Láng Zsolt

A szomszéd nő

Hetek múlva ismét a növényekről váltottunk néhány mondatot, majd búcsúzáskor kezét nyújtotta, s mivel eddig ezt soha nem tette, zavaromban önkéntelenül ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam, ott, ahol középső ujján különleges formájú gyűrű domborodott. Rápillantottam a gyűrűre, mire zavartan azt mondta, a férjétől kapta. Rég nem láttam, talán elutazott vala-hová?, érdeklődtem, hogy saját zavaromat leplezzem, és ekkor elfelhősödött a tekintete, a fal felé fordult, így hát nem is nekem, hanem inkább magának mesélte, nem tud a férjével élni, a házasság a legsematikusabb sivárságba taszította kapcsolatukat. Nem emlékszem minden szavára, de az egyik mellbe vágott. Erőszak, igen, azt mondta, hogy őt folyton megerőszakolta, és ekkor döbbentem rá egy régóta képzeletemben élő test és a mellettem álló nő azonosságára. Egészen elfordult, arcát nem láttam, csak meg-megrázkódó vállát. Minek tagadnám, testek jelentek meg előttem, a férj teste meg a nőé, és közben a nyitva hagyott ajtót vizsgáltam, a kilincs alakját meg a zárakat. Talán az izgatottságtól ásítottam, a nő ekkor fordult vissza, komolyan megdöbbent, sértődötten elbúcsúzott, és bement. Mit tegyek? Hazacsoszogtam, ültem a fotelban, és bámultam magam elé, ám gondolataim ottragadtak a lépcsőházban. Valamit vissza akartam idézni, de nem tudtam, mit is. Pillanat töredéke volt, szó vagy mozdulat, nem jöttem rá, de éreztem, van valami, ami nagyon fontos. A nekem hátat fordító asszonyt láttam, valamiféle egyberuhában, amely elrejtette a testet, csupán a vállakat mutatta és a ruhakivágásból kiemelkedő szépívű nyakat.

A feleségem kivételes asszony. Angyali, ahogy a papok mondanák. De egy nap mégis arra vágytam, bárcsak egyedül élnék a homoksivatag közepén. Vannak az embernek ilyen szédült ötletei. Fogtam magam, elsétáltam a folyópartra, bemásztam a híd alá. Iszonyatos bűz fogadott, nem bírtam sokáig. És ahogy kapaszkodom fölfelé, a híd korlátjánál a szomszéd nő könyökölt... Elpanaszolta, túl zajos neki a város, elege lett belőle, valami kies helyre vágyik. "Soha nem jutok el sehova", sóhajtotta. Közben megrázta fejét, megrezzentek mellei. Megmozdultak, mint két élőlény, akik eddig elrejtőztek előlem. Mesélni kezdtem neki, jó hosszú lére eresztve, mert éreztem, belehalnék, ha most el kellene búcsúznom tőle. Előadtam, hogy egyszer gyerekkoromban a Keleti-Kárpátokba kirándultunk szüleimmel, és a Priszlopon repülőgéproncsra bukkantunk. Mint óriási madár, gubbasztott a magas fűben, itt-ott beszakadozott szárnyán a vászon, de amúgy sértetlennek látszott, még a légcsavarja is megpördült, amikor megböktük. Évekig arról ábrándoztam, hogy visszamegyek, megjavítom, kifoltozom, benzinnel töltöm fel, aztán huss, elszállok... És mint valami szerelmes kamasz, mutattam neki kezemmel, hogyan.

A szomszéd nő arca kevés volt nekem. Kevés a megálmodott testhez képest. Emiatt folyton látni akartam. Bánatos szemek, kis, fitos orr, húsos, égő ajkak, amelyek a szemek szelíd bölcsességének szomszédságában naiv és édes öntudatlanságukkal mindennél észbontóbbak voltak. Ugyanakkor be kellett látnom, semmi esélyem. Azért vágyakozik a sivatagba, hogy önmagában gyönyörködhessen, megszabadulva mindattól, ami őt a mulandósághoz köti.

Tagbaszakadt férfi, legalább két méteres, szakállas, az a bizonyos "kisportolt, újplatonikus macsó" járt nála egyik délelőtt. Teljesen véletlenül lestem meg. Összeomlott bennem minden. Szerettem volna átrohanni, becsengetni hozzá, és a szemébe vágni, le is út, fel is út. De hát miért? Mi van köztünk? Nevetségessé váltam volna. Bár az sem érdekelt.

A legsötétebb képek jelentek meg előttem. A közvetlenség bűnös mozdulatai... És ami leginkább felbőszített, hogy ez a nő az én szomszédom, nem a férfié, akkor meg mit akarnak.

Ráfeküdtem a falra, fülemet szorosan odatapasztottam. Micsoda hangokat hallottam! Recsegés, dübörgés, vízzubogás. Az egész lepusztult lakónegyed ott élt az átkozott betonfalban. A fülemmel láttam keresztül rajta. A férfi fekete mancsaival kicsomagolja a nőt. Törülközőbe bugyolált tengeri kagylót gurít a földre, és tombolva szippant bele a vad, sós illatba, szinte széttörve a finom erezetű mészburkot...

Az ajtóhoz álltam, és vártam. Táskámat is előkészítettem, hogy akkor lépjek ki, amikor a férfi távozik, és hogy jelezzem, legalább arcom fintoraival, mennyire zaklatott vagyok. Hogy jelezzem, le is út, fel is út.

Sokáig szobroztam a sötét előszobában. Aztán egyszer csak megjelentek. Én is kipattantam. Ott álltunk hármasban. Az ipse viszontlátással búcsúzott, és viszontlátással búcsúzott a nő is. Ami nem vall nagyon közeli kapcsolatra. De lehet, leplezik a dolgot... Babráltam a kulccsal, a zárral, ballonkabátom zsebeit lapogattam. Közben az óriás ledöngött a lépcsőn. A nő még álldogált a lépcsőházban, talán azt figyelve, hogyan boldogtalankodom. Aztán azt mondta: "Alig várom, hogy mesélj még a repülőkről..." Egy csapásra minden megváltozott! Még búcsúzni is elfelejtettem, csak szavak nélkül vigyorogtam rá. Szédült voltam. Nem volt célom, szórakozottan kószáltam a környéken. Fejemben mindenféle szép és színes történet kavargott, repülőkről és utazásokról, a sivatagról, a homokról, a tengerről.

Leírtam néhány nyolcast két tömbház körül, gondoltam, ennyi távolmaradásra szükségem van. Furcsán éreztem magam, talán először sok-sok év múltán észrevettem a járókelőket. Mennyi kopott ember! De hát, amikor feleségemmel megismerkedtünk, és közössé tettük életünket, akkor is kopott és ellenszenves volt a világ. Aztán sikerült kialakítanunk a burkot, ahova semmi nem nyert bebocsátást. Most újra foglalkoztatni kezdtek az emberek. Arcukba néztem, és azt találgattam, mire gondolnak. Milyen arckifejezéssel ülnek majd vacsorához, hogyan nevetnek, milyenek, ha dühösek. A háztömbökre néztem, függőleges és vízszintes vonalak mentén függő fészkekre, ahol a nagy és kiismerhetetlen szerelem úgy keríti hatalmába őket, mint tavasz a rügyeket. Zsibongott a lelkem, verseket írtam és szavaltam magamban. Nekem is az általános tavaszba kell átszállnom az áttetsző mennyei gömbből. Ennek első állomására készülődtem, és keresgéltem a szavakat, kerestem a repülőgépről szóló történetet. De ez a történet hirtelen elveszítette mondatait. Csupa töltelékre bukkantam. Általánosságokra. Gyanítani kezdtem, hogy a beszélgetések láncolata megszakad, és valami élesebb kezdődik. Hogy a valóság lecsap rám. Hogy szédület dönt be az örvények közé.

Mire hazaértem, beesteledett, vacsorával várt a feleségem. Ordás-palacsinta, a kedvencem. Baromian restelltem magam, egy árva szót nem tudtam magamból kipréselni.

Arról álmodoztam, mi történne, ha a szomszéd nő karambolozna. Elképzeltem, hogy bekerül a kórházba, én meglátogatom, leülök az ágya szélére, és megfogom a kezét. A csupasz kezét. Éjszakára is mellette maradok, mintha én volnék a férje vagy a testvére. Nedves szivaccsal letörölgetném. Ott ragyogna előttem...

A kétméteres pacákot, akit amúgy Gézának hívtak, egyre jobban meggyűlöltem. Kisebb-nagyobb időközönként megjelent. Ilyenkor a falhoz tapadtam, durva, olcsó festék lettem. A szekrényünket is arrébb taszítottam, hogy jobban halljam a szavakat. Akárha kiürült benzinkannába sutyorászná-nak, vagy bádogból volna a mellkasuk. Már én is orrhangon kezdtem beszélni, talán az elfojtott gyűlölettől. Ha kiolvasok egyetlen egyértelmű jelet, akkor fájdalmamba temetkezve elcsendesedem, elvonulok sebeimet nyalogatni... De nem volt ilyen. Sőt, ha találkoztunk, mintha felszabadult volna valamilyen fogadalom alól, egyre lobogóbb lett. Egyszer például autóval igyekeztem hazafelé; megpillantottam a főtéri könyvesbolt lépcsőin, és önkéntelenül rádudáltam. Előbb összerezzent, aztán amikor felismert, felragyogott az arca, és szaladni kezdett, le a lépcsőkön, végig a parkoló autók mellett, át az úttesten, könnyedén, fiúsan szaladt, mint egy hatvanas évekbeli filmben szereplő diáklány, lobogott felém, olyan lendülettel, mintha egyenesen a mellkasomban állna meg, már a levegőt is visszatartottam, felkészülve az ütközésre. Aztán nem nyílt ki a kocsiajtó, ott mamlaszkodtam percekig. Miután beült, mosolyogva hálálkodott, mert időre haza kell érnie. Kiderült, megint Gézát várja, aki egy könyvkiadót vezet, és vele gépelteti a kéziratokat. Elkomorultam volna a hír hallatán, de annyira odaadó volt, és amikor megérkeztünk, hosszan beszélgettünk még a lépcsőházban, megdicsérte a virágaimat, milyen szépen rendbe jöttek, "akiben ennyi a szeretet, egész kertészetet megérdemelne". Fújtatva szaladt föl Géza, lakkos vigyorral fogadtam. S már surrantam is be a szobába, föltapadtam a falra. Ja, nem, aznapra azt terveltem ki, hogy meglesem őket. Feleségem táskájából előző este kiloptam a zsebtükröt, azt most ráerősítettem a seprűnyélre, kimentem az erkélyre, ötletes periszkópomat előrenyújtottam. Igyekeztem olyan szögbe forgatni, hogy beleshessek ablakukon. Eleinte óvatosan próbálkoztam, de a végén már nem előre, hanem oldalra toltam ki a seprű nyelét, kockáztatva, hogy észreveszik, annál is inkább, mert sütött a nap, a tükör fénylő foltokat vert a falakra. Eltoltam az ablakukig. A tükör nagyon apró volt, semmi kiolvasható, pusztán villanások, az ég kékje, a fal vakító fehérje. Visszatértem a hallgatózáshoz. Az alattunk lakók valamelyikénél parkettát csiszoltak, belesüketültem. Gyűlöltem minden zörejt, képes lettem volna agyonütni, aki csak megmoccan a házban. Nem hallottam tisztán a szavakat, és szavak nélkül nem sejthettem, mit érez a nő. Magam előtt láttam, ahogy ott fekszik a kanapén, elképzeltem combjait, szétnyíló ölét, vágyakozó tekintetét, amellyel nem rám néz, holott érezhetné, hogy ott vagyok, a szívdobogásomat is hallhatná a vékony betonfalon keresztül.

Öklömmel a falra csaptam. Ez lefekszik ezzel a hülyével! A magamfajtával persze erényes és barátságos, játssza az okos és érzékeny nőt, aki nem rabja a testének, mert az eszére és a lelkére büszke!

Ezzel a nővel én minden kapcsolatot megszakítok, egyszerűen átnézek rajta. A legjobb lesz, ha elutazom néhány napra, szólok a feleségemnek, befizetünk egy útra, menjünk el.

Tíz nap Párizsban! Együtt készültünk egy ismerős házaspárral.

Aztán az történt, hogy elutazás előtt két nappal utánam szaladt a nő, levinném-e a városba, látja, kocsival megyek. Útközben elmondta, Géza elutazott, neki kell kalauzolnia valami amerikait, és szeretné, ha én is vele tartanék, szombaton nagy, közös vacsora, jólesne neki, ha elmennék én is, legalább volna kivel beszélgetnie. Van-e időm ilyesmire?

"A fenébe, nem utazhatom Párizsba", mondtam feleségemnek, intézetbe-li ügyeimre hivatkozva, és ő elment nélkülem, az ismerős családdal.

Elment, én pedig egyedül maradtam; még három nap volt a vacsoráig. Azalatt egyszer találkoztunk, a Főtérről gyalogoltunk haza. A Pasteur utcán jöttünk felfelé, keveset beszélgettünk, mintha a másikra várnánk, hogy elkezdjen valamit, amit már régóta tartogat.

Talán ő is érzi, hogy valamit át kellene szakítanunk! Képzeletem feszülten dolgozott. Kicsit iszogatunk, kávét, teát, konyakot, aztán odahajolok hozzá, és megcsókolom. Ő nem viszonozza a csókot. Gépiesen, mintegy búcsúképpen még egyszer ajkaira csókolok, ekkor azok mégis megnyílnak, a karok lassan nyakam köré fonódnak. Az események boltozatán feltűnik egy új nap. Nem, még nem szeretkezünk, csak simogatjuk egymást, mintha az ajkak alapos megízlelésére fordítanánk összes figyelmünket. Csupán egyetlen pórusunkat érintjük össze, hogy ezzel is jelezzük, mennyire forrón lángol a testünk, és mennyire óvjuk ettől a lángtól a másikat.

De persze, szertefoszlik a kép, beértünk a lépcsőházba, neki eszébe jutott, mennyi munkája van, nagyon sajnálja, hogy nem tudunk tovább beszélgetni. Arcába néztem, és értetlenül kérdeztem magamtól, elrontottam valamit? Aztán otthon, egyedül, megkezdtem egy üveg konyakot, és vártam a másnapot.

Michaelnek hívták az amerikait. A szokásos társaság, kiadói emberek, írók, akik a maguk megismételhetetlenségének tudatában a maguk egyszeri és jelentőségteljes gondolataival elkerülhetetlenül esnek az uniformizálódás kelepcéjébe. Ugyanazok a viccek, ugyanazok a tweedzakók. Szobrot mintázva magukról, feszítenek a vendéglői asztal körül. Michael a központ, az idegenből jött gátlástalanságával veti be az otthon már nem túl érdekes különcködéseit.

A nő Michael mellett ült, én szemben velük. Megfeledkezett rólam, itta a söröket, kipirult arccal, rossz angolsággal fecsegett. S miközben az ő arca egyre fényesebb lett, körülöttem az egész világ hervadni és fakulni kezdett. Miután visszatért a toalettről, és a székeken átmászva ereszkedett az amerikai mellé, az átkarolta, és nevetve kérdezte, hogy merre járt, már kezdett féltékenykedni. Nevettek mindketten, először egymásra, aztán az asszony megérezte, hogy nézem őket, rám kapta tekintetét. Szeretett volna a pokolba küldeni, mert láttam, amit láttam, miközben az amerikai mozdulatát is nehezményezte, hogy ilyen hirtelen, itt előttem tette ezt, nem a mozdulatot szégyellte, hanem hogy előttem, mert talán nem akart megalázni, nem akarta, hogy úgy tűnjön, meg akar alázni, nagyon is jól látta, hogy egész este rajta csüggök, elvégre ő hívott el, és akkor két szót nem váltunk... A szeme résnyire szűkült ebben a nevetésben, vágott, mint a kés. A férfi szája kereken csücsörödött, úgy gügyögte, hogy "máskor egy másodpercre ne hagyj magamra, bébi..."

Az asszonyból rút majmot faragott gyűlöletem, kidudorodott a hasa, púpja nőtt, a szeme kancsalított, szabálytalanul kinőtt a metszőfoga. A férfi hófehér inge is mocskossá szürkült, frissen borotvált arca szederjesen belöttyedt, mint akinek kiszedték protézisét, kinyalhatod, gondoltam. A lovagias mozdulat, amivel visszasegítette a nőt maga mellé, a legalantasabb férfimozdulat lett, nem a lovag mozdulata, hanem a faragatlan szolgáé, a mohó cselédé, aki lesegíti ura szíve hölgyét a lóról, közben megérzi az emlők illatát, és ettől begerjed, kiveri a verejték, és a nagy erőfeszítésben, hiszen gurul a feje, ha észreveszik rajta a nyáladzást, kivörösödik a fizimiskája.

Illegett-billegett egész este. Mint egy sárló kanca.

Láttam magam előtt, miközben hazafelé támolyogtam. Láttam, ahogy az amerikai apró, szórakozott fejbiccentéssel nyugtázza távozásomat, miközben az asszony odaveti kedvesen, ő még maradna, legyen szép az estém.

Szép az estém? Már éjfél is elmúlt.

Megittam a maradék konyakot. Később leültem, hogy levelet írjak neki. Hosszú, dühös levél volt, dühömről szólt, kétségbeesésemről, csalódottságomról, az ő átváltozásáról, de amikor másnap elolvastam, még a dühöm sem érződött benne, eldobtam.

Valami, ami régóta felhőként lebegett felettem, kővé vált, lezuhant elém, és a felvert por mindent elborított. Magamat sem láttam. Őt viszont igen. Láttam melleit áthullámzani blúza alól. Láttam combjait, kissé sután egymáshoz dörgölőzve, a nyakon göndörödő hajtincseket, az ajkak észbontó ívét. A test volt előttem, átragyogva az ijesztő poron.

Az amerikai pofa egyetlen magyar mondatot tudott, azt, hogy "cséssze meg", folyton ezt mondogatta. Csessze meg, mondtam, kiürítve a konyakosüveget, hallgatózva a folyosó felé. Elkókadtam, így nem tudom, hazatért-e egyáltalán azon az éjszakán...

Ezen a ponton a legszívesebben újra sírva fakadnék. Mert akkor, a kocsmai jelenet másnapján, kijózanodva, ahogy otthon ücsörögtem szobámban, bőgni kezdtem. Elfojthatatlanul kitört belőlem, és mint egy gyerek, úgy zokogtam. Egyedül voltam, szégyenkezés nélkül kijöhetett minden, hagytam, folyjon a könnyem, rázkódjon a vállam, görcsöljön a lelkem, hányjon ki magából minden fájdalmat, szavak helyett legyen már valami, ami én vagyok, hallassam hangomat, ízleljem meg, mennyire megalázott vagyok. Hétéves korom óta nem sírtam így. Miután megnyugodtam, egyszerre világossá vált: sokkal jobb vagyok, mint ő. Jó vagyok, ez már sírás közben kezdett derengeni. Soha nem volt egyetlen rossz gondolatom, egyetlen hátsó szándékom, egyetlen sunyi mozdulatom, soha semmit nem tettem ellene. Nem voltam önző, nem voltam bosszúálló. Nemes, figyelmes, érzékeny voltam, ugrásra készen. És ha ő így zokogna, átdönteném a falat is, hogy megsimogassam a haját. Miért nem jön? Mit csinál?

Zajokat hallottam a lépcsőházból, az ajtóhoz siettem, és kilestem. Géza érkezett, épp belépni készült hozzá. Még láttam a nő mosolygós arcát, pillangómintás háziruháját. Tehát már korábban hazaért...

Legalább beszólhatott volna, bocs, hogy másképp alakultak a dolgok. Játszik velem. Még csak nem is játszik! Miért ennyire készséges ezzel a szakállas gorillával? Az erőszakra panaszkodik, megvetéssel beszél a durvaságról, miközben elomlik King Kong karjaiban?

Géza autója néhány lépésnyire az enyém mögött parkolt. Cipőt húztam, és leszaladtam, mintha a kocsiban felejtettem volna valamit. Szorosan Géza bordó Mercedese mellé léptem, és egy szeggel végigkarcoltam az oldalát. Matattam néhány percet az autómban, majd visszafelé egy mélyebb, könyörtelenebb csíkot húztam, párhuzamosan a másik alá.

Fölfelé a lépcsőn átfutott bennem, hogy szeretőt kellene tartanom. Akkor nem gondolnék folyton rá. Van is egy mindenre elszánt diáklány, úgy kapkodja utánam a fejét, mint egy nyargalni vágyó paripa, csattogva lobog fekete haja. Megpróbálhatnám...

Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, a nő kiengedte Gézát, aki sietősen búcsúzott, majd a szokásos dübörgéssel lerohant a lépcsőkön. Siettem az ablakhoz. Mint aki él-hal az autójáért, és mint költséges szeretőn, folyton rajta tartja a szemét, már messziről észrevette a karcolást. Lelassította lépteit, aztán odarohant. Térdre omlott, úgy tapogatta a friss sebet. Felemelkedett, kapkodva körülnézett, de nem volt a közelben senki. Többször körüljárta az autót, forgolódott saját tengelye körül, néhányszor nekiindult, aztán visszaugrott, megint körüljárta autóját, lehasalva benézett alá, felugrott, csapkodott a levegőben. Végül beszállt, bevágva az ajtót, porzó kerékkel elviharzott.

Megszólalt az ajtócsengő. Összerezzentem. Zavaros gondolatok kavarogtak fejemben, mit tegyek most, mit mondjak, mert hogy ő csenget, abban nem kételkedtem. Vélhetőleg nagyon tragikus ábrázattal, nagyon lassan tártam ki az ajtót, de ott nem állt senki. Ellenben a küszöb előtt, a lábtörlőn, kis fatálcán gőzölgő kávé, félbe hajtott papírlap, nekem szóló, hosszú levél.

Sokszor elolvastam, közben a kávét egyetlen korttyal felhajtottam, pedig szerettem volna hosszan szopogatni. Gonddal volt összeállítva a kis tálca, fehér kávéscsésze, akár a lap, fekete kávé, akár a tinta. A kockacukrok a csészealjon: sokatmondóan két darab...

Hogy miről szólt a levél? Semmi konkrétum, mintha tényleg nem történt volna semmi. Kérdések voltak benne, kérdések erről-arról, például mit gondolok Márairól, nekem is annyira tetszenek-e a könyvei. És volt egy mondat a kávéról: milyen megdöbbentő, a kész kávét már nem lehet visszacsinálni, vízzé meg kávészemmé, és amikor ő megfőzi a kávét, ez mindig eszébe jut, emiatt néha nem iszik kávét, mert fél, hogy elindul egy idegen történet, amiben neki nem lehet szerepe, mégis szerepel benne...

Érteni véltem levelét, boldog voltam, de féltem megint. Leültem, és válaszoltam neki, azt írtam, hogy elszalasztani egy percet, annyit jelent, mint elszalasztani egy embert, majd a kávéscsészével együtt visszavittem küszöbe elé.

Éjszaka telefonált a feleségem, azt mondta, nagyon szép Párizs, és hiányzom neki. "Te is nekem", suttogtam a kagylóba.

Jöttek-mentek a levelek. Érkezett reggel a kávé, mellette a levél. Mi a szerelem, mire mondhatjuk, mire nem?, kérdezte. Szívem vadul zakatolt. Elhatároztam, nem lacafacázom tovább, mert igaz ugyan, hogy olvashattam ezt is úgy, mintha eltéríteni szándékozna... Megírtam, hogy a szerelem végtelen hiányérzet, térben és időben, és utána hozzátettem, hogy végtelen hiányt éreztem, térben és időben, rémületes ürességet, amikor egyedül maradtam a kocsmából hazavezető úton. Megjött a válasza, újfent semmi konkrétum, nem volt válasz levelemre, ezért tagadónak éreztem. Elkeseredetten írtam a lemondásról. Arra viszont nekem támadt, dehogy, ő nem ellenzi a szerelmet, nagyon is van hová helyeznie, igényli is, miként ezeket a leveleket, vagy régebbi beszélgetéseinket. Beleszédültem. Újra felragyogott a kép, ragyogott a nedvesen csillogó meztelen test, virágba borult sejtelmek illatoztak, suhogtak és daloltak. Azt írtam, hogy a test kapuján keresztül juthatunk a szerelemhez. Dühösen válaszolt, nagyon ismerős neki a hús indulata, elege van ebből, az ő micsodája ne legyen senkinek a kilincse, igen, ezt írta, ne legyen a kilincse. Kétségbeesetten válaszoltam: a test nem érdekel, de a test megmutatása önzetlen gesztus, amivel megnyitom a másik előtt az utolsó ajtót, alkalmat teremtve, hogy megérintsen, és ezzel a maga részéről vallomást tehessen, hogy szőröstül-bőröstül elfogad. Nem válaszolt. Másnap sem. Vasárnap éjszaka megérkezett a feleségem. Hétfő reggel némi ijedelemmel nyitottam ki az ajtót, vajon gőzölög-e újabb kávé. De semmi.

Eldöntöttem, végleg kiiktatom életemből. Ha találkozunk, átnézek rajta. Vagy semlegesen köszöntve, megtorpanás nélkül elsiklom mellette. Lesújtott rám egy ismeretlen, idegen erő. Nem akarok találkozni vele, miközben szeretném, ha tudná, milyen fájdalommal jár e lemondás.

Eltelt egy hét is, amikor a lépcsőházban újra összefutottunk, és ő megint lelkendezett, hogy képzeljem, az az utolsó levelem, hát az gyönyörű volt, elolvasta, és az izgalom miatt rohannia kellett a fürdőbe, aztán elolvasta újra, és megint rohant, úgyhogy már ott olvasta el harmadjára. Jó napom volt, miközben a diákokat hallgattam, egyetlen szavukat nem értettem, boldog voltam, és magam előtt láttam a nőt, ahogy a kagylón ülve olvassa levelemet, és vécékagylóstul együtt felkaptam volna, hogy magamhoz öleljem.

Másnap délelőtt az előszobában szobroztam, hogy el ne szalasszam; nyitotta az ajtót, kiléptem én is. Sietősen biccentett, szinte észre sem vett. Közömbössége olyannyira váratlanul ért, hogy bizisten leszédültem a lépcsőn. Elkaphattam volna a karfát, de hadd zuhanjak... Haljak meg ott előtte.

Könyökömet támogatva segített fel. Mint a gólyák, féllábon álltam, mert valóban fájt a térdem. Az arcomat vizsgálta. Vérzik?, akartam kérdezni, de megbénított a tekintete. Úgy nézett rám, mint valami frissen operált betegre, akiből csövek állnak ki. Enyhe iszonyattal, fölös részvéttel. Lakásába kísért fel, miután nem tudott rávenni, hogy előkotorjam a kulcsomat. Betámogatott a fürdőbe, ráültetett a vécédeklire, nedves törülközővel letörölte homlokomat. Hányingerem támadt, és ettől annyira beijedtem, hogy valóban hánynom kellett: fölpattantam, hátracsaptam a vécétetőt, és már öklendeztem is.

Azt vizsgálta, mi jött ki belőlem. Nem vészes, biztosan a paradicsomtól van, talán meg kellett volna hámoznom. Aztán leszakított egy papírdarabot, töröljem le a nyálamat. A mosolya! Rettenetesen büdös volt a szám, menekültem onnan. Köszönés nélkül hazarohantam. Ő pedig lehúzta a vizet, aztán kijött utánam, bezárta az ajtót, majd elment ügyeit rendezni. Géza várta lent a Mercijénél. Újabban azt csinálták (miután a kiglettolt bádogot megint végigszántottam), hogy Géza feldudált, a nő lement, és vagy az autóban beszélték meg a megbeszélendőket, vagy elhajtottak. Ilyenkor a nő csak órák múlva tért haza, mindig taxival.

Kíváncsi voltam, hova mennek. Leszaladtam, be az autómba, és követtem őket. A sarki pirosnál mögöttük várakoztam, de nem vettek észre, nagyon el voltak merülve. A nő nevetett, hevesen gesztikulált. Felmérhettem, ehhez képest velem mennyire hideg és tartózkodó, semleges és felszínes. Folyton megaláz, és észre sem veszi. Egyértelmű lett a helyzet, és ettől megkönnyebbültem.

Egy külvárosi parkolóban kiszálltak, Géza vonult elöl, utána a nő. Besiettek egy tízemeletes tömbházba. Én továbbgurultam, az utcasarkon fékeztem le, a visszapillantóból leskelődtem. A fák miatt a tömbházból nem lehetett a parkolóra látni. Valamit tennem kellett. Kiszálltam a kocsiból, megkerültem a fákat, és most a Merci másik oldalát szántottam fel. Ezúttal egyetlen csíkot húztam, de jó hullámosat. Feltűnésmentesen visszasétáltam az autómhoz, beültem. Akkor vettem észre, csupa sár a cipőm, és a sáros nyomok kocsimig követnek. Rémülten indítottam, le-lecsúszott lábam a pedálról, majdnem elütöttem egy asszonyt. Rángatózó kocsival hajtottam el. Az Astoriánál leparkoltam, a híd alatt vakargattam magamról a sarat. Nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba, a főtéri könyvüzletben nézelődtem. A betűk összefolytak szemem előtt. Elsétáltam a Mátyás-szoborig, gépiesen megvettem az aznapi lapokat.

Az újságos mellett váratlanul szembetalálkoztam a nővel. Meglepődött. Miért kellett kimozdulnom, hiszen még nagyon sápadt vagyok, miért nem szóltam elintéznivalómról, segített volna, a térdemet sem kellene erőltetni. Aggodalmas arccal belém karolt. Pihekönnyű volt a karja. Legalább üljünk le a padra, én nem látom, de falfehér vagyok. Mondtam, itt a kocsim, hazafelé tartok. Jó, akkor menjünk együtt.

Már majdnem hazaértünk, amikor megkérdeztem tőle, merre járt. Mondta, az adóját kellett befizetnie, már nagyon elkésett vele. És mást? Semmi mást. Csak ezért jött be a városba? Csak ezért, miért érdekel? Mert Gézával láttam bemenni egy lakótelepi lakásba, jó két órával ezelőtt.

Hallgatott. Némán szálltunk ki a kocsiból, szótlanul bicegtem mögötte. Fölérkeztünk, és akkor megkért, menjek be hozzá, főz egy kávét, még mindig sápadt vagyok. Nem vagyok rosszul, mondtam, ha valóban sápadt vagyok, hát annak más az oka.

Miközben odakészítette a kávét, beismerte, igen, Gézánál járt, a kiadójában, nagyon sürgős munka, de jól fizetik. Nem akarta mondani, mert észrevette, nem szívelem Gézát, holott rendes pasas, a maga módján figyelmes, készséges.

Szédítő volt a konyha, a kávé, a napfény és az ő különleges illata. Be kellett látnom, szerelmes vagyok ebbe a nőbe. Amikor átment a szobába csészékért, vibráló illatmorzsáiból fénysebességgel kiraktam őt, hogy tovább gyönyörködhessem benne. A szerelem összes közhelye fejemben kavargott, észre sem vettem, és talán most sem veszem észre, mekkora buborékokat eregetek.

Ott folytatta, hogy miért mérem magam Gézához, ha tudnám, beszélgetéseink állandóan a fejében járnak, vitatkozik is velem, de egészében egyetért, támasza vagyok, szóval, ha ezt tudnám, egy ilyen Géza, egy ilyen apróság nem zavarna.

Megsimogatta a fejemet. Elkaptam ujjait, talán kezet akartam csókolni neki, hogy e színpadias mozdulattal fedjek el egy nagyon is valódi vágyat, de ő nem a kezét engedte ajkamhoz, hanem lehajolt, és ajkát kínálta fel. Könnyű, észrevétlen csók volt, meg nem történt. Nem kellett elkönyvelnem, ő is másról kezdett beszélni.

Megittuk a kávét, felálltam, indulni akartam. Ő is felemelkedett. Mintha felsegíteném, utána nyúltam, meg akartam ölelni, de nem hagyta, elsiklott a kályha felé.

Lemondóan hazaindultam. De az ajtó előtt utolért, szorosan hozzám simult, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem is a csók égetődött belém, hanem rejtelmes mozdulata. Kitörölhetetlenül bennem van, mégsem vagyok biztos, hogy valóban megtörtént: miközben csókolt, hasamon végigsimítva, benyúlt a nadrágomba, és megérintette férfitestemet. Ez volt a búcsúja, máris kibontakozott, majd így szólt: "Na, kispajtás, jól eltöltöttük az időt, munkára fel!"

Mintha átváltoztatott volna. Hazamentem, és órákig kóvályogtam. Kint, körülöttem a szobában is, meg bennem is forrón kavargott az illata. Tükörbe néztem, pirosan tüzelt a homlokom, csillogott a szemem.

Mit is akarok azzal a nővel? Nyitott szemmel feküdtem feleségem mellett. Egyszer csak megszólal az éjszaka közepén: "miért nem alszol, baj van?" "Gondolkozom", feleltem, pedig nem gondolkoztam.

Megsimogatott. Tudtam, mit jelent. Gépiesen feléje fordultam, és ahogy fogadott, abból sejthettem, nem akárhogyan kíván, több ez annál. Ezen az éjszakán kilépett a burok alól, ledobta a varázspaplant, és olyasmit tett, amit soha addig, mert nem csupán a szerelmét kínálta fel, hanem gátlásait, elveit, szokásait, jellemét. Ha nem ijed meg valamitől, talán soha nem teszi meg, de megtette, túllépett saját magán, és túllépett a testén is. Úgy fordult felém, mint aki a szerelmeskedés magasiskoláját készül bemutatni. A feladat nagyságától kicsit lámpalázasan, de eltökélten. És akkor én annyira felhevülten csapódtam hozzá, hogy mint a tűzre spriccelt benzin, égig csapó lángokkal fellobbantam, majd gyorsan elszunnyadtam karjai között.

Későn ébredtem. Miután magamhoz tértem, hallom, hogy feleségem a szomszéd nővel cseveg a konyhában, tegyem hozzá, vidám hangon. Párizsról beszélgettek, hogy az milyen csodás hely, ha csak néhány hónapot ott élhetnének... Szívdobogva hallgattam őket.

Hallom, hogy feleségem arra kéri a nőt, maradjon néhány percig, ügyeljen a zöldbabra, nem szeretné elzárni a gázt alatta, mert akkor megedződik, leugrik a boltba, elfelejtett tejfölt venni, én meg alszom, mint a bunda, nem tudott életet verni belém, talán influenza kerülget.

Hogyne, mondta a szomszéd nő, szívesen marad. Feleségem máris indult, becsukódott mögötte az ajtó, felkeltem. Nyitva volt a szobaajtó, hallom, ahogy a nő a konyhaszékről feláll, legalábbis megmozdul. Ettől pánikba estem; álltam meztelenül a szoba közepén, jaj, dehogy álltam, szégyenlős szűzlányként, rémülten kapkodni kezdtem a ruhát magamra, kis híján elvágódtam. Forrón vágytam rá, miközben ilyen röhejesen menekültem, nehogy meglásson.

De nem jött be. Felöltöztem, megjelentem a konyhában. Semmi zavar rajta, de persze semmi egyéb, nem omolt a nyakamba (titokban ilyesmire vártam). A múlt?, akartam kérdezni. Leültetett, szeretne valamit komolyan megkérdezni tőlem. Azt akarja tudni, nem volt-e túl bizalmas velem. Nem szeretné elrontani barátságunkat. Beismeri, kicsit megszédült a tegnap, de felejtsük el, felejtsünk, így jobb lesz.

Annyira leforrázott, hogy csak hebegtem. Fájdalmamban valamilyen reménytelen dolgot akartam a fejéhez vágni, amivel megbánthatom. De érkezett a feleségem, abbamaradt a beszélgetés, illetve újfent ketten cseverésztek Párizsról.

A hideg konyhaszéken ültem, és megpróbáltam valami nagyon taszítót találni rajta. Túl vastag a bokája, vastag a combja, vékony a dereka, hosszú a nyaka, kicsi a feje. Igyekeztem a torzszüleményt koponyámba zárni, belevésni agyamba, hogy ha eszembe jut százszor egy nap, ezt a képet lássam magam előtt. Elképzeltem, hogy tenyérnyi kis lelke van... Csupán annyira telik neki, hogy a maga kicsiny arcocskájáról egy szép és ideális képet kikozmetikázzon... Gyáva, mert ahhoz sem mer hasonlóvá lenni, aki lenni szeretne. Hazug tehát. Idétlen, gyáva és hazug.

Hazament, ami fájdalmasan érintett. Elmegy, mert semmit sem ért. Feleségemet a nő mellé állítottam, hogy lám, mennyivel érzékenyebb, okosabb, őszintébb, önzetlenebb. Önzetlen a lelke, önzetlen a teste. Az éjszakai kudarcom is sarkallt, felnyaláboltam hát, és feledve babot és tejfölt, átviharzottam vele a bevetetlen ágyra. Bele akartam halni, vagy ne használjak nagy szavakat, bele akartam veszni a gyönyörűségbe, a legtöményebb gyönyörbe. Gyúrtam, forgattam, gyötörtem, ő pedig mindent eltűrt, nem vágyakozott rám, mégis hagyta, hadd vájjam kezemet belé, hadd csapkodjam ölét, ajkait hadd cibáljam. De nem akarok arra a napra emlékezni, és sajnálom, hogy nem törlődött ki az emlékezetemből.

Talán harmadik személyben kellene mesélnem. Mondjuk egy barátomról, aki megkívánta a szomszéd nőt, és a sóvárgás megőrjítette. Szavakat suttogott maga elé, azokból rakta ki a testet. Amikor azt suttogta, nyak, azt szerette volna, hogy annak semmi köze ne legyen a többi nyakhoz. Amikor azt suttogta, köldök, a köldökök köldökére gondolt. Amikor kimondta... De hiába mesélném harmadik személyben, a szavakat én mondanám ki...

Folyton vissza kell térnem, újra el kell mesélnem az elmeséltet. Ha visszahallgatnám, miket mondtam, a hajamat tépném... Szégyellnivaló pontatlanság! A feleségemmel nem beviharzottam, hanem a bútorokat feldöntve bebotorkáltam... Durván ledobtam az ágyra. Úgy tűnt, mintha együtt zuhannánk, de dobtam. Aztán rádőltem. Hagyta, hadd vájkáljak benne. Pedig vérzett. Rózsaszínű vére rákenődött ujjamra. Egy vérző nő mellett feküdtem, de nem részvétből. Nem érdekelt, mi van vele, sőt, a szokatlan helyzet felizgatott. Nagy szemekkel figyelte lihegésemet. Idegen, idegen, idegen, ezt kiáltotta a teste, mialatt el akarta feledtetni, le akarta hántani, dörzsölni rólam ezt az idegenséget. Érezte, milyen rossz idegennek lenni. A hátamat karmolta, a heréimet masszírozta, nyakamat nyalta, mindent megtett. Közben vérzett. De a vére nem vörös volt, hanem rózsaszínű. Tétova. Félt, de nem tudta, mitől. Négykézlábra állítottam, amivel a látszata is szertefoszlott az együttlétnek. Még soha nem láttam a feleségemet ebben a helyzetben. Izgalomba hozott, behunytam szememet, igyekeztem valami másra gondolni. Valami kudarcra. A szomszéd nő jelent meg előttem. Amikor benyúlt a nadrágomba, és megérintett... Folytatnom kellett volna, nem hagyni, hogy hazaküldjön. Ha kinyomom a hasamat, a kezét nem bírta volna kihúzni. A foglyom maradt volna. De nem, a hasamat jól behúztam, hogy bármikor visszavonulhassanak ujjai. Mintha illetéktelennek éreztem volna őt, ezt közölte behúzott hasam. Mennyire másképp alakult volna minden, ha én is megérintem. Ez lett volna a válaszom. Szókimondásom.

De lehet, mégiscsak tudtam, mit csinálok. Igen, a konyhában kapott csók után tökéletesen viselkedtem. Szerelmes voltam a szomszéd nőbe, és azt akartam, hogy ő is szerelmes legyen belém. Azt akartam, hogy elfogadjon...

Meztelen testet láttam magam előtt. A szemérmet fedő szőr szokatlan nagyságú területet beborított. Ez a natúrállapot magához láncolta tekintetemet. Át akartam siklani felette, egy röpke, nem tolakvó pillantással, hogy udvariasan az arcra emelkedjem, ám akkor kiderült, hogy a test natúrszőrrel fedett pontja kíméletlenül néz engem. A nézés emléke annyira izgalomba hozott, hogy be akartam hunyni a szememet, de az már be volt hunyva. Nem volt menekvés. A kéj villámcsapásától feleségem hátára borultam, és nevetni kezdtem.

Álmomban felébredtem, de csak feküdtem továbbra is az ágyon. Találgattam, miért ébredtem fel. Mintha hangokat hallottam volna. Lassan kirajzolódtak a szoba tárgyai, és hirtelen megleltem a megoldást. Mennyezetig ágaskodó tárgy közeledett felém. Óriási hetes szám volt, az dőlt rám lassú zuhanással, hogy kihegyezett fejével keresztülszúrjon. Mielőtt elért volna, testemből kikelt valaki, és elszaladt, én meg erőtlenül hevertem tovább. Tudtam, a kivégzés neki szól, miatta halok meg ártatlanul. És azt is tudtam, hogy az elosonó fekete árny a szomszéd nő teremtménye, álmomban még egy hasonlat is megfogalmazódott bennem: ahogy a káros sugarak kinövesztenek egy rákos daganatot, ugyanúgy alakult ki bennem valaki más. De miért nevezem másnak? Igazi énemről mit tudok?

Napokig nem találkoztunk.

Aztán egyik délelőtt átjött, s alighogy beengedtem, sírva fakadt. Vállamra borult, és zokogott. Nem tudtam szóra bírni. De most nem bántam, elég volt, hogy a vállamon zokog.

Lassan, szaggatottan kezdte el. Nem akar látni engem, nem akarja, hogy beszélgessünk, hogy leveleket írjunk egymásnak. Géza, igen, bevallja, de azt is tudnom kell, hogy férje már rég eltűnt az életéből, évek óta másvalakivel él, ritkán jár haza; szóval Géza az egyetlen, akire számíthat, nagyon türelmes és szolgálatkész, nem is gondolnám, mennyire. De most bajban van. Nem anyagilag. Bár az üzlet sem megy úgy, mint régen. De az is amiatt, mert ki van akadva. Odáig jutott, hogy beszedett egy doboz altatót. Ő hálával tartozik Gézának. Nélkülem szegényebb lesz az élete, talán életnek sem nevezheti. "Ágyő, édesem", mintha ezt suttogta volna.

Géza, hát mégis! Jött, tülkölt, vitte a nőt. A halált is jobban vártam. Ha meghallottam a Merci hangját, gyomrom összeugrott. Pedig azt hittem, vége lesz. Vajon tényleg azt mondta, "ágyő, édesem"? Harmadnap összefutottunk a lépcsőfordulóban. Rám pillantott, és elárasztotta szemét a könny. Tétova mozdulatot tett felém, aztán berohant a lakásba, és még hallottam, nekidől az ajtónak, és felzokog. Persze, hiába kopogtattam. Fájt a fájdalma, és magához láncolt vele.

Kedd délután valami sugallatra autóba szálltam, és kizötyögtem a külvárosi lakáshoz. A bordó Merci messzire virított a fák közül. Éreztem, hogy várnom kell. Bekapcsoltam a rádiót, épp Vivaldit játszottak.

Géza kilépett a lépcsőházból, alkonyodott, de amúgy sem fordult felém. Sietett a kocsijához, fölugrott a járdára, belépett a fák közé. Akkor nem tudni honnan, megjelentek négyen, és elállták az útját. Gyorsan megfordult, és rohanni kezdett vissza, de kettőt sem lépett, puff, leütötték. Összecsuklott, és elterült. Bőrzekés suhancok vették körül. Nem négyen, hanem haton voltak. Szép sorban belerúgott mindegyik, aztán következett az újabb rund. Minden rúgásnál összerándult. Kicsinek tűnt, sokkal kisebbnek, mint a valóságban.

Nem mozdultam, nem villogtattam a reflektorokat, nem tülköltem. Tíz lépésnyire sem voltak. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Egy teherautó burrogott el mellettem, indítottam, beálltam mögé. A teherautó vezetőjének is látnia kellett, mi zajlik a parkolóban. Géza véres arca messzire fénylett. Csak teszi az ájultat, gondoltam. Nyilván arra számít, hamarabb abbahagyják.

Furcsa viszolygás csavarta beleimet. Szégyent éreztem. Hogy nekem közöm lehet ehhez az egészhez...

Hazaértem, és nem szóltam senkinek. Szívós, marhanagy ember. Látni véltem, ahogy feltápászkodik, visszabotorkál a kiadóba, lemossa arcát, és kutya baja.

Nem akartam senkivel sem találkozni, nem mozdultam otthonról. Kollégáimnak influenzára hivatkoztam.

Csengettek. Kilestem, a nő állt ott. Beengedtem. Nem főznék egy kávét neki? Az övé elfogyott, és különben is, beszélnie kell velem. Géza elköltözik, kérte, menjen vele. Búcsúzni jött. Búcsúzik, mondta.

Nem szóltam.

Gézának sok az irigye ebben a városban. Máshol viszont remekül boldogul. Megy minden, mint a karikacsapás. Ő hálával tartozik Gézának. Nélküle meg se tudna élni, nem volna munkája. A kiadót is elköltözteti. Jó helyre mennek. Ez a város amúgy is haldoklik, nem vettem észre? Géza nagy terveket kovácsol, szeretne új kiadókat beindítani.

Csókoljam meg búcsúzóul. Ennyit kér még a kávé mellé. Soha nem kért tőlem semmit. Megcsókolom?

Nem volt jó. Rajtam maradt a szemüveg, az is zavart. Hivatalossá sikeredett csók volt.

Ő is észrevette, hamar kibontakozott.

Gyereket nem akar búcsúzóul?, kérdeztem idétlenül.

Ne haragudjak rá. Érzi, hogy haragszom. Ne tegyem.

Nem haragszom. Fáj, hogy elmegy. Magányos leszek. Értelmetlennek látom az életemet.

Hiszen itt van a feleségem...

Miért céloz a feleségemre? Szememre veti? Nincs jogom elvárni, hogy lemondjon valamiről, ha én sem teszem meg? "Ágyő, édesem", suttogtam, de valahogy rosszul hangsúlyoztam, nem értette, zavartan nézett vissza.

Kilestem az ablakon. Géza arca teljesen ép volt, talán csak az orra volt nagyobb, mint máskor. Elvette a nőtől a bőröndöket, berakta a csomagtartóba. Vidáman szökdécselt bordó autója körül.

Elnémultak a falak. Hidegek és halottak voltak, hiába tapadtam rájuk.

Talán egy hét telt el. Vagy két nap? Még ugyanaznap visszajött? Reggel az ismerős falhangokra ébredtem. Hihetetlen volt az is, hogy elment, az is, hogy visszajött. Papucsban, még reggelizni sem reggelizve, átcsoszogtam. Szinte repült, ugyanúgy, ahogy a könyvüzlet előtt. Jó, akkor visszamegyek, eloltom a gázt, és máris itt vagyok!

Kapkodva fogat mostam, tiszta inget húztam magamra, s tűztem vissza.

Nyakamba borult, és szenvedélyesen megcsókolt. Feladott valamit, ezt éreztette velem. Azt mondta, igyam ki, mint egy pohár pezsgőt. Lezuhantunk az ágyra, és ettől ijedten megmerevedtünk. Vállamra szorította fejét, és nem mozdult.

Közelről minden felnagyítódott, és különvált. Külön éreztem hajának illatát, külön láttam a hajszálakat, és külön ott volt fejének súlya. És ez a nagyság, ez a mértéken túli mérték fantasztikus volt. Birtokba sem kellett venni, annyira kecsegtető.

Nem voltak terveim. Új arányokat láttam. Ha értelmem működik, megérthettem volna, hogy hazugság volt minden, ami eddig erre a nőre vonatkozott. Mert érvénytelen nyelven szólt. Nevetséges, amit mondok? Nem hiszek a barátságban, mert az etika nyelvén beszél. Csak a szerelemben hiszek.

A szerelem nyelve az enyém. Már esteledett. Sejtettem, rég hazaérkezett a feleségem, és most egyedül van, a fal túloldalán. Nem keres, mert úgy gondolja, az egyetemen vagyok. Az egyetemen sem keresnek, elég nagy ott a felfordulás. Akárcsak bennem.

Szeszélynek, mi több, perverziónak tűnt volna, ha akkor nevetni kezdek. Pedig nevetséges lehetett az a sok leplezett tologatás, húzódzkodás, ingerült rándulás. Nagy gondom volt, hogy a hímtagom megnőtt, és nem rejthettem el, holott az első találkozás azt kívánta volna, hogy legyen egy vágat a testemen, ahová besüllyeszthetem egy időre. Felhúzott combjának domború izomkötege sokkal erősebb volt annál, hogysem észrevétlenül elfedjen ilyesmit. Másképpen nem tapadhattam hozzá...

Levegőt kellett vennem, és ettől megemelkedett a mellkasom, ami elmozdította a hasfalat is, feljebb húzta a has alá leszaladó izmokat, végül a combok is megfeszültek, és fent a fej is megmozdult. Minél ritkábban vettem levegőt, később annál nagyobb kortyban nyeltem. Azt szerettem volna elérni, hogy miután beszívom az orromon keresztül, egyenesen az agyamba menjen, ne forduljon lefelé, a tüdő irányába. Aminek pozitív következményeként az agy javuló oxigénellátása serkentené a gondolkodást, és előbb-utóbb arra is rájönnék, hogyan hidalhatóak át az engem foglalkoztató gondok. Minél inkább szüksége volt a testnek oxigénre, annál inkább felgyorsult a mellkas mozgása, ami szaporította a levegővételhez szükséges munkát. Lassan már azért vettem levegőt, hogy levegőt tudjak venni.

A nő testével sok test költözött az ágyba. Nem csupán a feleségemé. Egy lányé, aki visongva szerette, Veráé, aki megrémített, a terminátoridomú tornatanárnőé, és volt még néhány. Mihelyt megmozdultunk, ők is ott forgolódtak, vonaglottak, hegyes vagy lapos tomporukat emelgették, karjukat és combjukat rám fonták. És mindegyik hozta magával a maga körét, férfiakat, akikkel megtanulták, mi a test, hogyan működik, miért domborodik, miért homorul, mit kell megfeszíteni, hogy amott lazuljon, mit kell lazítani, hogy amott feszüljön. Vagy nem tanultak meg semmit, és hozták magukkal a torz, a szétroncsolódott ábrándképeket. A maguk képzelgéseit és a képzelgéseket elsöprő valóságot. A sok szőrös fenekű macsót.

Eszeveszett időszak jött. A szomszéd nő egyszerre tett mindent. Mint amikor sebesen elmondunk valakinek egy üzenetet: előbb-utóbb majd csak megérti. Erre számíthatott ő is. Egyetlen csókjában rengeteg perc összegyűlt. Embertelenül sok. Hazamentem, és kevés volt a másnap reggelig tartó idő, hogy felidézzem őket, a perceket. Féltem, hogy megsemmisülnek. Egyetlen perc az emlékezetemben órányira tágult, aztán már egyetlen másodperc lett egy óra.

Egyszer aztán a délelőtt–délután beosztás is felborult. Úgy hat körül megjelent, és miközben feleségem kiment a konyhába, hogy feltegye a teavizet, odasúgta nekem, hogy találjak ki valamit, csak öt percre menjek át, életbevágóan fontos.

Megittuk a teát hármasban, aztán ő hazatért, és néhány perc múltán, azzal az indokkal, hogy leugrom a kocsihoz a másnapi jegyzeteimért, átosontam hozzá.

Ahogy kinyílt ajtaja, máris megváltozott számban a nyál íze.

Azt kérte, hogy simogassam, többször elismételte, simogassam, simogassam, bocsássak meg neki, nem bírta, át kellett jönnie, tegyek vele valamit, mert el van veszve, kiesik valahová, vagyis ül a párkányon, szédül, ül egy falban, amelynek mindkét oldalán több emeletnyi mélység, valahová lökjem már le, mert így sehová nem tartozik, émelyeg, felszökött a vérnyomása, támolyog, saját hajába kapaszkodik.

Először repestem a büszkeségtől. Szüksége van rám, a testemre. Épp rám. De később kezdtem megalázónak érezni helyzetemet. Kérése túl józan volt ahhoz, hogy a határtalan szenvedéllyel társítsam. Esti arca szokatlan volt. A villanyfény elcsúfította, közönségessé tette. A fájdalom csúnya! Nem bírtam letaszítani a falról. Végül ő kezdett magyarázkodni, hogy szorít az idő, nem sikerülhet... Hálás voltam, hogy nem röhejes kísérleteimet okolja.

Hazatértem, és fejfájásra panaszkodva, hamar lefeküdtem. A feleségem vigasztalóan simogatni kezdett. Féltem, túl átlátszó ez a fejfájás dolog. Hazudnom kellett neki, eljátszanom, mennyire izgató. Ami csak akkor sikerült, ha nem láttam az arcát. Ebben a pozitúrában, amit eddig mindig embertelennek, vagyis állatinak tartottam, ebben a kutyapózban rátaláltam az arctalanság varázsára. Ki tudtam iktatni magam. Szükségem volt erre a személytelenségre, hogy egy személytelen erő dolgozhasson bennem. Szükségem volt erre az erőre, hogy ellene álljak egy másik erőnek.

Másnap a színház előcsarnokában, a ruhatárnál futottunk össze... A két nő megint a párizsi életet ajnározta. Talán az egyetlen feltűnő dolog a homlokomon megjelenő izzadságcsepp lehetett, amely a hajszálak között akart elrejtőzni, de hiába küszködött, nem tudott visszafelé folyni: rángatózva legurult halántékomra.

Egymás mellé szólt a jegyünk, és én ültem középen, balra a szomszéd nő, jobbomon a feleségem. Talán fordított ülésrend illett volna.

Egy kriptában játszódott a darab, teljes sötétségben, azaz a nézők mindent láttak, viszont a színészek szerepük szerint koromsötétben voltak. Eljátszották, hogy nem látnak, és őket sem látják társaik: az egyik az orrát túrta, a másik grimaszkodott, a harmadik beejtette a vállát, a negyedik kieresztette és vakargatta a pocakját. Négy férfi és négy nő volt a színpadon. Mintha nem is kriptában, hanem egy imbolygó hajó gyomrában hányódnának.

Melyikükkel azonosuljak? Melyikük vagyok én?

A darabbeli Istvánban Gézát láttam. Gyűlöltem minden mozdulatát. Pedig szerepe szerint István állt hozzám a legközelebb. Én viszont a Bélát játszó színészt kedveltem. Termete, szakálla, hangszíne az enyém volt. Szerelmes és bátortalan. Viszont szerepe szerint buta, ostoba, korlátolt, erőszakos.

Csapongtam egyik szereplőtől a másikig. Péter cinikus és kiismerhetetlen, nem tudják lábáról levenni. Ő vajon kit szeret? Miért hagyja, hogy feleségének mások szerelmet valljanak? Miért nem tartja meg? Mozdulnia sem kellene. Hiszen szereti az a nő, és örökké ott csimpaszkodna erős vállában.

A darabbeli Bélát felesége elhagyta, a nők kinevetik. A sötétben végre kiadja dühét, felpofozza Tomát, egykori vetélytársát. De közben nem Tomát, hanem Ágnest üti meg, akibe szerelmes. Semmi sem jön össze neki. Közben a háttérben, vagyis a nézők szempontjából az előtérben István ölébe beül Szonja, Toma felesége, majd a sötétség leple alatt, a szűk tér lüktetésének átadva magukat, "enyhítenek a világ görcsösségén". A két színész persze nehezen boldogult ezzel a jelenettel. A sötétséget úgy igyekeztek megteremteni saját maguk számára, hogy lehunyták szemüket. Ettől játékuk valóban életszerűbb lett. Belelovagolták magukat, itt szó szerint, a szerepükbe. A nő hátrahanyatlott, és kitátotta száját. Mellettem a szomszéd nő megrezzent. Térde nekikoccant az enyémnek, eltávolodott, majd ismét nekikoccant, akárha morzézna.

A Szonját játszó színésznő túl sokat megérzett a világot görcsberántó, majd elernyesztő erőből. Nem tudom, hogyan is lehetne nevezni ezt az erőt. Szájában volt egy híd, megvillant a fényben, ez a sajátja volt, az ő hídja, nem a szerepé, hiszen nem emlegették a darabban, idegen kellék, és ettől ő maga is civil lett. De közben mondta a szerepét, ami szerepe szerint maszk volt a maszk alatt. Szeretkeztek a sarokban, és hogy elfödjék a forrón fel-feltörő gurgulázást, arról áradoztak, mennyire szeretnek olvasni, milyen hévvel vesznek kézbe egy-egy izgalmas könyvet. Felidézték, ahogy hevesen lapoznak előre-hátra, és a nagyon szomorú vagy a nagyon vidám részeknél kiáltoznak, az istenért, de pazar, de remek, vagy micsoda tragédia, istenem, micsoda mondatok.

Rájöttem, a színésznő azért hanyatlik hátra, mert így a csípőjét le tudja fékezni, rögzítheti, vagyis nem hagyja emelkedni, süllyedni a férfi ölében, miközben a férfi ölét is eltartja magától. Ami viszont a férfinak nem volt előnyös: hátrarántotta vállait, hogy megemelkedhessen a nő után. Ettől kibillentek az egyensúlyból, és oldalra dőltek. Ijedten ültek föl, visszatérve a szerep előírta testhelyzetbe. Nem voltak elég jó színészek ahhoz, hogy megoldják a váratlanul előálló helyzetet, és tanácstalanságukban túlszaladtak: úgy leplezték a civil mozdulatot, hogy beemelték a szerepbe. Ami teljesen önkényes döntés volt, ráadásul a nézők számára kényelmetlen percekkel járt, mert annyira belemelegedtek, hogy már a szövegük is elfogyott, és ők még mindig átszellemülten ringatóztak. "Tudod, kinek a felesége?", súgta oda a feleségem. És mondott egy nevet, egy kelekótya íróét. Áthajoltam a nő füléhez, és továbbadtam az üzenetet. Olyan szenvedéllyel suttogtam fülébe az író nevét, amilyennel még soha egyetlen olvasója nem ejtette ki.

A színészek egyre kevésbé tudtak megbirkózni a szerepükkel, és hát valódi birkózáshoz hasonlított, amint kifacsart tagokkal mímelték a sötétséget. Eljátszották, hogy nem játszanak, és ettől nagyon komikusan rángatóztak. Az egyik véletlenül megbotlott, és dühösen visszanézett. Kuncogás a nézőtéren.

A szomszéd nő nem kuncogott. Azt kérdezte a darab közben, váratlanul komolyan, azt kérdezte, hogy a színészek miért botladoznak és tapogatóznak. Feleségem elmosolyodott. Fölénye egyértelmű volt másban is. Egy primitív, kopott nő az ujjára csavart, ez döbbent belém. A szomszéd nő körme tövig le volt vágva, a körömre fölfutó bőr kirojtosodott. Ez a nő a mindenem? Ráadásul azzal ijesztget, hogy egy nálánál is primitívebb pacákhoz fog hamarosan elutazni, mert gyötri a lelkiismeret. Miféle gyötrelem lehet az ő lelkében?! Ellenérzésem azonban nem volt hosszú életű, mélyet szippantottam illatából, és rögtön visszatért semmihez sem fogható varázsa.

A feleségem nem töltött órákat kezének ápolásával, mégis ápoltak voltak a körmei. Ápolt volt a haja, arcának finom vonásai szeretetet sugároztak. Szelíd emelkedettség lengte be, vagyis inkább érettség és tudás. Helyén volt mindene. Én a szomszéd nővel az erőszakosság durva világába kerültem. A kopott lakások világába, a krumplitokány szagától átitatott, nehéz bútorokkal telezsúfolt szobák közhelyes és giccses világába. Nyomasztó hétközna-pokba. Ahol mindenki cipel magával egy ugyanolyan kopott és avítt világot. Hiába jár méregdrága autóval, cipeli magával az anyja konyhakredencét, a kicsorbult csuprokat, a döngő vaslábasokat, az elnyűtt hálóingeket, a bolyhos düftinbe ragadt izzadságfoltokat, a káromkodó, részeg atyák szájszagát. A sötét, zsíros falusi konyhákat, a városi tömbházak nyikorgó liftjeit, a fürdőszobák vízköves kagylóit, a döngő lépcsőket, a port és a hepehupás járdákat. És miközben elhagynák ezeket a világokat, csak újabbakat szednek fel. Bojtorjánként tapadnak rájuk. Egyre hidegebb lesz, mint amikor egybenyitják a lakást a cementpadlójú ganggal, a fűtetlen, szarszagú vécével, a kályhátlan konyhával. Hideg és áporodott levegő ömlik szét. Csapkodnak az ablakszárnyak a huzatban. Csapkodnak a világok is, nem tudnak leválni. De ez túl költői, nem illik ide. Józan ésszel nem is lehet körülnézni, és elviselni a látványt, de már nincs józan ész. Lehurbolódott az is. Eltorzult. Amikor a nő hátracsapta fejét, és görcsösen vonaglani kezdett... ijesztő képeket láttam az arcán. Az ajkai néma kiáltásba rándultak, a homlokát ráncolta... Miért nem tud kibökni valamit? Ha volna egyetlen szava, akkor nem maradna nekem csupán a teste, a maga erőszakosságával, megfeszülő izmaival, behorpadó hasával, kunkorodó emlőjével, és a vonszolódó világokkal.

A feleségem vajon mit vett észre? Szerelmi életünk föllendült, ellenben dühös csapkodáshoz kezdett hasonlítani. Összecseréltem a szavakat. Félrecsúszott bennem valami, és e zűrzavaron nem tudtam úrrá lenni. Kifutottak fejemből a gondolatok, és hiábavalóan szegődtem a nyomukba. Addigi szerelmeskedéseink a figyelem és a kölcsönösség jegyében teltek el, hiszen nem akartunk előrehaladni, mert nem voltunk kíváncsiak, mi van az út végén. Soha, semmilyen ellentmondás nem volt közöttünk ebben. Kidolgozottan ment minden az első pillanattól. Ujjammal megérintettem, és már megfeszülve vibrált. Bármit tehettem, jó volt neki, és jó volt nekem. Feküdtünk egymáson, és a gyönyör felidézésének puszta gondolatától kielégültünk. A szomszéd nő forrón megcsókolt, és amikor öléhez nyúltam, széttárta combjait. Majd leállt, és kívülről figyelte, miként dolgozom.

Ha már belekezdtem, elmesélem... A szomszéd nővel szótlanul tapostuk a havat, és lihegtünk. Miért nem beszél? Attól fél, hogy amennyiben megszólal, betör közénk valami, amit előlem, de leginkább önmaga elől elrejt?

Ám rá kellett jönnöm, hogy miközben azt hittem, mindenben kötődik valakihez, és én azért igyekszem lehámozni róla az ismerősnek tűnő mozdulatokat, hogy a báb belsejében rátaláljak egy érintetlen teremtésre, valójában nincs így. A mozdulatai semmihez nem kötődtek. Amikor megérintettem, néha összerándult, néha ellazult, néha válaszolt, néha nem. Megfordult, de már az előző mozdulata is elfelejtődött. Ha megismételtünk valamit, az távol állt az idézéstől, mert nem volt emlékezete semminek.

Tulajdonképpen nem voltak sem gátlásai, sem konkrét vágyai. Szerettem volna beépíteni valahová, bekenni malterrel, és odatapasztani valamihez. Hogy lássa, mit hagytunk el, mert akkor talán megpillantja, mi fog következni. Odavittem a tükör elé, mögé álltam, lássa magát. Velem akar, nem saját magával, mondta. Bekapcsoltam a tévét, leültettem elé, hadd nézze. Mintha belopózott rabló volnék, vagy szekrény alól elősikló kígyó. Lábain kúsztam fel, és combja tövében, a testén kínálkozó résbe akartam bekúszni. Lekötötte a film, nem kellett arra figyelnem, hogy engem figyel, vagy mit gondol. Bár kissé zavart, hogy túlságosan is tudatos vagyok. Nem tudok elfeledkezni a feladatról. Amikor összeszorította combját, rögtön nagyobb hevességgel kezdtem ostromolni. Hirtelen széttépte magán a pongyolát, feltárta melleit. Úgy behorpadt hasa, mintha ki akarná szorítani a hasüregbe menekült szerveket, hogy azok se maradjanak ki a forró rángatózásból. Mi fog itt történni? Tekintete hirtelen elvált a tévétől, hátracsapta fejét. Talán most, gondoltam, de ettől elvesztettem a fejemet, és beleharaptam a combjába. Felszisszent, és odalett minden. Féltem, hogy ebben a percben feláll, és összecsomagol. De szerencsére nem ez történt. Szerette a nyelvemet, összes porcikám közül azt a legjobban. A nyelv mégiscsak nemes szerv, semmi alantas nem kapcsolódik hozzá. Éreztem, ahogy egy újabb szintre jut. Bizalma feléledt, teljesen átengedte magát nekem. Ami újabb felelősséget rótt rám. Az irányító voltam, ám e szerep újból megbénított, nem tudtam tovább menni. A teste válaszolt, de csak annyit mondott, amennyit mondott, nem akart további kérdést sugallni. Én viszont tanácstalanul toporogtam. Semmi nem jutott eszembe. Megrettentem, mert sejtettem, nincs sok időm, a kudarcból Géza vigyorog felém. Lecsúsztunk a földre, párhuzamosan mellé hevertem. Ha nincsenek szavak, legalább jelekkel jelezzen. Érintsen meg, rajtam mutassa meg, mire vágyik. Ujjaival dobolt, akkor én is, mint egy dobot, ütögettem. Amikor alig érintett, alig érintettem. Jelzéseit dekódoltam, majd a megfejtett üzenetet a vágyak bejáratánál átkódoltam másfajta jelekké. Vágyai és igényei rajtam keresztül irányultak önmaga felé. Vágyakozás és készenlét vibrált a jelekben. Feszültség és igyekezet. Átfutottak rajtam, ereimen, csontjaimon, gerincemen, agyamon, idegpályámon, eleinte kószán és zavarosan, később egyre hallhatóbban és elkülöníthetőbben. Elemeztem őket, erősségük, szándékuk, irányultságuk szerint, kitöltöttem a törlődött részeket, kivontam belőlük saját testem zörejeit. Együtthatókkal dolgoztam. Ki kellett iktatnom a véletlen rezdüléseket. Bonyolult hálózatra láttam rá, elképesztő rendszerre, amelyben a mellbimbók, a kifeszülő lábfej, a homlokon kivörösödő folt, a nyál sötétülése, a szőrtüszők megduzzadása, a lélegzés szaporasága, a pupilla tágulása mind-mind kölcsönhatásban állt egymással. Nem véletlen, hogy kezdetben nehezen boldogultam, mint aki víz alatt végez búvármunkát, és egy megfeszített kötél rándulásain keresztül kapja az utasításokat a hajóról. Nem feledkezhettem meg arról sem, hogy hálás sóhajokat és nyögéseket hallassak, cirógatásait lelkesen fogadva serkentsem őt is, hogy megszólaljon, és vételezze mozdulataimat. A maszkok alatt maszkokat viseltem. Mennyire felcsigáz, ezt mutattam, és valóban felcsigázott, amit közömbösséggel és érzéketlenséggel kellett magamban leküzdenem. A belső erőfeszítéstől jobban izzadtam, mint a fizikaitól. Hozzám simult, és ez zavarba hozott. Rám feszült. Új ötlete támadt. Már nem volt hova visszavonulnom, a földön feküdtem. Nagy és erőteljes teste rám nehezedett, de az izzadság miatt nem tudott megállapodni, fájdalmasan csúszkált rajtam. Aztán szétterült és beborított, mint súlyos bőrredő, denevérszárny. Beburkolta a padlót, a szőnyegeket, fölfutott a falakra, a mennyezetre, suhogva betakarta a szobát.

"Hol vannak az erogén zónáid?", kérdeztem félig tréfásan tőle, mire zavarba jött, és kezemet szemérmére szorította. Egyszer arról faggattam, hogy volt-e már neki orgazmusa. Ingerülten válaszolt. A hangja átváltott, szinte bugyborékolt a sötét haragtól, felpattant, és felöltözött. "Nem beszélni kell erről", mondta ellentmondást nem tűrően. És nem beszélt.

Mit akar? Miért néma? Miért ennyire primitív? Dühített, miközben a húst sikáltam. Már sütött a kezem. Hadd fájjon neki, gondoltam. Hadd fájjon. Magával ragadott a sötét szenvedély, talán tényleg volt bennem valaki, aki azt akarta, hadd fájjon neki, de csinálhattam, hiszen jót akartam, nem volt feltűnő. Úgy megszorítottam a mellét, hogy felkiáltott.

Mintha Géza valamiféle sürgető, meghatározatlan időpontként, fenyegető, fekete napként tűzne le az égboltról. Míg másnak a világ eseményei szabdalták az életét, mondjuk a terroristák újabb robbantása, a Vezúv kitörése, a tiszai árvíz, a Mars-expedíció, addig az én időmet a halogatott Utazás határolta, illetve a sikertelen kísérletek különféle kellékeivel nevet kapott jelenetsor. Titokban könyveket lapozgattam, hátha ráakadok valamire. Görög vázaképeket nézegettem, római költőket olvastam, arab és indiai tanítómeséket. Az ismételten megadott esélyért még nagyobb igyekezettel dolgoztam. Egyre egyértelműbbé vált, miért megyek. Mit akarunk elérni. Már nem számítottam, és ez rosszul esett, jóllehet olykor-olykor észbe kapott, és kétségbeesetten akarta, hogy "legyen jó nekem", de ebben az igyekezetében végtelenül közhelyessé vált. Mint valami duzzadt, piros tulipánt vittem nadrágomban haza a nemi szervemet, és ő újra benyúlt, és megragadta, és nem akarta elengedni addig, "amíg nem érzi, hogy az övé". Bennem volt a félelem, hogy ne. Akkor hát ismét ledobáltuk magunkról a ruhát, és elismételtük az aznapiakat. Az ismétlés újabbnál újabb lehetőségeket villantott fel. De mégsem járt sikerrel, mert az utolsó mozzanat megint letörte a felfelé ívelőt. Mint hegedűművész, akinek előadás közben megszólal zsebében a telefonja, összezavarodtam. Egy másodpercig megint azt hittem, akkor most, de egyetlen mozdulatából rá kellett ébrednem, fényévekre vagyunk tőle.

Kétségbeesetten jöttem el. Csak rohangálok körülötte, az ő egyre nagyobb és ismeretlenebb teste körül. A határidő pedig hamarosan lejár. Belerokkantam.

Már nem mertem hanyatt feküdni, mert folyton a rám dőlő hetest láttam. Úgy tettem, mintha olvasnék, de csak bámultam a lapokat. A feleségem hozzám bújt. Meglepődve fedeztem fel, hogy leborotválta a testét. Kifényesedett, mint egy kislány. Vajon mire akar emlékeztetni? Mivel vádol? A bűntudattól gyötört lélek ilyenkor könnyen feladja, és vallomást tesz. Mi legyen?

Elővett egy üveg Gint, és hamarosan becsípett. Ritkán ivott, akkor viszont önfeledten. Mindenből játékot csinált. Játékosan tette-vette dolgaimat a testemen. "Ma ünnepelünk! Állapotos vagyok", mondta.

"Miért mondod?"

"Mit miért mondok?"

"Még soha nem voltál..."

"Most az vagyok."

Nagyon nem akartam a szavakra figyelni, így aztán megjegyeztem őket. Mit mondott, én mit feleltem, ő arra mivel kontrázott. Kerülgettünk valamit, vagy lehet, csak közelebb akartunk egymáshoz kerülni. Lehámozni magunk-ról és a másikról a héjat. Krumplihéj szeszélyes fodrai voltak szavaink, mint egy újhullámos regényben.

"Tényleg lesz gyerekünk?"

"Van."

"Még nem született meg."

"Akkor is a mienk."

"De ki ez a mi?"

"Te meg én."

"A mi nem csak ennyi."

"Lehet, de az én, az csak én vagyok."

"Másoknak te egy maca vagy. Nem, már nem maca, inkább spiné. Naccsád. Mifelénk inkább naccsád."

"Mifelénk? Mennyire számít, hol laksz. Egészen másképp beszélsz, ha a szomszédod bélyeggyűjtő, és másképp, ha mészáros. János, akinek kölykei fekete bőrzekében motoroznak..."

"Szerintem a János nem mészáros. A mészárosok udvaros házakban laknak. A tömbházakban tanárok és írók élnek. És melósok. Reggel mennek, este jönnek. Éjszaka nézik a tévét, vagy kettyintenek."

"Nem kettyintenek. Már rég túl vannak azon. Bedugják, aztán elnyekkennek. Hallottál te itt éjszaka arra utaló zajokat?"

"Tíz éve még volt egy kis élet. Amikor a Pállék lánya felserdült."

"Te vagy a földszinti taxisofőr, a disznókat hizlaló lakatos, a török bóvlival üzérkedő munkanélküli, a víz- és gázszerelő a másodikról. A harmadik magyartanára, a szomszédjában lakó kőműves, aki hájakkal párnázta ki magát, hogy ha leesik az állványzatról, ne üsse meg magát."

"Az már nem mászkál állványokon."

"Te vagy a lakóbizottság elnöke. Szomszédja, akiből pártaktivista lett megint. Úgy látszik, a harmadikon csupa politikailag érzékeny pasi lakik. Klorofilljuk a politikára indul be. És persze te vagy az auschwitzi menekült, a Pállék albérlője."

"Arra mondod? Nem is volt Auschwitzban."

"Mégis azt mondja."

"Csak mondja, de nem volt."

"Te vagy a zongorahangoló, aki átveri a kuncsaftjait, ahogy csak tudja. Aki akkor hazudik, amikor beszél."

"Azt hittem, én vagyok az apa?"

"Jaj, és még nem mondtam az autószerelőt, akinek süketnéma a felesége, ezért nem hallja, mekkorákat üvölt, amikor férje kezelésbe veszi."

"Milyen értelemben."

"Mit milyen értelemben?"

"Veszi kezelésbe."

"Sokféle értelemben. De egészen pontosabban kettőfélére gondolok."

"Mondd azt, hogy kettőféle, olyan izgató a szád olyankor."

"Hogyan jöttünk mi össze?"

"Az uszodában. Egymás mellé sodort a víz. Ennyi. Már aznap este összefeküdtünk. Minden simán ment. Mint amikor a kagylóban lefolyik a szappanhab: mindig balról jobbfelé tekeredve."

"Azért izgatóbb volt... De találó a kép. Micsoda hangokat ad az örvény!"

"Olyan volt, mintha egyneműek volnánk."

"Pedig hányszor elélveztünk."

"De hát az egyneműek is elélveznek."

"Csak sokkal nyugisabb az életük."

"Hogy érted?"

"Például nem menstruálnak."

"Ha téged az megnyugtat: a férfiak is menstruálnak, legalábbis megvannak a napjaik. Száraz, nyugtalan érzés!"

"Vannak a menstruálásnak ragyogó pillanatai is. Fénylik a szem, ruganyos a járás, és lebeg bennünk egy pingponglabda."

"Miért mondod, hogy bennünk?"

"Én is sokféle vagyok. A tegnap például egész nap Pállné voltam, aki most jött haza a kórházból, ahol súlyos depresszióval kezelték."

"Egészen szépen rendbe jöttél."

"Én vagyok az is, aki rendbe jön. Aki mindent kihever. Mint Marika az elsőn, akinek a férje beesett egy kanálisba részegen, és nem tudott kimászni."

"Leették róla a húst a patkányok."

"Ezt meg honnan szeded?"

"Olvastam."

"Ja, és te írtad?"

"Nem én."

"De ezt most megírhatod."

"Mit?"

"Amikor megszületik a gyerek."

"Megírjam?"

"Látom, hogy látod magad előtt."

"Tök mindegy, mit látok. Mert nem úgy lesz."

"De úgy lesz."

"Akkor jó, lesz. Mert semmit nem látok."

"Majd én elmesélem, mit látsz. Éjfél elmúlt már, de nem alszol. Szólok, hogy mennünk kell. Megyünk. Csomag rendben. Bent átöltözöl. Elfelejtetted a cipőt betenni, fehér zokniban maradsz. Az orvos kérdezi, orvos vagy? Mondod, te vagy az apa. Császároznak, erre nem számítottál. A hasamba nézni nem akármi. De legalább látod, hova szoktál felmatatni. Igaz, most minden másképp van. Nagyobb és vérmesebb. Sziszegő hangot hallat a méh. Az orvos kiáltozik, de csak azért, mert a bábaasszony nagyot hall. Mit látsz bennem? A beleket. Ennek nagy szakembere vagy már, nemhiába bámultad az orvosi könyveket. No, mit látsz még? Hát a porontyot. Ugye, olyan, mint egy állat. Nem, nem is állat, hanem kő. Szürke gránitkocka. Ez hihetetlen, de tényleg ilyen. A köldökzsinór a nyakára van tekeredve. Semmi vész. Kétszer megpörgeti az orvos, és kész. Akkor elvágja, megcsomózza. Ennyi. A méh azonnal visszahúzódik. Ezt még nézd meg. Utána odaereszkedhetsz hozzám, fázni fogok. Ezt meg én olvastam. Nem kívánom senkinek. Egyszer már a férfiak is szülhetnének."

"Hamarosan az is meglesz. A saját farkukból kiszedik a magot, magukba eresztik, megszülik a gyereket. Bár lehet, hogy csinálnak majd gyerekkihordó mikrohullámú izéket. És a hálószobában tartják."

"Mint egy nőt."

"Ezt úgy mondtad, mint a harmadikon lakó aprozáros."

"Micsoda regionalizmus!"

"Na és?"

"Én a regionalizmust csak úgy tudom elviselni, ha groteszk."

"Groteszkedjünk egy cseppet."

"Jó."

"De legfőképp ünnepeljünk."

"Hogyan akarsz ünnepelni?"

"Igyunk még."

"Ne! Ne igyunk többet. Összehányom magam."

"Jó, akkor digidugizzunk."

"A gyereked bennem..."

"Tényleg?"

"Tényleg."

"Mióta?"

"Mióta, mióta! Mindig az idő... Tegnap óta!"

"Eddig sem ügyeltünk."

"Most jött el az ideje. Talán mert az a nő is vagyok, aki szülni fog. Aki valamilyen nemes dolgot akar világra hozni. Egy férfit, akinek új neve van."

"Van ilyen?"

"Nincs még, de lehetséges."

"Akkor most mi lesz?"

"Nézz bele a hasamba, ott a jövő."

"Hol nézzek bele?"

"Majd elmegyünk ultrahangra."

"Az ultrahang is férfi találmány."

"Igen."

"Férfi nélkül nem lenne gyerek."

"Dehogynem, megint a széltől termékenyülnénk meg, mint régebben."

"Marhaság."

"Marhaság."

"Miért borotváltad le? Valamit leplezel?"

"Mit lepleznék? Hülye szó."

"Talán befestetted a hajadat? Nem akarod, hogy kiderüljön, a hajadnak más a színe?"

"Ugyan már. Ne fárassz."

"Miért?"

"Talán így jobban tetszem neked."

"Eddig is tetszettél."

"Tudom, hogy meg fogsz csalni."

"Soha! Szembeköpném magam."

"Álmodban megcsalsz."

"Mindig veled álmodom, most is."

"Ez az én álmom, nem a tied!"

"Rá van írva a neved?"

"Az enyém. Én álmodom, nem te!"

Kinyitottam szememet. A falon keresztül, mintha az álom folytatódna, a szomszéd nőt láttam a nagy ágyban meztelenül. Féltékeny voltam a föléje boruló forró betontetőre, és kétségbeesésemben átrohantam volna az éjszaka kellős közepén. Várnom kellett.

Képzeletben minden sikerrel járt, de mihelyt átmentem hozzá, és megérintettem, a mozdulat elindított egy mozdulatsort, ami egyre távolított az elképzelttől. Ez hol reménykeltő, hol lehangoló távolodásnak tűnt. Próbálkoztam új szavakkal. Egyszer például minden úgy indult, ahogy elképzeltem: készségesen fogadott, én pedig azonnal felmértem, hogy izgatottsága tetőpontjáról ereszkedett le hozzám, mint aki bemelegített. Máris fölkapott, akkora erővel, hogy bedugult a fülem, elementáris vággyal szippantott magába, mire én, hogy növeljem a vágyait, a fülébe súgtam: "fogd meg a..." Suttogva persze másképp hangzik, "fogd meg...", suttogtam fülébe, amitől rögtön megtorpant. Még csókolta ugyan a nyakamat, száján még csillogott a nyál, de belül már teljesen kiszáradt. Micsoda hülye szó, gondoltam, mert felerősödött, és visszhangozni kezdett bennem. Az ő távolságtartása miatt én is begörcsöltem. Nem született felelet, és ettől értelmeznem kellett a szót. Azonosult velem, én meg vele, akarva-akaratlan. Kiemelt a semlegességből, és behelyezett a férfiak ostoba társadalmába. Egész egyszerűen férfi lettem, aki kimondja, mert nem tudja kimondani, és a kimondással bizonyítja férfiasságát. A macsó! Amikor képzeletben kimondtam, olyankor nem visszhangozott bennem, nagyon is odaillett, és izgató képként láttam felmeredő, tenyerének szorítását hiányoló micsodámat, amelynek látványa szintúgy visszhangtalan volt. A valóságban minden látvány visszhangossá vált. Szembesülnöm kellett a dolog méreteivel, formájával, alkalmasságával vagy alkalmatlanságával, és folyamatos állapotváltozásokat kellett felfedeznem, amelyek képzeletben soha nem következtek be. Még az is előfordult, hogy olyasmit észleltem a valóságban, ami egyszerűen nem volt lehetséges. Oldalra fordultam, és azt láttam, hogy a karom fekete, és ez a fekete kar törékeny, hófehér vállon nyugszik. Végignéztem magunkon a lábujjunkig: véges-végig fekete voltam, ő viszont apró és hófehér. Koromfekete, durva testem körbefonta a fehérséget, és birkózássá vált minden mozdulat, fekete erők harcává a fehér ellen.

Mögötte feküdtem, oldalunkon mindketten, átkulcsoltam combommal combját. Égett az ágyékom, bőrömet be-becsípte tompora, fájdalmasan belenyilallt hasamba. Az izmok végül feladták, megkeményedtek, aztán hirtelen annyira elernyedtek, hogy nem lehetett mozdítani őket. Elszunnyadtunk. Álmomban az ajtaja előtt álltam, és az ajtóra kiragasztott betűket piszkálgattam. Nem moccantak, csupán annyi történt, hogy átfordult tengelye mentén az "a" és "b" lett. Erre ébredtem. Vajon mi az az "a", amit "b"-vé kell alakítanom? Napok óta gyűrtem a testét, és semmit nem értem el. Hogyan lesz "a"-ból "b"? Nem elég bonyolult a nyelv, hogy a gyűrődések, illeszkedések, átfonások, kitüremkedések igazi összefüggéseit megértesse. De nem csupán a nyelv, hiszen már a tapintás is szegényes, mintha a hajdani sóvárgások és éhínségek idején teljesen betokosodott volna. Ha pedig a látványt vesszük, az meg rémisztő, mert hirtelen feltárul valami, aminek látására nem vagyunk felkészülve: egyszerre kint meg bent, egyszerre szép és taszító. Mégiscsak nevet adni a legnehezebb.

Visszatért a délelőtti bevásárlásból, és mint fiatal házasok, akik élvezik a közös otthon első perceit, lázasan főzni kezdtünk. Májusi cseresznyét ettünk, egy tálból. A cseresznyét szárastul tette szájába, majd kiköpte a magot, aztán kiköpte a cseresznyeszárat, de közben megbogozta nyelvével. Fantasztikus mutatványát többször előadta, nevettünk rajta.

Miért nem lehet mindent ilyen jókedvűen csinálni, gondoltam. Átvinni belőle az ágyba is. Lazán és oldottan.

Ahogy kutatni kezdtem az érzékeny pontokat, megérezte, és ettől visszamenekült. Csiga a házába. Miközben hímtagomat szorosan ölébe fúrtam, hogy szeméremdombja az enyémre feszüljön, ujjammal a tomporát babráltam. Széthúztam a feszes párnákat, megérintettem a ráncos középpontot. Beleremegett a gyönyörűségbe, a kéjes borzongás hullámaitól levegőt sem tudott venni, aztán rögtön visszabillent. Megfeszítette fenekét. Idegen tőle a gyönyör, a szerelmi téboly? Fél, hogy épségét veszélyeztetem?

Egyszer a fürdőben beszélgettünk, és miközben meséltem neki valamit, ő leült a vécékagylóra, mintha ott sem volnék. Megosztott velem egy mozdulatot, mert "eltompultak az etikett reflexei". Végre nem áldozza fel a szerelem drága perceit az agyament szokások oltárán, gondoltam magamban, ám a mozdulat közepén mégis előtolakodott "a belénk nevelt makulátlanság", ahogy az előbb emlegetett etikett mondaná. Nem pattant fel, mégis visszakozott, mintha ott sem volna, arca rezzenetlen maradt, nem erőlködött, jól felült, szinte a kagyló végébe, hogy az esetleges zajokat felfogja a kagyló fala.

Azt kérdezte, miért olyan fontos nekem, hogy ő kielégüljön. Miért akarom? Ott volt előttünk valami, ami miatt nem tudtunk tovább lépni. Mint egy beszélgetésben. Egy beszélgetés is csak akkor jó, ha hozzánk tesz valamit. Másképp nincs sok értelme.

Talán nem értettem, mit akar... Nem azt kérte, amit kért, hanem olyasmit, amit nem tudtam helyesen dekódolni. Tágult, miközben nem azt akarta, hogy dagadjak, hanem épp ellenkezőleg. Hevesen oldalra fordította fejét, száját csücsörítette. Ami nem azt jelentette, hogy csókoljam meg. Megcsókolt, amivel visszavonulásomat kívánta, nem pedig hasonló hevességet. Menekült, de arra vágyott, hogy kövessem, ugyanakkor csak követésre várt, ha pedig bevárt, az azt jelentette, hogy feszüljek mellé, semmi egyebet.

Hétvége előtt a májusi forróság felszakadt, enyhébb szellők fújdogáltak be a kitárt ablakon. Lélegzett a bőrünk. Több jutott belőlünk egymásnak. Fogalmam sem volt, hány óra, mennyit aludtunk. Talán már másnap reggel van, vagy még csak dél felé jár? A plafonon a tömbház előtti autók ablakainak villanásai... Nyugalmat éreztem. Inkább érdektelenséget. Hiszen feladtam valamit. Miközben egyre elhivatottabban, konokul törekedtem a cél felé, feladtam magamban valamit. Épp a cselekvőképességemet, jóllehet célratörő cselekvőnek látszottam. Feladtam az ábrándokat, a lehetőségek sorából álló tervezgetést, a hitet, hogy majd egyszer jobb leszek, mert megváltozom. Föladtam és fölmondtam! Alkut kötöttem a jövőmmel, hogy ne legyen, de úgy tettem, mintha nem kötöttem volna alkut.

És akkor elkövetkezett.

Nem jelzett semmit, ám egyszer csak a hasa megint behorpadt. Odanyúltam, és nem volt hasa. Ökölbe szorítottam kezemet, csak úgy mertem az üreg alját kitapintani. Kemény volt, kőkemény. Természetesen még minden kétségesnek tűnt, eddig a pontig máskor is eljutottunk. De most történt valami.

Megszólalt az ajtócsengő. Engem ez leforrázott volna, őt azonban... Láttam a fülkagylóját, ahogy az is megfeszül. Tövében kivörösödött a bőr, mintha a fül leválni készülne. Aztán hirtelen bíborszínűvé lobbant az egész feje.

Könnyűvé lett a teste. Ez engem is könnyűvé tett. Olyan sebesen és kiszámíthatatlanul, ahogy beszakad egy padmalyos folyópart. A képzelet szárnyalása vergődés csupán.

Karomat markolta, éreztem, hogyan hal el markában pulzusom. Fejét hátraszorította, arcomhoz, teleszívta magát levegővel. Kis horkanások, tompa jajongások hagyták el ajkait, azaz épp akkor tülekedtek befelé, a levegővel együtt. Aztán elnémult. Megtelt a tüdeje. Bent a hangok összeálltak, majd egy mérhetetlen kiáltás szakadt ki torkából, nem, nem kiáltás, hanem szó, valódi, érthető szó. A nevem.

A nevemet sikoltotta, olyan erővel, hogy megrezegtek az ablakok. Kikiáltotta nevemet, ki az ablakon, az ajtón, a falakon keresztül. Úgy ordította, mintha gyilkolnám. De aztán a második magánhangzónál mégiscsak átváltott, mintha nem gyilkosa, hanem áldozata volnék, megkeményedett a hangja. Megacélosodott, akár a teste. A torkából a két hang közül a második már teljes terjedelmében és erejében süvített ki, különálló hang volt, de szélein, peremén, a körvonala körül pezsgett, mint egy pohár ásványvíz. A buborékok apró, finom, sötét színű hangok voltak. Madárhangok. Fészekbe beszálló sárgarigó trillái, az odú éhes lakóinak aláfestésével. Téboly és nyugalom. Téboly a hang teste, de a háttér, a kis gyöngyözés, otthonosan doromboló. Mintha egy őrült, szenvedélyektől sújtott nő kiáltana egy süppedős, gazdagon bebútorozott, magas mennyezetű szobában.

Lehunytam szememet. A halál nem halál, hanem feltámadás. Találkozás egy másik világgal. Kikerülés. Fehér karikák elnyúlt látomása. Fölöttem szikrázó alakok lebegnek. Sugárzó lények mozdulnak, ott vannak fölöttem, és mégis elérhetetlenek. Hatalmas madarak. Magamat nem látom, de érzem, ott vagyok közöttük. Mindenki segítségemre siet. Nem látom, miféle erővel, miféle kéz emel magasba. Nyugalmas érzés tölt el. Lebegek egy vízfelszínen. Talán valamilyen tavon. Látom az eget, de lent van, alattam. A tárgyak élnek. Kiismerhetetlenek, mert nincsenek törvények, amelyek mozgatnák őket. Átalakulnak, majd kölcsönhatásba lépve szomszédaikkal, visszatérnek eredetükhöz. Valami légies pokol.

És akkor újra felhangzik a nevem. Ez a második kiáltás, mindent átszakít. Kiáltás a javából. Nem, nem lehetett kétség, a nevemet kiáltotta. Nincs könyörület, harsogva száll a nevem. Hallom visszaverődni a falakról. De már a falakat is átszelte. Az utcáról hallom visszatérőben. Visszaránt a karikák és állatforma lények közül.

Olyan a hangja, annyira nőies, mintha lényének alaprétegeiből kiáltana, a méhéből egyenesen. Nevemet kiáltja a méhe, és ettől a hangtól, e mélyen rezgő hangtól nem csoda, ha kint az utcákon megrészegülnek a férfiak. Mint a nagy, óriásszárnyú madarak, amikor fiaikat etetik, a remegő megsemmisülés egybeforrt hangjai. Megszámlálhatatlan, mi minden olvad össze benne. Biztos ujjakkal játszott zene. Szomorú, kétségbeesett hang. Nincs senkije, ne hagyjam el. Nem is nekem szól. Mert én sem vagyok neki. Csak egy nő tudná megérteni, de nincs nő, aki megértené. Nincs, aki átélt volna hasonlót.

Újra hallom, harmadszorra. Érthetően, kifejezően, siralmas pontossággal. Minden összeállt. Befognám a száját, de már késő. Miért is fognám be? Vége a hazugságnak, a szánalmas bujkálásnak. Vége mindennek.

A negyediket nem hallottam tisztán. Újra távol járok. Bedobtam a gyeplőt, hadd ragadjon magával a szédület. Semmisüljek meg. Legyek sötétlő anyajegy ezen a nőn. Nem szabad elvakarni, mert elrákosodhat. A halál jegye. De az is lehet, hogy egyszerűen felszívódik, és csak egy kis barna folt marad a helyén. A szívem megszűnik dobogni. A madarak olyan sűrűségben tanyáznak a szétszórt tölgyfákon és a zsombék körüli füzesben, mint bogarak a milliónyi virágon. Egy-egy fán tucatnyi madárcsalád lakik, hol fészekben, például a vadgalambok, de legtöbben egy-egy odút bérelve. Fecskék suhognak, folytonos fityfirityelés közben. Boldog vagyok. Nem gondolok arra, hogy elárult. Nem hiszem el, hogy nem szeret.

Az ötödiket ismét hallom jól. Könnyes és eszeveszett. Végső leborulás a gyönyör oltára előtt. A túlbuzgó őrülete. Nem lehet vele beszélni. Szert tett valamire, de nem tudja megosztani senkivel, és hamarosan elveszíti, mert magával sem képes osztozkodni. Elillan. Kapaszkodik, de elillan. "Oooolt", visszhangzik hosszan kitartva. A múlt.

A hatodik egy kislány hangján szólt. Naiv és ártatlan. Kíváncsi a világra, tisztán néz rád, és elképzelni sem tudja, hogy árthatsz neki. Lépj a lábára, vagy szorítsd meg a karját, és közben figyeld, arcán mi játszódik le. Vasmarokkal szorítsd, és nézz rá sötéten. Reménykedni kezd, hogy játék csupán, de te ne enyhítsd a markodat, és ne enyhüljön meg tekinteted sem. Rimánkodó hang, rima is benne van, mert árulni kezdi magát, hátha elengeded. De te nem engeded. Aztán könny önti el a szemét, összetörik, és vége a játéknak.

Végül a hetedik... Már nem is hang, néma szájtátás. A szájpadlás V-je eltűnt, nem látom, mintha sosem lett volna. Csak a mézszínűvé világosodott boltozat. A recék is kisimultak, mint ahogy egy mániákusan magába zárkózó arc, amelynek gazdája szilajul elhatározza, örökre leszámol a világgal, és ezentúl senkivel nem áll szóba. Egy seszínű üreg mered az égre. A test görcsös rándulásai sem tudnak több hangot kipréselni rajta.

Ajkára horgasztottam tenyeremet. Ne kiálts! De már nem kiáltott. A nevem elszállt. Szállt, szállt, most érkezett a Főtérre, és a harangkondulással lendült tovább.

"Ne szólíts így, ez nem az én nevem", suttogtam arcába.

Tartalomjegyzék [Látó - 14. évf. 1. sz. (2003. január)] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret