Sebestyén Mihály

Az eredendő bűn nyomában

Szmrecsányit úgy képzeltem, mint nagyszakállú zsidó papot, mellén azzal a fényes négyzetes osztatú páncéllal, a szemmel verés elleni mellvérttel, bár később azt olvastam valahol, hogy az a bizonyos mellkasdísz még az űrbéli látogatóktól maradt reájuk, akik meglátogatták őseinket a jeruzsálemi Scopus-hegyen, és felszerelték őket a kozmikus sugárzás visszaverésére titokzatos és nagyhatású ketyerével. Szmrecsányi megállt a városunk főterén, amennyiben azokban a régi években Nagyszentjános maga volt Jeruzsálem, és egy rögtönzött emelvényről mondott beszéd végén szórta rokonságom lehajtott, hamuval behintett fejére az átkot. Rengeteg ember fordult elő azon a népgyűlésen, teljesen spontánul verődtek össze, na igen, váratlanul elterjedt a hír, hogy Szmrecsányi Vilmos beszédet fog mondani a főtéren csütörtökön délben a nagypiac oszlásakor, és az emberek letették a kalapácsot, tollat, suszter árt, odahagyták az eke szarvát (vajon senkit sem felejtettem ki? de igen, a boltjukat bezáró kereskedőket természetesen tudatosan mellőztem), a piactérre siettek, bár maguk előtt is elrejtették az igazi okot: fölöttébb kíváncsiak voltak, most éppen kit fog átkával sújtani Szmrecsányi Vilmos, az átkozódás koronázatlan királya, a helyi posztókalmárok atyamestere (lásd Rembrant hasonló című festményét az amsterdami Rijks Museumban), számos városi cím és kitüntetés birtokosa, háborús sebesült és szakálltulajdonos. Az ég elborult, baljós felhők, erős szélfuvalom támadt kelet felől, mintha a tatárok perzs-szaga is érződnék a levegőben. A kereskedők csak most csukták be boltjukat, sietősen lehúzták a redőnyöket és a hirtelen támadt csendben másfél mérföldes körzetben tisztán ki lehetett venni Szmrecsányi Vilmos érces hangját, amint Ézsaiás prófétaként megátkozza bűnös városunkat, ezt a szárazföldre vetett silány, ámbátor gyönyörűséges Ninivét és benne esendő családunkat.

Évekig töprengtem Szmrecsányi hatalma fölött, színeztem magamban a képet. A részletek akkor váltak egyre kivehetőbbé, amikor már rendszeresen olvastam a nagy nemzeti regényírókat és a külföldi klasszikusokat, olykor egy-egy, a szakszervezeti moziban látott film is átitatta élennyel emlékképeimet, de, amint jobban belemélyedek a máig felderengő szorongások térképébe, soha nem hajtottam végig következetesen a kicövekelt pályán, gyalog sem tettem meg az utat, megtorpantam az átokmondás pillanatánál, s az átokról magáról vajmi keveset tudtam. Képzeletem felmondta az engedelmességet, egyszerűen hátat fordított nekem, és inkább leült duzzogni. Hogy mivel, mely szavak kíséretében, miként (mennyi időre) ítélt kárhozatra bennünket ama rettenetes Szmrecsányi Vilmos atyamester és posztópróféta, arra nem volt érvényes válaszom. Ha mentségeket kellene felhoznunk (kik?), akkor azt válaszolhatnám: képzelgéseimben ezt a küszöböt tulajdonképpen át sem léphettem volna, ugyanis egyetlen átkot sem tartottam elég rettenetesnek – átokkultúrám kezdetleges volt, és a Fürst-telepi fiúk fényét vesztett kincsein heverészett – és így legalább a fantáziák közé rejtve, homályba bugyolálva egy jól lezárt pincerekeszben őriztem, addig a percig, amíg elő nem hívják a családi emlékezetből a nálam többre hivatottak, vagy minden segítség nélkül egyszer csak magam is rábukkanok a történelemben. Úgy gondoltam, hogy az efféle nagyon fontos és korszaknyitányt jelentő átok nem maradhatott említetlen a korabeli sajtóban, születhettek népballadák, hiszen súlya alatt egy egész nemzetség görnyedezik, nyoma kellett maradjon a nagyszentjánosi tragédiaírók (Fabulya Viktor, Teherffy Vidor, Pipogya Henrik stb.) munkáiban. Valahogyan szerettem volna ráakadni arra a levéltári páliumra, melyre vastag kék irónnal egy réges-régi archivárius felírta akkurátusan: Az átok elkezdődött. (Anathema hic incipit.)

