Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 6. sz. (2004. június)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Selyem Zsuzsa
Berlini töredéknő
Egyes szám harmadik személyben ír, ettől biztonságban érzi magát, azt reméli, nem hal meg olyan hamar. Azt írja, amit olvas, helyszíneket, embereket, elképzelt helyzeteket. Ami eszébe jut, amit eszébe enged.
*
Berlin akkor vált számára először valóságos várossá, amikor megtudta, Matern úgy járt az utcáin, hogy minden telefonfülkébe belépett volna, hogy fölhívja őt. Maga előtt látta a férfit, amint lelassít, tesz néhány lépést a telefonfülke felé, aztán hirtelen el. Hermina szívesen képzelődött így, természetesnek vette, hogy Matern végül egyszer sem hívta fel abból a városból. Elektronikus leveleket küldött az a Matern, de valamilyen konvertációs gond miatt az üzenetek nem mentek át: üres levelek voltak. Berlin Hermina számára a megfeszített nem-telefonálások, a megírt és elküldött olvashatatlan levelek városa lett.
*
Kettesben ebédelt Speróval, két napra rá, hogy Matern adott Herminának a cseresznyéjéből. Sperónak azért lehet szüksége rám, mert nem talált más nőt, aki végig bírná hallgatni történeteit, gondolta Hermina. Olykor észrevette, mennyire nem volt igaza. Spero a Berlini töredéket ajándékozta neki, Kierkegaard berlini jegyzeteit Schelling előadásairól.
*
Berlinbe pedig úgy került Kierkegaard, hogy valahova menekülnie kellett a Regina Olsennel való jegyesség felbontása után.
*
Két nap: Hermina ráhagyatkozott az idő mérésének konvencionális formáira, de Matern óta minden, ami vele történt, kettejük viszonyában történt. Olyanná vált számára az idő, mint 1841. november-december és ’42. január-február, amikor Kierkegaard a szeles Berlinben Schelling előadásain figyelmesen két füzetet telejegyzetelt, és valójában a Vagy–vagy-ot írja.
*
Mindkettő intenzíven történt vele, valószínű, hogy Schelling nélkül nem tudott volna olyan radikálisan rendszeren kívüli és mégis hihetetlenül összefogott lenni a Vagy–vagy. Schelling az univerzumot nem eredménynek, célnak vagy objektumnak tekintette, hanem folyamatnak. Uni–versio, az egy, a puszta lehetőségként való létezés megfordítása, kifordítása – mondja 1841-ben, Berlinben. Ha Isten az, aki ezt teszi, akkor isteni iróniáról van szó. Az ember ős-tette (Ur-Tat) ehhez akart hasonlítani, de pusztán külsődlegességében sikerült a dolog. Az ember utánozta Istent, anélkül, hogy értette volna. A külsődlegesben az egy mint mozzanat (ez lesz később Kierkegaard-nál a pillanat) folyamatosan elveszíti jelentőségét, minden egyes mindenből kiesik. Ez a kiesettség a Zerrissenheit, a széttagoltság. A Berlini töredék az egyiptomi, az indiai és a görög teremtésmítoszok előadásai után megszakad, Kierkegaard azt írja levélben barátjának, hogy Schellingbe vetett reményei "széttörtek", s a keleti szél miatt már nem csak éjszaka fázik.
*
A repülőtéren Herminát a varázsló várta. Hogy tetszett az utazás? – kérdezte, miközben úgy fürkészte az arcát, mint aki saját produkciójának tudja a repülők működtetését is. Gyermekkorukban szomszédok voltak, igaz, akkoriban a varázslót még nem Martin Apriorinak hívták, hanem Martin Michelchennek, és persze nem Berlinben élt, hanem Klausenburgban. Viszonylag korán fölmérte, hogy ott ő hiába pazarolja idejét, és a zöld határon át 16 évesen előbb a bécsi menekülttáborban, majd néhány mélyen titkolt kitérővel Berlinben állapodott meg. Mostanra hatalmas lakása volt a Kudamm közelében. Többször invitálta Herminát, jöjjön, nézze meg ezt a várost, igazán megéri, csupa izgalom, itt egy hirtelen beüvegezett tér, ott egy évek óta lerobbant bicikli, a házuktól egy köpésre van az erotika-múzeum, ilyeneket mondott Martin. Hermina az évek folyamán megtanult tájékozódni a varázsló mondatai között, sejtette, hogy például az erotika-múzeumból csak a múzeumot reklámozó hatalmas rozsdás erényövet fogja neki Martin megmutatni, de mondjuk egy esős reggelen majd kezébe nyom egy kék esernyőt, melyre aranyszín halak vannak rárajzolva. Martin gyerekként is a káprázatos dolgokat kereste, s ha nem talált, és persze alig talált a kommunizmus szürke hétköznapjaiban, kitalált magának egy életet, amelyet ő bonyolíthat kedvére. Mesélt például a szombatista imaházukban termő egyméteres átmérőjű narancsokról (azt, hogy egy méter, nem mondta, hanem, a hitelesség kedvéért, mutatta), mesélt arról, hogy amikor ő született, az anyjából három éjen és három napon át folyt a víz, mesélt egy reinkarnálódott papagájról, akinek a tekintetében megláthatod igazi arcodat. Hermina kislányként félt Martin történeteitől, de ha ránézett a nála fél fejjel kisebb, tüskehajú barna fiúcskára, félelme megszűnt. Egyszer – hintáztak éppen, Eva is velük volt – kifejtette Martin, hogy egy férfi azt vesz el feleségül, akit akar, és ő Herminát fogja elvenni. Hermina dadogni kezdett, hogy azt mégsem lehet, mert ott az az ember megkérdezi a nőt is, hogy hozzá akar-e menni a férfihoz, és ő akkor azt fogja mondani, hogy nem. Martin fensőbbségesen mosolygott, Hermina Evára nézett, hátha mond valamit, de Eva úgy tett, mintha csak a hinta létezne, és Hermina éjjeleken át azt álmodta, ott áll Martin mellett a házasságkötő teremben, kérdik Martint, aki gúnyosan mondja: igen, kérdik őt, Herminát, hogy hozzá akar-e menni, és ő kétségbeesve próbálja mondani a nemet, de igen jön ki a torkán.
*
A kettéhasadt és összerakott Hamletet a Berliner Ensemble előadásán látta. Hamlet és Claudius ugyanaz a nagy, fekete és kövér csecsemőnek öltöztetett színész volt, Gertrud és Ophélia pedig ugyanaz az idős, törékeny nő. Nem a pszichoanalitikus drámát élvezte benne Hermina, hanem azt, hogy minden ítélet visszafordult önmagára: a dán királyfi saját bűne után nyomoz, minden dilemmája belső kétely, szerelme és iszonya ugyanahhoz a nőhöz köti. A lenni és a nem-lenni valahol ugyanott van. Hol? Hát persze, Berlinben, a kettészakadt, majd összeragasztott városban. A varázslóval végigvitatkozták az Oranienburgerstrassét, mert Martin Apriori természetesen ócskának és semmitmondónak tartotta a rendezést. Hermina belefáradt, meg közben ment is benne a másik szál: a lenni és a nem-lenni itt van egyben, oké, de ő, Matern, vajon hol van?
*
A varázsló szerint akarat is van, szabadság is van, de az akarat szabadsága nem létezik. A varázslás alapja a varázsló által evidenciának tekintett hipotézis, az, hogy nincsen semmi. Ez éppolyan egzisztenciális tapasztalat, mint bármely más tapasztalat, éppoly intenzív igazsággal rendelkezik, csak sokkal rendíthetetlenebb, mint a tudományos megismerésből származó konklúziók. Hermina kedvelte Martint, a gyermekkori terror ellenére kedvelte, kedvelte eszét, ragaszkodását, éles észrevételeit, meglepetéseit, de legfőképpen azt az időt kedvelte, amely mindkettejük életének része volt. Sokat gondolkodott Martinon, vajon miért tér ki a kérdések elől, miért csak hatni akar másokra, anélkül, hogy magát engedné megismerni. Valami trauma érhette. Vagy inkább traumát okozott magának, melyet csak elvonatkoztatásokkal, általánosításokkal tud túlélni. Ha ez megtörténhetett, gondolhatja Martin, akkor semmi sem igaz, amit az életről hittem vagy gondoltam. Semmi. Az úgynevezett élet dilettáns illúzió, mert átlátok rajta. Amit viszont én csinálok, az professzionális illúzió lesz. A produkciónak meghatározott ideig kell tartania, tisztán el kell határolni mindentől, ami előtte és ami utána történik. Hermina szerette volna megnyugtatni a varázslót.
*
Nefertiti fejét Martinnal együtt nézték meg. Hermina titokban annak örült, hogy fiatal magyar képzőművészek éppen abban az évben, a Velencei Biennáléra megcsinálták Nefertiti testét. Vékony, keskeny vállú, kissé hajlott testtartású nő lett. Persze, ez ott, Berlinben nem volt látható. Csak a tökéletes fej.
*
"Ne gondold, hogy ti jobban élnétek" – mondta halkan Martin gyönyörűszép felesége Herminának, míg várták, hogy Martin bezárja a kaput. Hermina évekig kereste ennek a mondatnak a helyét.
*
A Pergamonból jött kifelé, amikor megpillantotta Abelt a Hakescher Markt találkozóhelyén. Hermina tudta, hogy Abel hónapok óta valami ösztöndíjjal Berlinben van, de nem írta meg neki, hogy jön, nem akart vele feltétlenül találkozni, ha találkozniuk kell, hát majd véletlenül. Nem akartak ők semmit egymástól. Évek óta szerették egymást, pedig ezt akarták a legkevésbé. Mindent szerettek egymásban: a totál különböző stílust, a kölcsönösen lehetetlen alakoknak tartott barátaikat, az izzó kreativitást, a mély depressziót, a kettő gyakori váltakozását, azt, hogy rémesen idegesítőnek találják egymást. Abel várhatott valakire. Persze, gondolta Hermina, ahogy szokott: mélyen lehajtott fejjel, ki tudja, hol jár az esze, akire vár, az majd úgyis megszólítja, ha megjött. Hermina szólította meg: Abel. Megállt tőle olyan két méterre. Lassan ránézett: hát itt vagy? – kérdezte Herminától, de csak úgy, mintha tegnap találkoztak volna, s nem hét hónap telt volna el azóta, hogy olyan jó volt megérinteni őt, aztán olyan erősnek kellett lennie nem mélyebben érinteni. Na gyere, és megfogta Hermina kezét. De hát valakire vártál! Felhívom, várj itt – és kinyújtott karral megszorította kétfelőlről Hermina vállát, majd belépett egy telefonfülkébe. Hermina azalatt egy oszlophoz láncolt biciklit nézegetett, melynek hiányzott a kormánya, az első kereke, a pedáljai. A kék színű csomagtartója megvolt. Abel kilépve azonnal észrevette azt a biciklit, mehetünk, mondta, és becsúsztatta kezét Hermina zsebre dugott keze mellé.
*
Végig, míg Hermina Berlinben volt, fújt a keleti szél. S-Bahnnal mentek a Jüdisches Museumhoz. A sárgára festett barokk palotában csak a kassza volt, meg az előtér, maga a múzeum szürke fém cikkcakk, ahova föld alatti tengelyeken jut át az ember. Valahonnan nézve, honnan?, összetört Dávid-csillag formájúra tervezte Daniel Liebeskind. A föld alatti három átvezető tengely: a száműzetés tengelye, amely a Száműzetés Kertjébe vezet, benne 49 alig látható olajfa; a holokauszt tengelye, amelynek a végén hatalmas, nehezen mozdítható, nagyot döndülő fémkapu van, mögötte sötét, hideg, üres, nagyon magas helyiség, a Holokauszt-torony; a harmadik tengely pedig az emlékezet tengelye, amely átvisz a zsidóság németországi történetét bemutató kiállításra. Abel a száműzetés tengelyén indul el, Hermina a holokausztén. Útjaikat a széttört csillagban Auschwitzból írt levelek, hegedű, fényképek szegélyezik.
*
Az emlékezet tengelyénél találkoztak, végigmentek a múzeumon, tompán földerengett egy-egy kép, Moses Mendelssohn például, de alig láttak valamit az egészből. Abel visszakísérte Herminát a varázsló házához. Álltak egymástól olyan két méterre, nem szóltak, mert mit is?, csak nézték egymás szemét, száját, mígnem Hermina szaladni kezdett, visszafelé, arra, amerről Abellal jöttek. A Gedächtniskirchénél lassított, megállt, várt. Ezt mondd meg, Matern, most miért nem jön?
*
A Gedächtniskirche protokolláris célokból épült a 19. század végén, az első német császár, Vilmos emlékére. 1943-ban lebombázták, ami maradt, a romokat a hatvanas évek elején megerősítették, és melléhúztak egy nyolcszögű tornyot beton- és üvegelemekből. A torony belülről már nem torony, hanem tágas nyolcszögű tér, apró kék ablakokkal. Az eredeti templom oltárán lévő feszületet ide hozták át. Hermina a szentélyt kereste, de semmi mást nem látott, csak az aranyszínű Krisztus-szobor jelezte irányát, ahol lennie kellene. Beült a padba vele szemben. Már egészen besötétedett.
*
A dionüszoszi idő kizárja a múltat megtestesítő orpheuszi időt, Homérosz elfelejteti az általános emberit. Még följegyzi: Orpheuszt Dionüszosz bacchánsnői tépték szét, és hazautazik Kierkegaard Dániába.
*
...addig élünk, amíg nem fogyunk ki a történetekből. Amíg eszünkbe jut valami, csattanóval vagy csattanó nélkül, kutyatörténetek, angolnatörténetek, madárijesztő-történetek, patkánytörténetek, árvíztörténetek, recepttörténetek, csalástörténetek és olvasókönyvi történetek, ameddig a történetek szórakoztatnak bennünket, a pokol kapui sem vesznek erőt rajtunk. Most te jössz, Matern! Mesélj, ha még kedves az életed!
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 6. sz. (2004. június)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret