Zalán Tibor
Köszönem
az arcát nézte szétterülve
tűnt így közelről és verejték
a sminket is feloldta néhol
és szép volt ebben a zűrzavart
sem nélkülöző időben ott
gyűrött párnán és dúlt lepedőn
a lány a melle még hullámzott
érezte markában a szívét
ahogy nyúlt át s a mozdulattal
birtokba vette meztelensé
gét ismét és a forróságá
ba vackolódott görcsös karral
kapaszkodott belé akár a
riadt gyermek ha tejszag árad
felé egy testből mindegy is már
kié csak rejtse elbújtassa
az orra szélén árnyék mozdul
az ablak előtt haladt el épp
a részeg szomszéd és elérte
az árnyékával arca szélét
e furcsa véletlen behozta
az addig elfedett világot
az addig űrbe tolt szobába
arcát hasához nyomta ám az
órán felvillanó számok most
szemébe vájtak kíméletlen
tévé tetejéről – sóhajtott
feltápászkodni gyönge volt még
és szégyent érzett így lehullva
szerepbe esve szárnyverésből
kitárt combokkal szinte még a
súlyát is vesztett álomi test
úszott lebegett a délután
ban az ajka szétnyílt szinte csak
lehelte hogy köszönem s érzi
a férfi tudja már hogy indul
hogy nem marad kilép majd innen
a fájdalmával eltelített
szobából és a szárnyverések
sokáig zengnek még utána
lehunyt pilláin könny szivárog
át és száját összezárja nincs
hang már csak belső hullás nincs több
lebegés – zuhanás emléke
ruhák súrlódnak félhomályban
és fekszik holtan meztelenül