Mesterem és tanárom Tusai Emil tanácsára régi címtárakat és telefonkönyveket vettem górcső alá, szakadozott cégjegyzékekkel próbálkoztam. Nagyítóval, mutatóujjal kísértem az egymás alá tördelt névsorokat. Idős embereket faggattam, ugyanis családomban megelégedtek kizárólag a név emlegetésével. Mi tarthatta vissza a továbbiaktól: fogadalom (?!!), a hitszegéstől való félsz, a szégyen?!! Sejtelmes, bár korántsem szomorú mosollyal intettek nyugalomra, ha megkérdeztem, kicsoda az a rettenetes Szmrecsányi. Nem is olyan rettenetes, válaszolta egyszer Apám. Azt hiszem, tízéves lehettem ekkor, de apa megjegyzése semmivel sem teremtett több fényt. Csak tovább növelte a zűrzavar köreit. Arra gondoltam, hogy otthonunk azért ilyen zárt, szinte mindig csak egymás között mozgunk, életem tizenkilenc esztendeje jóformán velük telt színültig, azért nem járnak hozzánk nem rokonok, klánon kívüliek, mert az átkok szögesdrótja magába ölelt bennünket, börtönünk lett, szürke égboltú fegyenctelepen vagyunk kénytelenek Roberts-szardíniák után áhítozni.

A legnagyobb meglepetést az keltette, hogy a névjegyzékekben sehol sem fordult elő a Szmrecsányi családnév. Pedig néztem én S-sel kezdődően és Smretschani, Szmretsányi alakban is. Puszta kézzel meregettem a Szahara homokját. Akkor elhatároztam, hogy nem fogok törődni családom megvertségével, elvégre a 20. században élek, nem foghat az átok, magyar (és majdnem magyar) embert különösen nem 48 óta.

Aztán egy éjjel váratlanul újra előttem termett a kijelentés. Ezúttal azonban az éjjeli fénytörésben másféle értelmet nyert váratlanul: Szmrecsányi soha nem bocsát meg. Vagyis – eszméltem rá a titok másik kijáratára – nem ő, hanem mi követhettünk el egy előttem soha fel nem fedett gyalázatos vétséget, valamilyen véralvasztó galádságot, amelyre nincsenek szavak.

Az éretlen és fürge nyelvű gyermek előtt akármilyen "reakcijóska" beszélyt elhinthettél, jól tudod, hogy amazt nem kürtöltem volna szét Nagyszentjános szabad királyi fürdőváros főterén, de arról, Szmrecsányi miért nem fog soha irányunkban megenyhülni, nem ejtettek volna el még véletlenül sem egyetlen használható morzsát. Mély hallgatás övezte a bűnt. Bűnünket. S annak terhével élni nap mint nap, évtizedek óta cipelni – maga a pokolbéli gyötrelem. Ők, a titok tudói legfennebb emlékeztetik magukat arra, hogy lassabban a testtel, hátrébb a vágyakkal és a gőggel, félre tehát hübrisszel, mert miként apukám kedvenc költője mondaná: "tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat" stb. Miénk tehát a vétek, amely Szmrecsányit elhidegítette, ellenségünkké tette. Olyan sértéssel van dolgunk, amelyért egykor lovagok keltek volna birokra, vagy fényes cilinderű gentlemanok párbajt vínak a nagyszentjánosi Szarvaserdő tisztásán hajnali fél ötkor. Becsületsértés, váltóhamisítás, rágalomhadjárat, csábítás, tisztességtelen üzletvitel, sikkasztás, börtön, ártatlanok meghurcolása...

A halmazati bűnlajstrom minden nappal csak bővült volna, ha nem tekintek fel kijózanodásért kora reggelente a fürdőszoba repedt csempéire, nem görnyedek meg, szinte le kellett hasalnom a ronda kendermagos cementre, hogy begyújtsak a kazán alá, mert én indultam ki elsőnek a házból, apám csak délben sistergett be az újsághoz, anyám pedig késő délután kezdett el könyvelni Csarodaj bácsinak, aki vak volt ugyan, de ő tartotta fenn a körhintát a Lázár Ödön parkban. Öcséim és húgom nem vették komolyan az iskolát, valahogy elvégezték, soha senki nem kapta rajta őket, hogy akár egy délután is tanultak volna, nálunk hazajöttél az iskolából, ruhástól ráhasaltál a vendégváró ágyra (soha nem jöttek vendégek, de azért illett szabadon hagyni, mint Illés próféta helyét a Vörös-tengeri átkelés emlékére), és elővettél egy könyvet a polcról, mondjuk a Révai Nagylexikont vagy Brockhaus 677. Kötetét, és belemerültél az olvasásba, senki nem siettetett, gyere már ebédelni/vacsorázni/uzsonnázni stb., mindenki akkor vette magához a szükséges tápot, amikor éppen kedve, ideje engedte, soha nem későn, soha túlságosan korán. Valamennyiünknél kialakult az étkezések tetszőleges sorozata, az éhség és megelégítettség különleges egyensúlya, amely biztosan szállította testünknek és lélekkamráinknak az energia- és indulat-utánpótlást, a tele has képzetét. Ámbár az ízek helyes és kifinomult érzete bennünk, háború után születettekben, már nem fejlődött ki rendesen, ma is teljesen mindegy, ha marha- vagy nyúlhúsból készül a prézlis szelet, és talán mondanom sem kell, hasztalanul intett néhanap anyám, már ha egyáltalán felfigyelt reánk, az evészet közömböseire, hogy soha már rendes franciák nem lehetünk, ugyanis egyáltalán nem rendelkezünk sajtkultúrával, nekünk a sajtok kaphatóságuk vagy hiánycikk voltuk szerint különöztek el. Sőt, a fenti irigylésre méltó demokratikus alapvetést, a "veletek-ugye-semmi-hézag-sincsen"-hangulatot, a szabadság eme elvadult kertjét is családunk ismeretlen bűnösségére vezettem vissza: a rossz lelkiismeret, a szégyen és az egymásra utaltság faragott a família emelettartóiból nagyvonalú, a szeretetből cukormázzá soha szétfolyó felnőtteket. Úgy voltál gyermek közöttük, mintha lombos fák alatt játszottál volna, megvédtek a könnyű záportól, de valószínűleg nem álltak volna ellen egy kiadósabb viharnak. Szerencsére erre a próbatételre soha nem került sor.

Miért?

Mert átindázva a kiszámíthatatlanság határain, felnőttünk. Nagyobb megrázkódtatás nélkül hullottunk ki a fészekből, az volt az érzésünk, mintha mindig is tudtunk volna repülni, a táplálékszerzés nem jelentett súlyosabb fejtörést, úgy értem, nem csináltunk lelkiismereti kérdést abból, hogy milyen munkakörben alkalmaztak munkáltatóink, a jóságos szörnyetegek és rút jótevők. Csak az a régi titok ne lett volna! Szmrecsányi Vilmos megbocsátani nem tudásának kútfeje. Az eredendő bűn, mely mégis családként foglalt össze bennünket, test test mellé szorított, cselekedeteinket öntudatlanul is egymáshoz illesztette, a részek az egésszel végül is harmonikusan tartósan kölcsön- és védviszonyba kerültek, kárát sem láttuk, hiszen a család minden alkatrésze szerepet vállalt, és viszonylag zökkenésmentesen működött, átláthatók voltak a kapcsolódások, és folyton zsugorodtak a távolságok. Nagyokat lehetett nevetni egy-egy régebbi történeten, apa ifjúkori újdondász kalandjain, nagybátyám keresztkérdései komoly feladványok voltak a hazugok számára, és nem illett füllenteni, arról, hogy miért jöttünk későn haza a színházból vagy a moziból, olykor cigarettára tőlünk kértek kölcsön, persze soha nem adták meg, máskor szórták a pénzt, hetekig étteremben vacsoráztunk, Nagyszentjános mindnégy étterme és számos kertvendéglője törzsvendégének hitt valamennyiünket, én például Püthagorasz tételét Koncsol Feri bácsitól, az Oroszlán pincérétől tanultam el, aki világos, tömör egyszerűséggel értelmesebben magyarázta el, mint Nyápic Hadovár, akiről pedig az hírlett mérvadó körökben, hogy egykor az oxfordi egyetemi bölcsődében volt lélekidomár. Arkhimédészt már nem is említem, hiszen a vízbe mártott testek a plasztikus magyarázat közben maradék sörökben úszkáltak, és megittasultan veszítettek a súlyukból. Ilyenkor még Szmrecsányi megbocsátására is számítottam titokban: otthon angolul felbélyegzett levél vár a postaládában: az átok befejeződött, futni hagylak benneteket, nyavalyások.

