Van-e még?

Napjainkat sorra fölgyújtják az esték,
majd hamu mindenütt. Csak alélt verssorok
terhelik asztalom, mert az elme rest még:
kábán ribanc rímek után kujtorog.

Jobban járna tán, ha gyík szemébe nézne
az ember, s egy őzbakkal testet váltana,
aztán rákapna a suták vad ízére,
s abból a csalitból már nem vágyna haza.

Hiszen ha lehetne! Ha szűnne az az átok!
Kilencnapos böjt sem lenne drága érte,
hogy a hasztalan levetkeztetett lányok
felkorbácsolt vére csillapodjék végre.

Válaszféle dereng a messzi szemhatáron,
száll felém, mint hazavágott buzogány,
s az éj falára már tűzzel tetoválom:
az ölelés képesség, de nem tudomány.

Újra kén születnem. Talán megpróbálom.
Lidérces éjeim elhordja az ördög,
de felglóriázza ágyékom az álom,
s vackomon gyönyörtől gyötörten hörgök.

Hányszor kínálsz még végig ízeiddel,
drága szerelem? Hisz vétettem ellened
gondolatban, szóval, orzott öleléssel.
Bíz megölsz, ha kezem most elengeded…

Van-e még friss szellő eleven virágból? –
kérdi Babits, szemét bárgyún rám emelve.
Hogyne, bizonyára. Szálljon le tornyából,
egy gyöngyvirág-bokor hogy arcába lehelne.

Vári Fábián László további írásai