Nagy Beáta
Kivonulás a színházépületből
Ahogy a berlini színházi életben lavírozom, egyre inkább feltűnik számomra egy érdekes újdonság, éspedig az, hogy egyre kedveltebbek azok a színházi és egyéb, zenés előadások, amelyeket nem a megszokott színházi épületekben tartanak, hanem máshol. Máshol? Igen, itt kezdődik az érdekesség! Több mint tíz éve lezajlott az újraegyesítés, és Berlin, ez az újraegyesítési mintapéldány heves ütemben fejlődött az évek során. Ennek ellenére képtelen volt a tatarozni kívánó tőke minden egyes négyzetmétert kipucolni. Esetleg az új tulajdonos személye maradt homályban évekig, és így számtalan ingatlan álldogál üresen a városban, főleg a keleti kerületekben. Vagy egy megkezdett építkezés marad abba pénzhiány miatt, ami azért itt is van! Ezért kong a Potsdamer Platz a föld alatt, hisz az ötös metróvonal nem épül tovább. Ezek a többi német városra egyáltalán nem jellemző, egyedülálló „fekete foltok" adnak teret a Berlinben élő művészeknek a portyázásra. Új helyszíneket keresnek és fedeznek fel előadásaik számára. A helyszínek már önmagukban is érdekesek és figyelmet érdemelnek, a fontos az, hogy megtalálja a készülő produkció a megfelelő helyszínt a maga számára. Az egyik monumentális példa a Köztársasági Palota, amelyet 1973 és 1976 között építtetett a szocialista rezsim. Évekig vitáztak az újraegyesítés után, a lebontásáról és azbeszt-mentesítéséről. Se a lebontásához, se az újjáépítéséhez nincs elég pénze a városnak. Most ott áll lecsupaszítva, azbesztmentesen, a történelmi Berlin közepén, és a klasszikus zene fenegyereke, Christian von Borries, Wagner zenéjével töltötte meg a falakat. Az említett karmester már ismert a városban avantgárd felfogású, klasszikus zenei programjairól. A Köztársasági Palotában nem csinált egyebet, mint megrendezte magát az épületet. Wagner monumentális zenéje találkozott az épülettel, és ezzel újraéledt a történelem, megrendültek a falak, életre kelt a lépcsőház, és benépesült a kihalt tágasság. Zene és látvány, az épületben való mozgás és a távolságok hangsúlyozása adta meg az előadás dramaturgiáját. A nézőknek, kik mindezt láthatták és hallhatták, különös, színház nélküli színházban volt részük. Ugyanez érvényes azokra is, akik a nyári melegben alászálltak a Potsdamer Platz alá, és a fenti 40 fokos meleg helyett a hűvösebb metróalagutat választották. Ugyanis itt lehetett látni egy egyedülálló zenei produkciót Leittönen címmel. A nézőteret a metróalagúttal szemben helyezték el az alkotók, így egy 300 m (!) mélységű teret lehetett belátni. Ebből, a színházban elképzelhetetlen távolságból bukkantak fel, vagy rohantak felénk a zenészek, énekesek és hangzottak fel, a különleges akusztikájú térben, az előadott dalok. Különböző kultúrákat ötvöző produkció a Leittönen, melyben egy bolgár női duó, egy zsinagóga énekes, egy klasszikus mezzo-szoprán énekes és egy osztrák jódli-trió énekelt együtt. Nem színes nemzetiségi bemutató volt, hanem összeforrott együtténeklés, találkozás a zene szárnyán. Az alagutat sávonként világították meg, ami kiemelte a perspektívát, és egy sajátos fényárnyék dramaturgiát is adott a darabnak. Egy óra föld alatti varázslat volt ez az előadás. Még a múlt télen használta a neukölni opera a félkész metróvonal másik szegletét egy kortárs opera előadásához. A Reichstag alatti félkész metróállomás betonfalai voltak a díszletei az Angela című produkciónak, ami nem másról, mint Angela Merkelről, a CDU elnökéről szólt. A szokatlan környezet a valós politikai élet közvetlen szomszédságában, aláhúzta az előadás ironikus jellegét, amelyik egy tv-híradós beszámoló és egy klasszikus opera között egyensúlyozott. A zenekar a forgalomirányító hídról kísérte az énekeseket, a színpadon dalra fakadt valamennyi neves CDU politikus, a közönség pedig forgathatta a fejét, mint egy teniszmérkőzésen, ugyanis ennél az előadásnál a színpad szélessége volt túlméretezett. Sokan látogatták ezt az előadást is Berlinben. Az idei nyár hatalmas sikere azonban az argentín koreográfus, Constanza Macras Back to the Present című előadása volt. A több mint húsz főből álló nemzetközi táncos csapat az NDK volt áruházát vette a birtokába, a Kaufhaus Jandorfot. A régóta üresen álló áruház emeleteit, lépcsőit és folyosóit népesítették be a táncosok három és fél órán át! Emlékfoszlányok a