Ezüstös lárvaként

Felhőlénye sötét vödörbe süllyedt,
halandó testtel zuhant a kútba.
Fohászkodott az örök szürkületben,
s megnyílt a kút mágikus szeme.

Vörös kabátja égbe lendült,
vak táncos, vérző vad.
Mintha egyszer már átélte volna:
sötét mérgektől megittasulva
ezüstös lárva táncolt a pusztulásba,
hó szárnyú, véres selyemcipő.

A lepedőn hold izzad

Hűs ollóról álmodik
a barna, női sebben.
Jégben a sikoly
fénybe zárva,
bíbor szárnyaival verdes.

Ahogy a szádhoz ér

A felhő rózsáin megindul feléd,
és fénykört hasít a levegőben,
ahogy a szádhoz ér.
Átsétál a vastag üvegtáblán a tiszta víz.

Teste akár egy legyező, összecsukódik.
Rózsaszín cipőit rendezgetve
legurul a szivárványon,
és jégesővé változik.

Érezd, amikor bejövök az ablakon

Ez a ház már rég elhagyott engem.
Már csak hatalmas, üszkös karokból áll,
melyek puha agyagban öleltek egykor.
Vakolata lágy és nedves volt, tele vágyakkal.
De holnap majd felébredek benned,
és tenger leszek újra, feledésbe néző ablakod.
Nézz majd rám! Hallgasd testünkben a hullámverést.

A víz tanított meg rá

– Megtanított arra, ne álljak ellen a víznek.
Hogyan adjam át magam, és hagyjam, hogy vezessen.
Ez volt az ő sorsa: ilyen félelmetes legyen. –
Elhallgatott és belém költözött.
– Te sem vagy ember – mondta.

Csak az eső hangja

Csak az eső álmodik a régi falakban,
terjeszkedik zölden a penészben.
A kacagás felszállt, illanó pára,
napfénybe pusztult kabátujj.
Kié a hang a vakolat mögött,
a befalazott égben?
Elhagyott penészes kabát énekel az esőben.

Ladik Katalin további írásai