TÉKA
Könyv árulásról és elárultatásról
Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.
Hajdú Farkas-Zoltán új könyvének műfaja nehezen meghatározható. Mondhatnánk, dokumentumregény, de akkor nem vettünk tudomást a könyv szerkezetéről és fejezetcímeiről, amelyek nyilvánvalóan zeneműre utalnak. Szimmetrikus szerkezete és maguk a címek is (Prelúdium – Első nagyária – Intermezzo – Második nagyária – Kóda) fúgára engednek következtetni, sőt, az Intermezzón belül is megtaláljuk a barokk fúga jellegzetes elemét, a rák-kánont, amely a témát hátulról előre bontja ki. Tételezzük fel tehát, hogy egy dokumentumfúga partitúrájával van dolgunk. (Igaz viszont, hogy – legalábbis tudomásom szerint – a klasszikus fúgában nincsenek nagyáriák.) A hősök történetét a Prelúdium vezeti fel. Itt ismerjük meg a témát is, amely természete szerint variációk, formák során vonul keresztül a művön, néha felismerhetően, máshol utalások szintjén. Ez a téma pedig az árulás. És akkor máris magyarázatot találtunk a szerkezetre, hiszen az árulás témája annyira örök, annyira mindenütt jelen lévő, és olyan sok színben, formában tűnik fel, mint egy fúga vissza-visszatérő zenei témája. A két főszereplő mondhatni azonos körülmények közül indul: mindketten erdélyi középosztálybeli szászok, családjaik és ők maguk is a második világháború utáni Románia össznépi bosszújának áldozatai (kitelepítések, deportálások, kizárások), és mindketten irodalmat művelnek, illetve szerveznek, bár a nyolcéves korkülönbség miatt egyikük már múlttal rendelkező, börtönjárt író, míg a másik támaszra szoruló palánta. Minden adott ahhoz, hogy amolyan mester-tanítvány viszony, sőt barátság alakuljon ki közöttük. Adott esetben a proletárdiktatúrára veszélyes barátság. Valószínűleg így látta ezt az 1956-os magyarországi események megismétlődését megelőzni akaró román titkosszolgálat is, ezért (egy koncepciós persorozat előkészítő lépéseként) 1957-ben egyiküket (kettőjük közül természetesen a gyengébbet, a fiatalabbat, az éppen elmeorvosi kezelés alatt állót), Eginald Schlattnert letartóztatják, és két évig vizsgálati fogságban tartják. Néhány hónapnyi hallgatás után megtörik és vall. Vallomása különösen Bergelre nézve terhelő, ennek alapján ítélik el az ún. "német írócsoport perében" 1959. szeptember 15-én több írótársával együtt. A 15 év kényszermunkából öt évet letölt, amnesztiával szabadul, majd négy év múlva, 1968-ban kitelepül Németországba. Schlattner otthon marad, elvégzi a teológiát, és egy szász faluban lesz lelkész. Annak ellenére, hogy útjaik végképp szétválni látszanak, a szálak újra összefutnak. 1998-ban Bécsben megjelenik Eginald Schlattner önéletírása, amely pillanatok alatt a német sikerlisták élére kerül. Ennél is nagyobb siker 2001-ben megjelenő második regénye, amelyben börtönélményeit dolgozza fel. Bergel ekkor már jó két évtizednyi irodalmi sikert tudhat a háta mögött. A két sikeres német író könyvei most hát egymás mellett sorakozhatnak a könyvespolcokon (ha mégsem, annak az ábécé az oka), hiszen mindketten erdélyiek, szászok stb. Ahogy mondják, a téma az utcán hevert. De az, hogy éppen Hajdú hajolt le érte, nem véletlen. Hiszen maga is erdélyi, és anyai nagyszülei szászok (de anyanyelve magyar, sőt székely); tizenöt éve áttelepült Németországba, azóta több könyve is megjelent. Az árulás problémájával hosszú ideje foglalkozik, elsősorban saját, többek által árulásnak minősített kitelepülése kapcsán, de Bergellel is készített már interjút, amely 1997-ben kiadott kötetében ("Erdély a legkülönb nő volt...") jelent meg. Hajdú most mindkét írót megkereste, és egy magyarországi forgatócsoport segítségével filmet készített róluk. A felvételek szövege a könyvben a két, szimmetrikusan elhelyezett Nagyária; az első az elárult Bergelé, a második (a védekezés jogán?) az áruló Schlattneré. E monológokban – amelyek, műfajukat tekintve, valóban "nagyáriák" – személyes élményeken túl szó esik az erdélyi szászok deportálásáról; nyilvánosságot eddig alig kapott szenvedéseikről, tömeges elvándorlásuk okairól, a döbbenetes tényről, hogy erdélyi szászság többé nem létezik. (Bergel: "Népem teljes eltűnése, a vég két-három generáció kérdése csupán... Árulók vagyunk?... Nem, több százezer ember menekülésének összefüggésében nem beszélhetünk árulásról." Schlattner: "Népem közel ezer esztendeig élt ezen a tájon... hogy a változásokat követő nyáron összeomoljék, és önként kilépjen a történelemből... Az egész Karácsony és Húsvét között zajlott le... tizenötezren maradtunk.") Borzongató az előadás módja is: kiszámított, semmit nem bíz a véletlenre (végül is ez a huszonnegyedik forgatócsoport, amelyik pl. Schlattnert megkeresi), a hatás mégis – vagy éppen ezért – lenyűgöző. Bergel, az önmagához hű, hajlíthatatlan ember, akinek lehetetlen diktatúrában élnie, szökési kísérletek és börtönbüntetések után végül külföldi segítséggel települ ki nyugatra. Schlattner, a gyenge, a hajlítható, aki hátat fordít polgári múltjának, elfogadja az új rendszer eszméit, és aki végül ártatlanokat is beárul, marad. (Igaz, hozzáteszi: egyelőre.) Áruló az, aki elhagyja hazáját? Bergel nem forog a széllel: közel 80 évesen is tartja magát 20 évesen megfogalmazott hitvallásához ("Senki cédája nem vagyok, s művészetem ugyanvalóst nem az."). Schlattner regényében önkínzó részletességgel vall börtönéveiről, árulásáról (mintegy "leírja" magáról bűneit). Bergel ennél sokkal többet követel: személyes bocsánatkérést, és azon túl az árulók társadalmi megbélyegzését. (Közben mintha Schlattner szavai igazolódnának: "Ez a hosszú távú gyűlölködés már nem érinti a címzettet, hanem visszahárul a feladóra, lelkileg tönkreteszi őt.") A sebek, akár adták, akár kapták őket, gyógyíthatatlanoknak bizonyultak, mindkettőjük élete a 40 évvel ezelőtti árulás körül forog. (Bergel: "Az árulás meghatározó szerepet játszott életemben. Mert galád árulás áldozata vagyok." Schlattner: "Ami befúrta magát a lelkiismeretembe, a lelkembe, a szívembe, vagyis személyiségem központjába, az a szenvedés, amit másoknak okoztam" – hogy ez mennyire hangzik őszintén, itt most ne legyen kérdés.) Tetteikből süt a bizonyítani vágyás: vitték valamire. Bergel annak ellenére, hogy elárulták. (A forgatásra magával hozza saját mellszobrát, okleveleit.) Schlattner annak ellenére, hogy áruló. (Batárból osztja az alamizsnát a cigányoknak, puttonyból az ajándékot a raboknak. A forgatócsoportok filmeznek...) A sokoldalú tehetség – író, zenész, ifjúkorában élsportoló, filozófiát és művészettörténetet is hallgató –, Bergel szerint "egy erős lobbi segítségével a legutolsó szemét is bestsellerré válhat", "korunk az árulást gavalléros csínynek minősítette, az árulókból pedig média-sztárokat csinált". Igaza lehet, de míg a tartás (és a sértettség) Bergelt néhol merevvé, kioktatóvá, kicsit tanítóbácsissá teszi, Schlattner végig izgalmas, mozgalmas, és tehetsége, sajnos, kétségbevonhatatlan. A könyv központi, Intermezzo című része a szerző naplója, amelyet a forgatás idején írt (és utóbb valószínűleg kibővített). Olvasását nehezíti a kétségkívül izgalmas, bár kicsit még mindig öncélúnak érzett megoldás, hogy a szerző a fejezetet – a fúga szerkezetéhez igazítva – szimmetrikusra szerkeszti. Így történhet meg, hogy a forgatócsoport napokig egymás keze alá dolgozó tagjai a fejezet utolsó jelenetében végre ismeretséget kötnek, majd elhangzik a fohász, amellyel a szerző erőt kér az előtte álló munka elvégzéséhez. Vagy hogy miután az ember elolvassa a Schlattnerrel való találkozás összes bosszantó epizódját, szembejön vele egy ilyen mondat: "... hátra van még a neheze, a találkozás a veresmarti árulóval" (ti. Schlattnerrel). Egyébként akkor sincs nagy baj, ha történetesen nem vesszük komolyan az előbbihez hasonló kulcsmondatokat, és mondjuk, az sem