gyerekkorból, rock-dalok, vitrin és díványtánc, szakító-kórus, brake tánc volt látható megindító intenzitással. A közönség követte a táncosokat a földszintről, lépcsőfordulókon át az emeletre, és vissza. Az előadásnak olyan nagy sikere volt a nyáron, hogy ősszel új szériát játszottak belőle. Gazdasági vonzata sem maradt el a sikernek, hisz a befektetők felfigyeltek az épületre, és most éppen egy Nike tornacipő-kiállítás van benne, bár ebből a művészeknek semmi hasznuk sincs, csak az üzletembereknek, akik reklámköltséget spórolhattak egy új hely bevezetése során. Az eddig említett helyszínek egyszeri használatra szóltak, de létezik egy városi fürdő, a Stadtbad Oderbergerstraße, Prenzlauer Bergben, Berlin egyik manapság legkedveltebb kerületében, ahol már több produkció is életre kelt. A század elején épült szecessziós fürdő egy valódi alternatív játszóhellyé nőtte ki magát. A Maxim Gorkij Színház sem átallotta neves művészeit e falak közt játszatni Platón Vendégség című darabjában. A különös helyszín, a medence csempefala és a szélén mozgó kórus egyedi atmoszférát adott az előadásnak, melyet nem véletlenül itt, és nem a Gorkij színház épületében adtak elő. Az Unter den Linden mögött, az Opera és a katolikus bazilika szomszédságában bújt meg a hajdani Állami Bank épülete (Staatsbank). Közel öt évig működhetett itt egy kortárs zenére és képzőművészetre specializálódott játszóhely. Az épületet megőrizték a maga eredetiségében, a volt kelet-német pénzintézet pincéjében még megtalálták a páncélszekrényeket a fiatal üzemeltetők, csak sajnos már pénz nélkül. Bár kelet-német márkával nem mentek volna sokra. Számos produkció került itt bemutatásra, az egyik legsikeresebb Einstein on the Beach volt a hajdani zenei dramaturg, Bertold Schneider rendezésében. Robert Wilson és Philip Glass készítette a darabot 1976-ban az avignoni fesztiválra, a neves rendező megnézte, és elismeréssel fogadta a berlini előadást is. Sajnos, a vállalkozó kedvű Bertold Schneidernek ez év szeptemberében meg kellett válnia az épülettől, mert megvette egy vállalkozó, és szállodát fognak csinálni belőle. Pedig hány előadásnak adott teret ez a hideg, NDK-linóleum-padlójú, üvegtetejű épületmonstrum, hány néző fordult meg itt, ki nemcsak az előadást, hanem a helyszínt is látni szerette volna. Örüljön, ki láthatta még eredeti állapotában! A fiatal rendező, Georg Scharegg előadásának megnézésekor is erősen motiválta a nézőket a helyszín kiválasztása. Ő egy Ulysses-adaptációt készített a Navra Turm 12. emeletén, ami nem más, mint egy irodaépület, egy üvegkalitka a Spree partján. Ebből az üvegkalitkából kiváló kilátás nyílt a városra, esti kivilágításban. A kritikusok szerint azonban nemcsak e látványosság volt az előadás erénye. A fiatal rendező most beköltözött egy valamikori postahivatalba, és ott működik tovább, egyre több hasznos négyzetméteren, a színházi kultúra harcosaként. Több apró valamikori üzlethelyiséget is benépesítettek már a berlini alkotók, például egy bezárt húsboltot vagy egy könyvtárat, ahol Sartre Zárt tárgyalása volt látható. Vagy egy második világháborús bunkerban tartottak felolvasást ukrán kényszermunkásokról, és még sorolhatnám... Nincs elég játszóhely? – kérdezhetnénk. Ez is igaz, de az is, hogy ezekkel az új helyszínekkel egy új potenciál nyílt meg: az üresen álló ingatlanok kulturális hasznosítása. Az is lehet, hogy halódik a színház, és a dekadens közönséget így kell ébren tartani, hogy valami igazán eredeti helyszínt, látványosságot kell neki mutatni, hogy egyáltalán bejöjjön. Lehet. Az alkotók viszont örülnek annak, hogy nincs gondjuk a lejátszott díszletekkel, mert azt gondjaira bízhatják egy ügyes üzletembernek, aki majd kihozza belőle a legjobbat. De hogy az tényleg jót tesz-e majd a városnak, ha nőnek a szállodák és az üzletláncok és minden egyes négyzetméter meg lesz tervezve és be lesz építve? Sok szó van arról, hogy a ’20-as évek Berlinje épül újjá, annak a Berlinnek pedig meghatározó elemei voltak a művészek. Reméljük, hogy most hasznos lesz a pénztelenség, a város ugyanis el van adósodva, és megmarad még a művészeknek ez a néhány felfedezésre váró "fekete folt", hogy benépesítsék élettel és művészettel, hogy energiájukkal életre keltsenek halódó négyzetmétereket, addig is, míg rá nem telepszik mindenre, és ki nem takarít mindent az "üzlet".