Te drága hiány; Az ócska, halál-vemhes dal; Minek a mi értelmező agyunk?; Ó, hát elmenni!; Csillag-értelmetlenség

Te drága hiány

Csicsereg poharamban a vér,
te öntöd bele.
Mennyivel szebb az élőkénél
a holtak keze!

Most végre itt vagy, megrakva,
mint régen, vacsora-asztalod.
És hallgatjuk és itatjuk egymást,
míg az irigy éjszaka fogy.

És lefeküdtünk és szeretkeztünk,
tested Nap s Hold között
jött föl, ment le, míg
a gyönyör zátonyába ütközött.

Imádlak, nem is csak szeretlek,
susogtad, s fordult farod elém,
kép-hullámok dobáltak,
és betört az ablakon a fény,

betört öledbe és szívedbe
egész őrületem,
te halott, ki eddig nem
látogattál meg sosem.

Befűzted a cipőm mindig, emlékszel?
hány reggel és reggel,
míg pillantásod zöld vadállatai
téptek szét. Ép kezemmel

szorítottalak magamhoz, bár énem
csúf roncsa voltam
és maradtam, míg hamvaid szét nem
szóródtak a világidő-halmazokban,

ahol most is vagy, és először
látogatsz meg a beteg évek után.
Csicsereg poharamban a vér,
idd ki te is a vért, te drága hiány!

Az ócska, halál-vemhes dal

Terítő nélküli deszkaasztal,
poharában a bor,
és én a kis, éretlen pulya,
nem értettem semmit abból, ahogyan
apám újra meg újra nekikezdte:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Húzta a cigány, húsvétot
ünnepelték a fűzfák,
és én csak sok évvel később
fogtam föl annak a tűzbe-forgásnak a titkát,
ahogy apám újra meg újra elnyerítette:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Mit tudhattam még akkor a szerelemről,
apám amelytől annyit szenvedett?
És még a lombozó testvéreim se
képzelhették, mitől olyan fájósak az emberszívek:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Meg kellett érnem apám vadmén-kevélységét,
meg kellett innom piros kadarka-borát,
mire megtudtam én is, miről szól az a dal,
és mit jelentett az a tánc:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Ártatlan voltam, hogy tudhattam volna,
micsoda élet-veszedelem
az áram, amely átfutott s azóta is
mindig átrobban a hím-nőstény-öleken:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Jaj, férfiak, nők üszkös, büszke tánca,
hányszor gyötrődtem meg én is őrültségedet!
Hol vagy, apám? Én is öreg vagyok már,
a hús-emlékektől mégis reszketek,
s kiáltozom magamban az ócska, halál-vemhes dalt:
„Gyere be, rózsám, gyere be,
csak magam vagyok idebe,
hadd táncoljak a szép öledbe!”

Minek a mi értelmező agyunk?

Megfejthetetlen,
hogy lesz a mából holnap, sőt holnapután.
Amit nem hiszek el, az nincs,
mondjátok, bölcsek.

Minden az időn túl van:
a margaréták a kertben, borjúfejek
a homokbányában.

Nyugodtan fürödhetek
szerelmeim lihegő verejtékében.

Újabb nemzedékeknek fölkínáljuk
a bölcsőt, szekeret, autót, vonatot,
repülőt, hadd hullámozzanak a messze éjbe.

Minek a mi értelmező agyunk?
Az aszteroidák sem értik meg a rákködöket.

Aki nem undorodik a létezéstől
és nem szerelmes belé,
almányi heréivel és véreres
vesszőjével,
nincs olyan isten!

Ó, hát elmenni!

Őszülök.
Készül életem valamire.
Befekhetnék egy szarkofágba,
megforgatnának vegyszerekben.
Nem jutna eszembe semmi,
fehérjéim elpusztulnának.

Ó, hát elmenni!
Mintha ott is születne belőlem
egy-két költemény,
fű, hímoroszlán, orrszarvú, gnú.

Istenek, hiszen sokan vagytok,
áruljátok el, mitől vagyok ilyen fiatalon is öreg?

Eső után megáld a Nap,
kihajtanak a krizantémok, rózsák, veronikák.

Ősz hajam beleragad a koponyámba,
mintha mindörökre.

Csillag-értelmetlenség

Ha elmegyek, engem is álmodni fog valaki,
az engem-álmodót egy újabb álmodó,
jön egy harmadik, majd a negyedik,
az ötödik, ki tudja, hányadik még:
így mosolyog rám az új lomb, a tavaszi
meg az őszi avar-föld-semmi, ember utáni
csillag-értelmetlenség.

Tornai József további írásai