TÉKA
A gyűjtemény illata
Csepreghy András – Csepreghy Henrik: Üdvözlet Marosvásárhelyről. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.
Ma már senki sem csodálkozik rá arra, hogy a könyvesboltok állományának tekintélyes részét nagy formátumú színes képekkel teli könyvek teszik ki – hozzászoktunk. Köszönhető ez a mai nyomdatechnikának, ami se nem olcsó, se nem egyszerű, de könnyebben elérhető bárki számára, mint régebbi korokban. És köszönhető annak a vizuális igényrendszernek, amely a 20. században a fényképezés, a film, a televízió nyomán született, és amely nemcsak a világról alkotott képünket, nemcsak a látásunkat, hanem kis túlzással magát a világot is átalakította, és nap mint nap alakítja. Viszont az is kiderült mára, hogy a fotó és a film nagyon hamar öregszik, és nagyon sok olyan kép, amely nem is olyan régen a látásunkat meghatározta (lelkesített, sokkolt vagy csodálkozásra késztetett), ma már üresnek hat, és jó okunk van azt hinni, hogy az a képek özönéből alkotott univerzum, amelyben élünk, szintoly gyorsan öregszik, mint maga a kép, mint mi magunk, emberek.Ez a könyv tulajdonképpen nem irodalmi alkotás, és a bevezető szöveg kivételével irodalmi rangra nem is tart igényt. Dekoratív, ajándéknak való képeskönyv, és egyfajta kultúrtörténeti munka is, amely nem a leíró művek aprólékosságával, fogalmi pontosságával igyekszik bemutatni valamit, hanem az esetlegesen, még csak nem is dokumentatív céllal készült képeslapok sorával. És mint tudjuk, a régi képeslap nem tárgyilagos, ezért tudhat néha többet a világról, mint a legpontosabb hiteles dokumentum. A régi képeslap mindig magán hordoz valamit azok érzéseiből, akik küldték és akik kapták.
Csepreghy András és Csepreghy Henrik könyve ebben az értelemben az elmúlás és az emlékezet kettősségét állítja az olvasó/néző elé, egy látszólag egyszerű módszert követve: 318 régi marosvásárhelyi képeslapot adnak közre, melyek történetileg az 1896 és 1944 közötti időszakot fogják át, és a korszak történetét a maguk módján el is mesélik. Sebestyén Mihály érzelmes és érzéki bevezetője után egy rövid helytörténeti és képeslap-történeti vázlat után a szerzőpáros magára hagyja az olvasót, a nézőt, a bámészkodót, mintegy betessékeli ebbe a virtuális képcsarnokba, ahol kedvére kószálhat, böngészhet, teljesen szabadnak érezheti magát, nincs kijelölt vagy ajánlott haladási irány, nem kell időre célba érni, és nem lehet eltévedni. De nem is olyan egyszerű módszer ez, mert bár tudjuk, hogy a képeslap több mint száz éve mindennapi kultúránk része, nem azért készült, hogy gyűjtemények megbecsült darabja legyen, még csak nem is azért, hogy az utókor majd a világba szétküldött többé-kevésbé retusált, kiszínezett vagy valamilyen más nyomdatechnikai eljárás során átalakított fényképek alapján következtetni tudjon arra a világra, melyben ősei vagy őseinek felebarátai éltek. Elég sok időnek kellett eltelnie és nagyon sok képeslapnak kellett szétrajzania a szélrózsa minden irányába, hogy kiderüljön, a sok száz kartonlapon egy szakadozott, kihagyásos, nem szokványosan megírt történet látható. Egy képzeletbeli film kockái ezek, amely film nem készült el, és nem is készülhet el soha. Ez a film a könyvet lapozgató olvasó képzeletében játszódik: hol felgyorsulnak az események, hol lelassulnak, szeszélyes vágások és lágy átúszások akasztják meg a képet, vagy éppen továbblendítik az eseménysort, és minden kockához megannyi történet és megannyi újabb kocka társítható. A filmnek tulajdonképpen nincs szereplője, a megjelenő emberalakok többnyire csoportosan állnak, statiszták, vagy csak járókelők, akik nem tudják, hogy filmezik őket. A valódi szereplő maga a város, és a város sem látszik tudni arról, hogy filmeznek. Filmről is csak azért lehet beszélni ebben a vonatkozásban, mert ha elég gyorsan változik a kép, azt a szem mozgásnak érzékeli. Itt viszont a mozgás mentális síkon történik. Mert miközben az olvasó a képeket nézegeti és a rövid, pontos képaláírásokat elolvassa, és talán megpróbálja kibetűzni a lapok színoldalára firkantott szavakat is, egy többsíkú történetnek lesz a részese. Ha ismeri a várost, önkéntelenül is egyezteti a régi képet a maival, esetleg elmegy a helyszínre, vagy fellapoz egy helytörténeti munkát. Ha viszont nem ismeri a várost, akkor a 318 kép alapján egészen jól el tudja képzelni, hogy milyen lehetett egy kisváros a századfordulón valahol a Kárpát-medencében, és azt is, hogy milyen lehetett volna, ha. És ez a feltételes mód itt pontosan azt jelenti, amit Sebestyén Mihály a bevezető szöveg címébe írt – soha már. Mintha lett volna Marosvásárhelynek és a többi erdélyi városnak egy aranykora, ideális állapota, amely sok történelmi törésponton átsugározva máig elhat, nemcsak úgy, hogy emlékezünk rá, hanem túlzás nélkül állítható, hogy ami az első világháborúig felépült, az ma is meghatározó, a többi erre és nem egyszer ez ellen épült. Mint minden történeti időben létező "aranykor", ez is az utókor szorgos munkájának eredménye, az emlékezet és a felejtés közös összjátéka. El lehet azon gondolkozni, hogy egy város, például Marosvásárhely, világháborúk és impérium-váltások nélkül milyenné fejlődött volna. Történetietlen a kérdés, ám minden nosztalgia mélyén valahol ott bujkál, mert a nosztalgiázó ember többé-kevésbé tudja, hogy az a század eleji aranykor nemcsak egy dicsőnek ígérkező, ám derékba tört jövő kezdete volt, hanem egy zavaros múlt vége is. Döbbenetes, hogy alig negyedszázadnyi idő maradt eleinknek arra, hogy a máig meghatározó városkép reprezentatív épületeit felépítsék. Azóta pedig egyre kevesebbre telik, persze hogy aranykor volt...
Ez a könyv azon képeskönyvek családjába tartozik, amelyeket meditációs tárgyaknak is lehet nevezni. Ezt a könyvet nem lehet elolvasni, nem lehet egyszerűen átlapozni, nem lehet letudni, kipipálni az olvasónaplóban. Ez a könyv nem egyszerűen egy képeslap-gyűjtemény, hanem 318 ablak valamire, és mindenik ablakon keresztül a néző nemcsak azt látja, amit a hajdani fotográfus keretbe fogott, hanem azt is, amit a hajdani fotográfus kihagyott a keretből. Mert ma már közhelyszámba megy, hogy nem csak a szemével lát az ember. Ahogy a könyv lapjait gyorsan végigpörgeti, mintha egy filmet látna. Ha pedig lehunyja a szemét, a film pereg tovább. A többi irodalom.
Szigeti Levente