tűnik fel, hogy egy verőfényes reggel után egész éjszakai bíbelődés következik Ciorannal (mert a szerző azért nem hagy tévelyegni, tisztességesen megjelöli a napszakokat). A jelenetek egymástól függetlenek, a történet elölről-hátra és hátulról-előre olvasható (fúga). Biztosan nem véletlen egyébként, hogy a könyv szimmetriatengelye, origója éppen Kolozsvárra esik. Hogy ez az origo miért "negatív", miért ide futnak a szálak, és miért nem innen indulnak, hogy miért épp a Schlattner-rész halad elölről hátra, és miért a Bergel hátulról előre, nem sikerült megfejteni. Az viszont tudható, hogy Kolozsvár a könyv szereplői életében valamikor fontos szerepet játszott, hiszen ott tartóztatták le 1954-ben hatóság elleni izgatás vádjával Bergelt, majd 1957-ben (más váddal és más céllal) Schlattnert, és ott diákoskodott a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának bekeményedő diktatúrája alatt Hajdú. ("A jól ismert, bizonytalan, mosdatlan félelem, hogy én nem ebbe a világba tartozom.") Ott alapított nyomdát pontosan 400 évvel korábban, 1550-ben Heltai Gáspár, és ott nyomtatta ki száz magyar fabuláját. (Heltai szász volt, magyarul viszonylag későn, húszéves kora után tanult meg, ennek ellenére németül kevés munkát tett közzé. Jelentős szerepe volt viszont a magyar helyesírás egységesítésében, és a magyar irodalmi nyelv kialakításában.) Az Intermezzo Schlattnerrel kapcsolatos részét Heltai fabuláiból származó idézetek keretezik és szövik át, és ezek a csodálatosan szép szövegek rájátszanak a téma (az árulás) variációira, hiszen bennük olyan állatok is szerepelnek, amelyek saját fajtájukat elhagyva "idegenek közübe" mennek. De aztán el is nyerik méltó büntetésüket. (1553-ban kiadott Catechismusában Heltai védekezni kényszerül a vádak ellen, miszerint ő a magyar nyelv ellensége volna.) Szintén csak az Intermezzo Schlattnerről szóló részében bukkan fel egy Zoszima nevű rejtélyes alak. Ő sem szerepel a Bergel-részben, pedig a szimmetria okán elvárhatnánk. A Schlattnerről szóló rész Zoszima nélkül is kétszerese a Bergelről szólónak, nem lehet szó tehát arról, hogy az egyensúly tartása miatt lett volna szükség rá. Talán az történhetett, hogy Schlattner bonyolult, ellentmondásos egyénisége szükségessé tette a nyelvükben emelkedett Heltai-idézetek ellenpontozására a prózai Zoszima-részek jelenlétét, míg Bergel katonásan egyszerű egyénisége nem igényelt, sőt, el sem viselt volna cicomát. Ide kívánkozik még a megjegyzés, hogy a forgatás három napja alatt Schlattner végig nyüzsög, intézkedik, szervez: bőven szolgáltat témát a forgatócsoport (és a könyv) számára. Így Hajdúnak, bár alig titkoltan a purista áldozat, Bergel pártján áll, szerencséje mégis inkább a pozőr Schlattnerrel van. Sajnos, az Intermezzo szövege, különösen azokon a helyeken, ahol a napló hangja személyesebb, nem elég feszes. A szürreális részek sem egységesen jók. Szigorúbb öncenzúrával sokkal erőteljesebb lehetne ez a szöveg, amely így helyenként fecsegő, már-már nárcisztikus (viszont Schlattnernek éppen ez a tulajdonsága zavarja láthatóan a szerzőt). Hajdú igazi erőssége a szemlélődés. Nagyon tud szemlélődni például a börtön-jelenetben (bár egy-két mondatot onnan is lehetett volna húzni). A kötetet a Kóda zárja. Ez a név a fúga utójátékának neve, de úgy gondolom – bár utalást sehol nem találtam rá – hogy a szónak köze lehet a kód-hoz is (kód: megállapodás szerinti jelek, szimbólumok rendszere bizonyos információk egyértelmű továbbítására vagy feldolgozására). Esetünkben ez egy újabb Heltai-szöveg, általa mondatik ki (és dolgozható fel?) az ítélet: "... Ha ifjúkorodba megadják, vedd el. Ne halaszd vénségödre. Netalántán akkoron nem adják. Héjába leszen akkor zarándokjárásod." Persze, ez még mindig nem az utolsó szó, utolsó szó nincs is, a téma a végtelenségig folytatható, és folytatódik, hiszen a könyv utolsó szava ez: "Etc."Filéti Janka