Néró vagy Napóleon?

Napjainkat sorra fölgyújtják az esték,
de eloltják az éjszakák hamar. Télen
már a délutáni négy óra is gyújtogat,
nyáron csak kilenckor fog tüzet az eltelt
órák hűlt helye. Mint a nyirkos hasábfa,
serceg az ég, nedvek forrnak ki a fából,
a látóhatár szenvedi az átmenetet. Szálkák,
szálkák, ez az este. Lélegzetvétel közben
torkunkba álló szilánkok, faforgács.
Elalszik a tűz, a romok éjszaka
nyugodtan füstölöghetnek, olyan ez
az időnek, mint embernek a zavaros,
nyugtalanító, lelkifurdalásról árulkodó
álom, mely az első fénysugárra kiveti
az ágyból. Vacogva ül ki a teraszra.

Nem hisz az elrendelésben,
mert van szívében akarat. Napjait
már hajnalban szorgalmasan
vízzel locsolják a reggelek.
Hogy a tegnapot oltják,
vagy a jelent öntözik, mindegy.
És mi, szomjas, gyűrt Napóleonok
a hasztalan meghódított
valahányadik Rómában estére
megint eltelt és kikövéredett
Néróként figyeljük a tüzet, nem a mi
művünk, de mindenki minket fog
szidni érte. Napjainkat sorra
fölgyújtjuk magunk.

Vörös István további írásai