Azt azonban leshettük.

Voltam annyira érett, megfontolt vagy – legyünk őszinték – gyáva, hogy a felismerés ellenére sem gyűlöltem meg családomat, azt az egyelőre ismeretlen személyt, aki kivívta Szmrecsányi Vilmos bőszült haragját. Hiszen, kihez fordulhattam volna, ha a bősz férfiú haragja reám csap le váratlanul, kihez futhattam volna segítségért. Nem, családunk nem volt templomba járó – azokban az első békeévekben ez nem is volt nagyon ajánlatos, a hatalom, tudjuk, csak önnön imádatára kért fel minden volt polgárt, pillanatnyilag elvtársat és osztályellenséget –, otthon sem imádkoztak, könyörögtek az éghez, nálunk a jókedv és a viccmondás, az irónia szolgáltatta ugyanazt a biztonsági szelepet, hálaadást, amit más házaknál a magányos estvéli ima vagy fogadalmi ajándéktábla a főtéri Szent Hubert-templom falán. Ez a nagy vendéglőjárás, a család belső nyüzsgése, a rokoni szálak kötelekké vastagítása, a folytonos élcelődés, melynek része volt a Szmrecsányi Vilmos soha nem bocsát meg nekünk jelmondat is – ma már tudom, egy a sok bon mot közül, amelyekkel az élet elviselhetetlensége ellen jól-rosszul védekezni lehetett, szófricskákkal elijeszteni a sötétséget. Nem volt ez távolról sem tökéletes pajzs, ellenállhatatlan szúró-vágó fegyver, legfeljebb kibúvó, kitérés, félreugrás egy-egy asszó elől, de az ilyen cseleket oly magas művészetté csipkézték, hogy mi, leszármazottak, átokörökösök viszonylag nyugodtan mutathattunk fityiszt a hétköznapok pimaszságának, és lelkiismereti válságok nélkül fogadhattuk el potyaörömeit. A sajtok és prézlis szeletekkel szemben fölmutatott s már említett közöny ellenére is elfogytak nálunk az ebédek és uzsonnák, holott semminek sem volt szabott ideje, hacsak azt nem veszem tekintetbe (tekintetbe és leltárba kell vennem, nincs miért elhallgatnom), hogy rengeteg alkalmat találtunk az ünneplésre: születésnapot és névnapokat rendeztünk, észben tartottuk az oldalágak bővítésének évfordulóit: házasságokat, születéseket a mellékcsapásokon, felsétáltunk a temetőbe és virágot vittünk ismeretlenek sírjára is, ha úgy tűnt, hogy kerek évfordulója van a megholtnak sírkövének felirata szerint. Annyi évtized után elárulhatom tehát, mi voltunk az ismeretlen virágvivők, akik egy-egy tiszteletre méltó közférfiú vagy magánszerető halmát a kegyelet és megemlékezés élővirágjaival borítottuk el. Ámbátor – mondhatnád, ó, drágalátos olvasó – ez is csak pótcselekvés, bógenezés volt, hiszen tudat alatt ti mindannyian Szmrecsányi sírját szerettétek volna elborítani a bősz káröröm liliomaival és a fellélegzés tearózsáival. Freud Zsiga, atyai barátunk töprengve ült londoni sírja szélén, valahányszor egy égi szemináriumon családunk különös esete került szóba.

Belátom, számos láncszeme hiányzik az analízisnek, nem tudom például, milyen kontextusban átkozta meg – ha egyáltalán átokról van szó – kicsiny csapatunkat Szmrecsányi Vilmos. Azt sem tudom, milyen javaslatát utasítottak vissza az örökharag kiváltói. Mert meglehet, hogy Sz., a kalmár-céh atyamestere javaslatot tett őseimnek egy nagy haszonnal kecsegtető üzletre, amelyet élhetetlen, önző, a pillanat örömeiben fetrengő ősöm – sajnos egyetlen jellemvonását, garasát sem örököltem – botorul elutasított, félretett, nem válaszolt rá idejében, kinevette a partnerkapcsolatot kínálót, az orrára csapta az ajtót, és Szmrecsányi orra azóta is törött, vörösen dagadó, dühöt hányó vulkáni kráter.

De, emlékeztettem magamat, nem találkoztam a keresett névvel egyetlen kalmár Who’s Who-ban sem. Akkor tehát nem is volt kereskedő lehetett, hanem valamilyen ügy bajnoka, elkötelezett buzgára, afféle besurranó ígéretszedő, akinek az ember pillanatnyi megszorultságában fauszti balgasággal eladja a lelkét. S utóbb megbánva az elhamarkodott olcsójánoskodást, az ős szavát szegi, visszavonná adott paroláját, megsemmisíti a szerződés nála maradt példányát. Olyan ügylet, amellyel nem lehet a bírósághoz fordulni keresettel, hogy, kérem, én (mi) át lettem (-ünk) passzírozva a csalfa ígéretek sűrű szövetén, kérjük vissza lelkünk szabadságát, tisztelt bíróság, szabadíttassunk fel a megbánt kötelezettség alól, s ígérjük, hogy ezentúl jók leszünk, nem fogunk órák alatt a padban zabálni, és nem húzgáljuk meg a lányok haját a nagyszünetben. A könnyű szabadulás reményét is eltörölték, irdatlan időt cipelünk vállunkon, a bűnhődés végeláthatatlan folyamat.

Beláttam, hasztalan forgolódtam azokban a kamaszkori nyugtalan időkben saját viszolygásaim és elmélkedései között, próbáltam fogást keresni a múlt idő síkos testén, két vállra fektetett gond nélkül. A forgatagban nem sejlik fel a megnyugvás ösvénye.

Aztán néhány hónappal ezelőtt az öcsémmel, a legkisebbel találkoztam Frankfurtban, akkoriban ugyanis ott doktorált, és, amint már lenni szokott, locsogtunk a régiekről, azokról, akik már nem viccelődhetnek velünk, s akiknek élcei mégis továbbélnek a családi példatárban, a szellem szöveggyűjteményeiben, amikor azt mondta öcsém, emlékszel arra, hogy egyszer járt nálunk, nagyon régen, az Árnyék.

Tényleg.

Az árnyék késő délután keresett fel. Valami dolga volt, mert Apáék nem kérdeztek tőle semmit, szó nélkül beeresztették a dolgozószobába. A bőrfotelek egyikébe ültették le, szivart csak azért nem készítettek elébe, mert akkoriban nem volt divat a szivar. Ideológiai okokra vezethető vissza, ám akkortájt mi csak azt láttuk, hogy a Ludas Matyiban kizárólag Allen Dullest és Samu bácsit ábrázolták csillagos amerikai szivarral a szájában.

Egészen biztos, hogy árnyék volt, mert az arcát nem vehettük ki, eleget leselkedtünk elmenetelkor is. Hallgatóztunk a fürdőszoba felől és az üveges ajtó mellé lehasalva, belestünk az ajtó alatti hűvös résen át. Még egy szavát sem hallottuk.

Igaz, ivott, rendesen ivott. Nagynénénk Ágota bevitt nekik egy üveg borszékit, de kevés idő multán újra csöngettek utána – nálunk szinte soha senki nem merte megnyomni a cselédhívó csengőt, ugyanolyan köz- és öncenzurális okok miatt –, és kértek egy forró teát. Nagy baj lehetett.

Családunk belvárosában csak ritkán, rendkívüli világesemények idején fogyasztottak teát: amikor Apa beteg volt, tüszős mandulagyulladással feküdt, majd rövidesen eltávolították – előbb a mandulát, tüszővel, tüsszentéssel együtt, majd apát az ideológiai tanszékről, és lett belőle újságcsináló –, a két esemény között látszólag nem volt összefüggés, de csak látszólag, mondhatjuk, ugyanis árnyékok vonták be családunkat, néhányan fázósan elfordultak tőlünk Apa eltávolítása és megcsonkítása után –, úgy hisszük, ők az egész embert idealizálták, márpedig Apa esendő volt.

Ha tovább számlálom a dolgot, akkor a következő teázás Sztálin halálával hozható kapcsolatba, a szülők korán hazajöttek, holott még déli tizenkettő sem volt, leültek, teát főzettek, hosszan, könnyes szemmel ittak, csend lett, olyan oroszos volt minden, mintha elválnánk valamitől, ami addig életük sarkalatos pontja volt.

És most itt van ez az arctalan férfi – semmi kétség, hímnemű látogató érkezett hozzánk –, ebben csak az ismeretlenség volt riasztó. Barna puhakalapját kinn hagyta az előszoba fogasán. Jóféle áru volt, ugyanis elég hosszasan himbálózott az ívelt alumínium-rudacskán. Láttuk, hogy vadonatúj, bőrszegélyén nincs zsír, izzadság, történelem, mint annyi rokonunk homloknyomán. Hiába, azok olyan esztendők voltak, folyton átfutó árnyék fedte el a napos délelőttöket, és félni kellett valamitől, amit az újságok apa minden erőfeszítése ellenére sem jeleztek előre.

Apa szavát viszont értettük, amint emeltebb tónussal mondta:

– Ne haragudj, Ámos, nem... Nem tehetem meg... Én mégis csak régi... vagyok, sőt... Itt mindig utálatosan lehalkította a hangját. Így aztán nem tudtuk meg, micsoda is tulajdonképpen Apánk.

Elég sok mindent tudtunk róla. Így van ez, ha az ember gyermekként a szüleivel kénytelen egy fedél alatt tengődni. Tudtuk például, hogy zsidó, értelmiségi, ez olyan szellemi szegényember, aki nem ismeri a hígtojás-készítés fortélyait, főzni sem tanult meg soha, egyszer volt munkaszolgálaton – ez afféle férfiaknak szánt játék sok kirándulással, lapáttal és puska- vagy ágyúlövésekkel –, reájuk lőttek, őket hajszolták – soha fordítva, annyira jó volt, hogy Apa másfél évig tartózkodott ott kisebb megszakításokkal és szülői engedéllyel, de nagyanyánk élénk rosszallása mellett, aztán azt is tudtuk apáról, hogy szeret úszni, meg olvasni, néha teniszezett, de ez megint osztályidegen tempó volt, csak a tengerparton engedélyezték a zárt üdülőben. Hallhattuk, hogy a párttól sokszor odaszóltak neki telefonon, de ez még azelőtt volt, hogy átrakták volna sisteregve az újsághoz.

Azt viszont nem tudtuk kihámozni a csendből, mit akarhat a látogató, milyen útra noszogatta Apát és Anyát, – aki eddig nem is avatkozott bele a tárgyalások menetébe. Ugyanis csak ennyit hallottuk szüleink szájából:

– Nem megyünk... Mi nem... Nem tehetjük meg... Nincs szándékunkban elmenni. A gyerekek sem.

Érthető, ha roppant felbőszültünk. Végre itt terem egy titokzatos idegen, egy jóságos bácsi, afféle télapó nyáron, angyal, szolgálatos ajándékhozó. Végre egy jó utazást kínál az egész családnak, együtt mi ötön (talán minden rokonunkat is elvihetjük) elmehetnénk valahová nyaralni, egy szobában aludnánk mind, reggel apa vidám hecceket mesélne, a kései lustálkodás nem esik a büntetőjog hatálya alá, anyánk, az áldozathozó mindenkinek friss tejet adna föl, hideget ennénk, konzerveket, téliszalámit, májpástétomot; lavórban mosdanánk, és kimehetünk az erdőbe; nem baj, ha összekenjük magunkat mézgával, degenyeggel, lóganéval, levegőn vagyunk, megtanulunk úszni végre.... és akkor, tessék, ezek a fafejű, hajthatatlan felnőttek egész egyszerűen elnyisszantják a boldogság és szabadság felé emelkedő kötélpályát.

