Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 10. sz. (2004. október)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
A németek*
Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
Ülj mellém és kocints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden húnyjon el,
Ős testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!
Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt
Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.
Óh, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Aranynap haldokolni s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?
Kocints közűlük egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta, mért: szivére reálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.
Körül sátorkúpok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján, –
Elpattantak azóta, nyomtalanúl és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem...
Kocints, vén sváb! – ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Uj hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse...
Kocints... a bús kupát hajtsuk fel még vigan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan...
(Tóth Árpád)
Én német vagyok. Nagyanyám anyanyelve a német volt. Apám a világháború alatt Magdeburgban járt iskolába. Mindhárom (a kiskőrösi, a soltvadkerti és az újpesti) nagyapám a fronton harcolt az osztrák és a német császárért. Nagymama és apám németül beszéltek egymással, de nem jiddisül, hanem szépen hangzó "magasnémeten". Askenázok voltunk és nem szefárdok, vagyis németek és nem spanyolok.
Óbudát a háború előtt a magyarok még nem foglalták el. Mindenfajta népség lakott ott, de ebbe a fejezetbe a svábok férnek be. Sokan rosszul beszélték a magyart, de a német a mindenfajta véneknél még lingua franca volt.
Engem egyszer egy csapat gyerek megtámadott, de egy öreg, magyarul alig tudó sváb bottal elzavarta őket. Zsidók a piacon csak meghatározott időkben vásárolhattak. Egy osztrák katonatiszt végezte számunkra a bevásárlást, ő ugyanis a sváb drogista szomszédnőnek udvarolt.
A svábok szeretetreméltó, kedves emberek voltak, ha szabad (bár helytelen) általánosítani. Rosszat róluk sem a háború előtt vagy után nem hallottam. Sokan lehettek bundisták is, de ők sem voltak egy család.
A háború után nem kis részben a németek (a háború alatt meg a zsidók) okozták az óbudai elmagyarosodást. Márai Sándor: Tegnap a "zsidók", ma a "svábok", holnap a "polgárság", aztán a lapos fülűek.
A svábok magyarosították a neveiket, mint a zsidók. Megnevezhetném több osztálytársamat, de gyermekkorom legnagyobbja Franz Purczeld, 84-szeres magyar válogatott ihletődik ide.
Van egy nagybácsim, aki a gyerekeihez Kanadába mindig Németország megkerülésével utazott. 1956-ban, amikor autóbuszom Bécsből Németországon keresztül Svédország felé hajtott, idegrendszeremben benne voltak a marhavagonok.
Németország. Tankoltunk. A benzinkutas odanyújtott nekem egy csokoládét. Adott volna, ha tudta volna, ki vagyok?
Ma már csak kiválasztott emberek temetésére járok. Kevés embert gyászoltam annyira, mint a pancsovai sváb borászok sarját, Adler Pétert. Péter Belgrádban építészként végzett. Tanított Svédországban, Pesten, Ljubljanában, könyveket írt. Egyszer egy könyvének németországi publikálásának kapcsán felkereste a stockholmi Goethe-intézet igazgatóját, akit én jól ismertem. Találkozójuk után megkérdeztem az igazgatót, milyen nemzetiségűnek tartotta Péter magát, amikor vele találkozott? Németnek. Péter jó példa, hogy az identitások a helyzetektől függnek. Amikor velem beszélt a töltött káposzta volt a kedvence, amikor az igazgató úrral, akkor az Eisbein mit Sauerkraut.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.
Nem vagyok senkinek.
Három nyelven olvasták a temetésén. Svédül, magyarul és szerbül. Németül nem, gondolom, keresték a német verziót, de nem találták.
Autóbuszon utazom Stockholmban egy, a mozgó könyvtárakról szólott konferenciáról. Beszélgetésbe elegyedek egy fiatal kollégámmal, aki töretlen svédséggel mondja, hogy Németországból vándorolt ki ide Svédországba. Minden ok nélkül arról kezd beszélni, hogy a német szó a világháború szörnyűségeit idézi fel az emberekben. Mondtam neki, hogy bennem ugyan nem, s felfedtem egyúttal zsidó voltomat. Úgy éreztem magam, mint a jó cserkész: ma megtettem, ami tőlem tellett. Gondolom, jól aludt aznap éjszaka.
Megint autóbuszon. Nem emlékszem, hogy ismerkedtem meg a munkahelyem feletti emeleten lévő számítógép-vállalat beszerzési főnökével. Német hölgy. Néha hetekbe tellett, míg találkoztunk. Beszélt már nyugdíjas svéd férjéről, aki áttért katolikusnak. Gyakran jártak Olaszországba: kolostorokba, templomokba. Különösen érdekelte a zsidóságom. Biztosan csalódott bennem, mert erről nem volt mit mondanom.
Említette egyszer, hogy édesapja Kijevnél esett el. Nekem meg Auschwitzban pusztultak el nagyszüleim. Beszél néha a nyaralójukról, s kérdezi, hogy mikor látogatjuk meg őket.
Egy svédországi német mesélte, hogy édesapja Sztálingrádnál halt meg. Édesanyja gyakran küldött férjének a frontra levelet, aki piros ceruzával kijavította a helyesírási hibákat, és küldte vissza Németországba.
Az akkor közel kilencvenéves nyugdíjas zsidó könyvtárosnő mesélte, hogy még a weimari köztársaság idején érettségizett Freiburgban, és Hitler hatalomra jutása előtt került Svédországba. Osztálytársai a háború után kutatni kezdtek utána, és megtalálták itt, Északon. Azután rendszeresen találkoztak. Az egyik osztálytársnőjével minden télen két hétig egy osztrák panzióban pihentek.
C. W.-vel a stockholmi Goethe-intézet volt igazgatójával nemegyszer találkoztunk. Hazája szégyenletes történelméről gyakran beszélt, intézetének változatos programja nem ritkán evvel foglalkozott, például a Svédországban öngyilkosságot elkövető Tucholskyval, vagy az ide menekült Brechttel.
Nagyszeben, 1994(?), Erdély legtisztább városa, szász/evangélikus komorsággal és törvénytisztelettel. Nagy sátor német sörökkel. A bürger urak hazajárnak. Maguk alatt is rossz volt, de ma még rosszabb, mondja a vén szász.
Ha író vagy filozófus volnék, párhuzamba állítanám a lelkiismeret-furdalást a megnyomorításból eredő joggal. A gyilkosokat az áldozattal. Mindenki félreértene engem, pedig senki mellett sem írok, de fennáll a lehetőség, hogy mindjárt úgy hat, mintha valaki ellen volna.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Novemberi számunkban: A svédek. A finnek.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 10. sz. (2004. október)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret