Öreg ács, balta nélkül

Harkály kúszik a vén diófán, csőrével
belekóstol, kop-kop, aztán tovaröppen…
többet ígér tán a korhadó kérgű meggyfa?
Itt van, s már nincs itt, emlék lett egy
szempillantás alatt. A szilva roskadó
terhét cipeli mozdulatlan; kínálástól
meggörbült szomorú kofa, akinek
nyakán maradt az áruja… Egy smaragd
gyíkocskát oly fürgévé tett imént a rémület,
hogy képes lett egyszerre többfelé szaladni.

Lesem az öreg sünt; mindig este bújik elő,
hogy meglátogassa a macskáktól rá
maradt húscafatokat. A tücskök
lassan kinyitják zenélő dobozukat,
szitakötők meg aludni térnek, zsályák
elnehezült feje körül lebegtek egész nap,
megannyi kecses, kék helikopter.
Darazsak zsongássá őrölték a kert illatát,
menyétek motoznak a padlás-zugokban.

De hirtelen csillagok és lámpák kavarodtak,
s egy reflektor hideg tüze karcolta végig a
falakat. Napjainkat sorra fölgyújtják az esték…
Harangszó koldul magának figyelmet:
hát süketek vagyunk mind, a jóra?
Mennyi fa! Fűrészem hol van? Mennyi fa,
és nincs hozzá balta! Pedig mekkora bárkát
építhetnék belőlük! De én, tehetetlen,
agg Noé, csak álmomban ácsolok hajót
jámbor állatoknak. Mégis mind önfeledten
zeng hálaéneket… S az éj nagy, felduzzadt
vizére száll velünk a legvidámabb bárka – – –

Filip Tamás további írásai