Jaj, annyira vágytunk a nyaralásra. El akartunk szakadni az Albina tér poros csapágyaitól és a betonkupacoktól, – tágas kertre áhítoztunk, igazi fákra és valódi jószagú kaszálóra, hideg patak-borzongásra.

Csak néhány nappal korábban hozták tudomásunkra csöppet sem kíméletesen, hogy tekintettel a család anyagi helyzetére – olyan zavaros, mint a nemzetközi az Előre utolsó oldalán –, "az idén nem lesz nyaralás, itthon maradunk, Apa kivisz benneteket a Marosra, megtanultok úszni, cigánybarnára sültök, mert, remélem, nem felejtettétek el, szeptemberben itt a harmadik osztály". Ezzel reám céloztak, Péternek, Lacinak és Márikának még megadatott összesen egy tucat év eldönteni, ha fel akarnak nőni, vagy megmaradnak szabadnak és zabolázhatatlannak.

– Nem, nincs mit eldöntenünk... Ezen már sokszor gondolkodtunk... Itt a helyünk...

Szűrődtek ki a szavak. A szüleink ellenkező szavai. Döbbenten néztünk egymásra. Eltaszítani a segítő kezet!!! A tábort, amelyről aranyhegyeket hallottunk, ezt ismételgették levegőt sem véve betanított nevelőink, az igazszavú útmutatók.

Hol a helyünk? Ebben a koszban, ahonnan nyaranta mindenki elmenekül valahová? A legtöbben falura a nagyanyjukhoz. Nekünk nincs, ezzel még megbékélnénk valahogyan, de azt, hogy az idén is itthon kell kuksolni, mert apa és anya szerint itt a helyünk, ebben az Albina téri kutyaszaros zsúfoltságban? Kánikulában, repedezett aszfalton, labda nélkül, ahol ragadós olcsó fagylaltot is ritkán kapni...?

Az árnyék olyan hirtelen távozott, ahogyan érkezett. Apa kísérte ki, megszorította Ámos úr kezét, aki nem vonta vissza, csak szomorúan tekintett fel még egyszer Apánkra, most sem láttuk az arcát, csak a kézszorításból következtettünk a számunkra nem látható szempár sajnálkozására, és azt hiszem, nem is tévedtünk nagyot. Anya a konyhába sietett. Még a poharakat is rögtön elmosta. Az idegen behúzta maga mögött az ajtót, átvágott a macskaköves udvaron. Beleveszett az árnyékba. Soha többé nem láttuk.

Berontottunk a dolgozószobába, és úgy hiszem, ekkor hallhattuk először azt a bizonyos mondatot Szmrecsányiról, amely annyi gyötrelemre adott okot a későbbiek során. (Lehet, hogy Ámos – kérdezte Péter öcsém Frankfurtban –, lehet, hogy Szmrecsányi és Ámos úr egy és ugyanazon személy volt? És az a név, amelyet csak egyszer ejtett ki apánk, a rettenetes árnyék bácsi mozgalmi fedőneve? Hogy miféle ügynök lehetett, ebben a váratlanul támadt világosságban egyáltalán nem volt kétséges. Cion hegyéről szemrehányóan néztek vissza az árnyékok.)

Pétert lökdöstem, hogy kérdezze meg, ő még csecsszopó, elnézik merészségét. Nem vállalta a kockázatot. Én kezdtem hát a ravaszkodást.

– Az a bácsi a pionéroktól jött?

– Igen – válaszolta Apánk –, az óperenciás tengeren is túlról.

– És mi is odamehetünk?

– Nem, Antikám, mi onnan jöttünk.

– Mikor?

– Úgy kétezer éve...

Tartalomjegyzék [Látó - 14. évf. 1. sz. (2003. január)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret