Babits a Földi Paradicsomban

Megkoszorúzzák hűlt helyünk, a sírokat,
pedig életünk, ha élet ez, itt rohad:
Földi Paradicsom Idősek Otthona.
Itt éldegél, haldogál, ki halhatatlan.
Éltünk, büntetésül nem halhatunk, soha.
Tévé, wifi, összkomfortos különszoba.
Nem nézem, nem írok, verset, fejben, néha.
Itt a csönd is süket, a cinkosa néma.
Maga az isteni Dante él alattam,
gázcsövön morzézi, mi lesz a vacsora.
De elvéti már a ritmust Alighieri,
tarhonyás? tárkonyos?, ki hall, alig érti.
Szomszédom Desiré, nem jön, nem mozoghat.
Nem mondja, sajtot ennék, infúziót kap,
kemót. Vendége egy ismeretlen Úrnak.
Krémleves, pépes főzelék, ez még lemegy
torkomon, gríz, krumpli-, almapüré, nyelek,
fáj, s ha nem muszáj, nem veszek lélegzetet.
Attila hasztalan vonít, be van zárva
a 777-es gumiszobába.
Én kimehetek, hova? minek?, balkonon
merenghetek búsan a bíbor alkonyon,
s kérdem, miért? van? ez? az? egész?, mivégre?,
miért az élet? s nem a semmi? ki kérte?
Szájtátva, mint a halott fekszik, itt állok,
és a fájdalomtól föl-fölkiabálok,
miért nem hagysz végre meghalni már, miért?
Takarj le, fázom. Fűts be. Tüzelj el – szállong
lélekpernye, hamuba sült hús porig ég.

Fölgyujtják az esték napjainkat sorra,
örök világosság fényeskedik nekünk.
Legyen vége már! Szív megáll, a kéz lecsüng,
rám néz a Nagy Vizit, a nagyszerű halál,
és emberek közé visznek, alagsorba,
proszektúra boldog, szomorú pokla vár.

A szövegben idézetek, változatok, parafrázisok.

Sajó László további írásai