Páll Lajos
Rondó
Mint kihaló népből az önérzet,gyökértelen korhad egy nyár után,
és a kék, mi közé bekéredzett,
várni tanítja, mint veszít fércet,
de nem vesz erőt semmiért magán,
mint kihaló népből az önérzet,
tövig roskad a kora ősz után,
nem a seb fáj, mitől elvérzett,
akár a szilánk érte afgán,
kit homokon rángat a csapkodó hám,
nem ihat, de nem sír víz után,
csak az arány fáj, ami vele vérzett,
a tépett föld, a csontig repedt száj,
mert fájhat, amit eddig el nem végzett
a gyávaság? kín az ember kútján
mellészegődik, majd elfelejti
nem emlékszik, ki is hogy alkotta,
csak bámul a kóborló fattyúkra,
hogy a kutyának, enni vet neki.
Ó, gyávaság, kín az ember kútja,
ha ráhajlik, lelkét beleejti,
szennybe szegődni is elfelejti.
