Archívum

Alteregó, ego, go!

Válságértelmezések: Gróh Gáspár, Bogár László, Falusi Márton könyveiről
2014. március

Hol terem a válság mostanában? Barátságos, meleg szobában. A fejlődés- és tökéletesedéshit teóriáinak kemencemelegében. A válság a földi mennyország kutatásának szellemi ösvényén bokatörő kátyú, kikerülhetetlen, sunyi csapda. Ugyanakkor áldás, muszáj-kényszerűség, örök kezdőpont. Hiszen a válság a szükséges újragondolás indukátora, az elérhetetlen cél létének sine qua nonja. A válság eszméje által emelkedik föl a gondolati következtetés napnyugati horizontján az ideális cél vágyképe. A válság definíciója a következő: amit le kell küzdeni – ám a megszüntetésére törő akarat magában a megszüntetésre tett erőfeszítésben újabb szinten, más összefüggésben mindig újra is teremti. A válság eszerint örök. Az eszmélkedés bebocsátó kapuja, a cselekvés dimenziója. A válságot az emberi elme teremti, valószínűleg azért, hogy életben maradjon. Az élet célja, hogy a magunk által teremtett krízist meghaladjuk, hogy küzdjünk ellene. Pontosabban: az ember mindig válságos állapotokba születik bele, s elméje megvilágosodván súlyosbítja azt – ahogyan ereje engedi. A válság előttünk jár, s mindig túlmutat rajtunk. A nagy gondolkodók, a jelentős történelmi személyiségek képesek a legnagyobb vészhelyzeteket előidézni azáltal, hogy élére állnak a gondok megoldásának. A válság az emberi történelem lényegi magja, az emberi értelem létrejöttének és fennmaradásának záloga.

A válságirodalom közelmúltban megjelent három kötetéről lesz szó az alábbiakban. Nem kívánom föltétlenül folytatni az elvont – s talán nem is véresen komoly – műkorcsolyázó elmélkedést, de azt még meg akarom jegyezni, hogy a válságirodalom kifejezés természetesen messze nem áll egy kikezdhetetlen nyelvfilozófia értelmező szótárának sziklaszilárd alapzatán. Bizonyos értelemben minden írásmű fakadhat bizonytalanságérzésből, egy feltornyosuló feladat megoldásának ambíciójából, a komforttalanság tapasztalatának forrásából. Az irodalom kifejezést sem szigorúan a szépliteratúra fogalmi körében használom. Bár a tárgyalandó opusok, megítélésem szerint, végső következtetésben nem szigorú értelemben vett „szakmai” művek, elsősorban nem egy tudományos terület vagy a mindennapi élet területén elismerést kivívott, tárgyi tudást, hozzáértést kívánó foglalkozás önálló elbeszéléseihez illeszkedő munkák – holott, elismerem, több alkalommal ezt a benyomást keltik –, inkább amolyan privát vélemények, az értelmiségi léthelyzetből eredő véleménynyilvánítás személyes kényszerének(?) dokumentumai, a közösségi ingerküszöböt átlépni kívánó esszéi. Reduktív megközelítésben: hozzászólások, természetesen a körénk ködfüggönyt vonó, mindent átitató – a közhely kísértésének engedve –, fojtogató válsághoz. Vagyis elemzések, tanácsok az életben maradáshoz.

A kiábrándult alteregó

Gróh Gáspár: A következmények országa. Gáspár G. János közéleti kritikái

Gáspár G. János teremtmény. E mondatnak az információértéke persze a nullánál csupán néhány ti­ze­desjeggyel becsülhető többre, hiszen mindannyian azok vagyunk. Ő viszont mégiscsak más, mert ember teremtette: Gróh Gáspár. Egy név, nem több: egy alteregó. A társadalmi én rejtőzik mögötte. Tizenhárom évig létezett. 1998-as születésében az értelmiségi szerepvállalás, valamint a szellemi és politikai ítéletek szétválasztásának szándéka a ludas. Ezek a cselekvést megtámasztó elvek léptek frigyre az esszéíró dolgozataiban. Az alteregó Gróh Gáspár vallomása alapján kettős énjének politizáló fele. Úgy vélte, el kell választania irodalmi és más munkáit a politikai véleményétől. „Szét akartam választani kétféle működésemet, nehogy az egyik téren megfogalmazott vélekedésemet a másikhoz rögzített megjegyzésem alapján értelmezze valaki (még én sem)” – írja immár az ego. Egyrészről mindez érthető is lehet akár: el kell különíteni a szellemi és politikai ítéleteket, mert Magyarországon a politikai szembenállás kiélezettsége kivédhetetlenül beárnyékolja az emberi véleménynyilvánítást. Talán még – hogy egy keresett példával éljek – a magyar gasztronómia Paul Bocuse szellemét, a nouvelle cuisine gyakorlatát követő átformálásának igyekezete mögött is burkolt hatalmi törekvéseket vélnének felfedezni valakik… Gróh Gáspár köztisztviselő volt – ki tudja, talán ma is az? –, tudtommal a köztársasági elnöki hivatalban dolgozott. Azaz nem állt rendelkezésére a mégoly nagyvonalúan kezelt „távolságtartás” bármely csekély lehetősége sem. (Természetesen „objektivitás” nincs, csak lazább függés.) Másrészről viszont, amennyiben el kell határolnunk a szellem és a politika területét, akkor utóbbi kiesik a kultúrából. A politika ebben az esetben a szociális élet szövevénye fölött létezik. Olyan hatalmi intézményrendszerként tételeződik, melynek értelmezése egészen más megközelítést igényel, mint szokásaink, tradícióink, társas kapcsolataink vagy művelődésünk. Nem állhat így elő annak a lehetősége – amit a szellem embere elgondolt magának –, hogy a közéletet mint műalkotást, mint esztétikai képződményt vizsgálja. Ha ekképpen, úgymond, kívülről, más szempontok, más logika alapján kívánja szemrevételezni tárgyát, nem mutathatja meg annak lényegét. Ha úgy véli, mégis, abból az következik, hogy a politika valós lényege kulturális aspektusból írható le. Amennyiben ez így van, felesleges elszakítani a szellemet a politikától, hiszen az előbbi az igazság szempontjából fölötte áll az utóbbinak. Inkább le kellene leplezni a politika érvrendszerét, rámutatni talmi voltára. A kettő az értékállítás ellentétes oldalára kerül. A választott műfaj, a „közkritika” persze esztétikai jellegű tevékenység, amennyiben minden kritika az: a tetszés és elutasítás kérdéseire keres választ. A politika érdekelvének alá kellene rendelődnie az értékességnek. S Gáspár G. János törekszik rá, hogy ezt meg is tegye. De miért vesz részt Gróh Gáspár tevékenyen – s önmaga számára nyilván ártatlanul: csupán „szakemberként” és nem politikusként – egy hamis keretek között működő játszmában? Mert meg kell élnie: a „csak” után ez a legrövidebb válasz a kérdésre. A hosszabb: mert hisz a politizálás megnemesítésében, szolgálattá alakításában, magasztos közérdekű tervei megvalósításában stb. A kettős én választásában mégis az elrejtőzés szándéka a legerősebb. Gróh Gáspár nem vállalhatja politikai meggyőződését a kulturális elitben, el kell fednie azt, mert ott más szabályoknak kell megfelelnie. Ez a naiv magyarázat egyébként. Lehet – nem állítom, hogy így van, csak eljátszom a lehetőséggel –, jobban szorítja erre a tény, hogy a magyar kulturális elit többsége vele szemben áll, politikai meggyőződésében baloldali, liberális indíttatású. Ezt a hendikepet nem akarja vállalni, holott nem gondolom, hogy hétpecsétes titok volt a foglalkozása bárki számára is, és arra sem emlékszem, hogy önleleplezése közéleti eseménnyé vált volna. Akkor miért is a személyiségkettőzés? Mert aki közfeladatot vállal, az ne írjon a politikáról? De hát mégis, miről írjon, ha napról napra azzal foglalkozik? Az állami hivatalnok csak szürke eminenciás, csak végrehajt, nem reprezentál? Úgy miért ír mégis?

Akárhogyan is van, az írások elkészültek, sorba rendezve könyvvé szervesültek. Az időrendben egymásra következő politikai elemzések az osztott személyiség kiábrándulási folyamatát, illúzióvesztésének történetét mesélik el. Az eszmékhez való ragaszkodást egyre hangsúlyosabban írja fölül a valóságos állapotokkal való szembesülés kényszerű visszakozása. Az eszmények megva­lósulása helyett a válság eluralkodása jellemzi az elmúlt húsz év rendszerváltozásának folyamatát. A szóválasztás fontos: a rendszerváltozás került bajba. Az antalli dilemmát Gáspár G. János határozottan megoldja. A rendszerváltás néhány sorsfordító döntéssel, mely új irányba állította az államiság és a gazdaság szekerének rúdját – sikeresen befejeződött. A rendszerváltozás ellenben hosszú folyamat, egy szerves fejlődési pályára való visszatérés története. A magyar polgári fejlődés önmaga előzményeihez való visszatalálásának, illetve az európai mértékadó mintákhoz való hasonulásának útja. Haza és haladás összehangolásának újra felfedezett ideája. A szerző szerint a rendszervál­tozás igazi tartalmát a polgárosodás jelenti, mely teoretikus megközelítésben együtt kellene járnia egy eurokonform társadalom létrejöttével.

A valóságos folyamatok azonban – amint az természetes – ebben az esetben sem követték hűen a mégoly emelkedett elgondolásokat. A rendszerváltás utáni mögöttünk hagyott emberöltőnyi időszak összetett válságot generált. A polgárosodás bukdácsol, programja befejezhetetlennek látszik, az európai trendekhez való csatlakozás bonyolult, ambivalens kérdéssé vált. Egyszerre jellemzi a nyolcéves szocialista–szabaddemokrata kormányzást átélt országot a demokrácia hiánya, a hatalmi szellemi elit hanyatlása, a torz társadalmi és tudati szerkezetek rögzülése, az általános értékválság, ezen belül különösen fájó a nemzeti paradigma válsága. A személyes konklúzió sem lehet más, mint az ábrándokkal való leszámolás, amely a bizalom megrendülése okán már egy széles horizontú kulturáliskrízis-érzékelés felé mutat.

Nem tartom szükségesnek a tanulmányok részletes elemzését. Azok politikai közelmúltunknak egy mérsékelt konzervatív gondolkodó által tartott tükrei. Az alteregó bőrébe bújt Gróh Gáspár szövegei mértéktartóak, tárgyszerűek, logikusak, amolyan hivatalos komolyság jellemzi őket. Ügyel a szubjektivitás visszafogására, a fölülről való rátekintés pozíciójába próbál helyezkedni. A tanulmányok írója azonban nem minden esetben következetes. Gáspár G. János módfelett visszafogott és derűlátó, amikor a nemzeti oldal van kormányon, erőre kapó kritikus, ha Horn, Medgyessy vagy Gyurcsány irányít. Az Orbán-kormányok idején a polgárosodás visszatértét dicséri, s a határokon kívüli politikai nyomás miatt neheztel. A hagyományos, meglehet már avítt szóhasználatban „baloldalinak” nevezett erők irányítása alatt álló országban – az írások közvetítésével – feltárul a magyar társadalom ezernyi baja, a politikai réteg mélységes alkalmatlansága és erkölcstelensége. Nem kérdés, Gróh Gáspár melyik oldalon áll. Már a Horn-kabinet tevékenységében meglátja a fenyegetést: „az ország egy szűk hatalmi csoport játékszereként olyan szervetlen fejlődési pályára kerül, melynek során fennáll a veszélye annak, hogy a lakosság nagyobbik része a harmadik világ páriáinak szintjére süllyed, s Magyarország elveszti önálló arcát, identitását”. Természetesen nem véletlen, hogy az első Orbán-kormány alatt, 1999-ben állapítja meg: „nem sikerült meggyőző erővel végigvinni a demokratikus átalakítást, de a diktatórikus hatalomgyakorlás lehetősége megszűnt”, illetve rögzíti a tényt, miszerint az átalakulás anomáliáinak virágkorát kezdi felváltani a megállapodott rend. Javára írja még a nemzeti érdek képviseletét, a nemzeti identitás megőrzésére tett szándékot és a spirituális értékek méltóságának visszaállítását. Az értéke végső soron éppen ebben van: többet tesz, mint csak kormányozna.

Ugyancsak ekkor, 2001-ben ír arról, hogy a nemzetállamok korszaka lezárult. A nemzetközi szövetségi rendszer keretében a szuverenitás jelentős részéről le kell mondani. Az őszinte véleménynyilvánítás lehetőségét nem elvitatva jegyzem meg, hogy az mégis át van itatva a hivatalos politika érdeke szerint az európai uniós csatlakozás propagálásával. A két megállapítást összevetve az a benyomásom, hogy a szerző arra szeretne rábírni, fogadjam el: a történelmi törvényszerűség előtti főhajtás a legbölcsebb belátás. A nemzeti gondolat szimbolikus-lelki-kulturális szférákba költözött át, a nemzetközi politika szintjén képviselhetetlen, ugyanakkor az identitás megtartása ál­lami feladat is – hiszen támogatása dicséretes. Az önálló államiság hatókörének leszűkítése a nemzetközi pénzvilág részéről jövő nyomásnak is a következménye: ellenében nem folyhat sikeres kormányzati munka. A demokráciában a politika nem mindenható, olvasható a könyvben. Vagyis a nemzetstratégiai látomás nem képes a pillanatnyi kényszerítő erők paravánja mögé tekinteni. Éljen a reálpolitika!, hirdeti Gáspár G. János. Alkalmazkodni kell, akár eszményeink – például a szuverén államiság – átértékelésével is.

Nem kell hozzá sok, elég egy kormányváltás, s a következő drámai sorok égetik át a papírt: „minden, amit az elmúlt lassanként másfél évtizedben a világról, a politikáról, Magyarországról, társadalmi modellekről gondoltunk, amiért fáradoztunk, naiv képzelet szülte, gyermekes ábránd volt”; „Ez a csalódottság igazi válság: a demokráciáért való igyekezetet mások sajátították ki, s nemcsak anyagi, hanem morális értelemben is kisemmizik.” A politika egy csapásra mindent átfogó rendszerré válik, sőt ez a tapasztalat emelkedik a rendszerváltás-változás legfőbb tanulságává. Miért mond hirtelen teljesen mást, hogyan lesz a korlátozottságból totalitás? Mi áll az öncáfolat hátterében?

Gróh Gáspár nem képes szabadulni a pártpolitikai meghatározottságtól. Az ellenfelet egy­ségesen retrográd, visszahúzó, káros erőnek tekinti. Bűnlajstromukra írja a nemzeti érdek kép­viseletének feladását, a hajbókolást a külföldi hatalmak előtt, a tőkebirtokosok érdekeinek ki­szolgálását. Egy maroknyi nagytulajdonos oligarchikus uralmát véli felfedezni a baloldaliság és liberalizmus lózungjai mögött. S annál is könnyebben alakulhatott ki ez a helyzet, mert a magyar társadalom közömbössé vált a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés kérdései iránt. A nem­zeti önvédelmi retorika keveredik ebben az érvelésben egy, az elnyomottakkal rokonszenvező, népi elkötelezettségű, plebejus kritikai hanggal. A tűrhetetlen Rossz: nemzetietlen, a demokratikus értékek kiüresítője, szociálisan érzéketlen, elnyomó és erkölcstelen. Mindenestől közösségellenes. Márpedig az elemző „az elavultnak számító értékek utóvédharcosaként” így fogalmazza meg politikai krédóját: „A mi jövőnk: a közbizalmon és közjón alapuló, azokat szolgáló politikusok által irányított világban képzelhető el.”

Mindez persze a retorika szintjén nagyon is rendben van. No de mit jelent a közjó? Ugyanazt a jelentést értjük-e mi, valamilyen módon mégiscsak nyelvi-kulturális és politikai közösségbe tartozandó magyarok e szón? A nyelvi közösség visszatérően felpanaszolt hiánya véleményem szerint Gróh Gáspár kötetének a lényegi mondandójához vezet el. Ez pedig nem más, mint egy értelmiségi önkép krízise. A tanulmányokból az derül ki, hogy Magyarország közelmúltjának történelmére döntő hatást a külső, nagyhatalmi politika gyakorolt: „nálunk a történelmi mértékű változásokat nem organikus fejlődés jellemezte, jobbára nem is a reálszféra dinamikája indukálta, hanem a világban végbemenő változásokat közvetítő szellemi szféra”. Azaz nálunk az „elit kurázsi” többet tesz a „civil kurázsinál”. A magyar rendszerváltoztatás (ezt a szót se hagyjuk ki a sorból!) folyamatában a humán értelmiségnek nagyobb szerepe volt valós társadalmi súlyánál. Az ideológiagyártó, a hatalom „baráti” ellenőrzését, a közjó érdekében való szelíd befolyásolását ambicionáló értelmiségi szerepfelfogás egy szakadatlan társadalomjobbító reformfolyamat szellemi irányítójának szerette volna látni magát. A felvilágosult demokratizmus magyar válfaja lehetett volna ez a modell, amolyan szekularizált teokrácia – ha még elviselhető ez a paradoxon. Hiszen – olvashatjuk a könyvben – „jogállam, parlamentális demokrácia előbb lett, mint hogy kialakult volna az ezek feltételeit biztosító, működőképes, kiegyensúlyozott társadalmi rendszer”. „A demokráciában a politika nem mindenható” tétel ebben a megvilágításban nagyon is sokatmondó. Persze a civil társadalom korlátozhatná tankönyvi esetekben. Gyengesége vagy egyenesen hiánya miatt viszont a kor szellemi horizontját pásztázó pupillájába sűrítő értelmiségié a feladat. A rendszerváltozás folyamatában nyíló-rejtőző lehetőségek kiaknázása és bővítése az ő reszortja. A civil társadalom elégtelenségének állandó felemlítése is eme pozicionálás elfogadtatásához szolgál segítségül. Az irodalmi műveltségű, széles kitekintésű, kultúrateremtő gondolkodók penzuma lenne a reform, amely közös nyelvet, egységes értelmezői és cselekvési kereteket állítana, erkölcsi iránymutatást nyújtana. Az eredmény pedig ez lehetne: „A rendszerváltozás azt jelenti, hogy lassanként a szavak jelentése is átalakul.” Meglehetne hát a közös nyelv, a jövő záloga.

A magyarság viszont torz társadalmi szerkezeteket hordoz magában, s az átformálására kitűzött eszményi célok, a jogkövető magatartás, az igazmondás erkölcsi kényszere, a közgondolkodás immunrendszere a manipulációval szemben, az elemi igazságérzés és jogszerűség működése azért sem valósulhat meg, mert legyőzhetetlennek látszó szereplők jelentek meg a társadalmiság színpadán: a gazdaság, a pénz urai. A történések irányítását átvette a gátlástalan érdekérvénye­sí­tés. A kutatói szobák félhomályos mélyén, szerkesztőségek remittenda-papírhalmainak takará­sá­ban, kávéházak tükröződő kirakatüvegei mögött kigondolt építő jellegű víziók nemhogy a döntéshozók köreibe, már a szemközti járdára sem jutnak el: elgázolja őket a realitás figyelmetlen terepjárója. Gáspár G. János számára ezért is látszik akképpen, hogy a rendszerváltozás jutott csődbe – a magya­rázat szerint a kifejezés alatt a neoliberális eszmebuborék jegyében üzemeltetett, a demokráciára nagyvonalakban emlékeztető mutánst kell értenünk –, újra kellene kezdeni az egészet. A szö­vegek megformálójának személyes bánata is ott érezhető a háttérben: a pártpolitikában az értelmiségi szerepek értelmezhetetlenné váltak, s az értelmiség elvesztette politikai szuverenitását. A jajkiáltásnak egyértelmű az üzenete: „Függetlenül politizáló értelmiség nélkül nincs szuverén politizálás sem.” Akkor tehát valami más van. Például: „A globális hatalmi rendben fontosabb, hogy megbíz­ható katonai szövetségesei és üzleti partnerei vezessenek egy országot, mint az, hogy az ott élők mennyire elégedettek hazájuk sorsának alakulásával.”

A 2010-es választások új esély ígéretét hozták. A nemzeti gondolat képviselete újabb fordulatot vesz. Megint a nemzet, a társadalom és az állam összetartozásáról olvashatunk, szimbolikus politizálásról, a rendszerváltoztatás újrakezdéséről. A maga bonyolultságában persze: „A nemzet már nem területi, nem is nyelvi, hanem elsősorban kulturális közösség, az állam sem önálló gazdasági, hanem a globalizált világrenden belüli elszámolási egység.” Mégis: Magyarország maga akarja kézbe venni sorsának irányítását. Nincs tökéletes harmónia a gondolatok között? Bizonyára azért van így, mert – ahogyan Gáspár G. János írja – a magyarságnak önmagához, régiójához, Európához, a modernizációhoz való viszonyát tragikus 20. századi története határozza meg.

A nemzet fogalmának kulturálissá alakítása a ráismerést jelenti: az értelmiségi lét fenntartásának esélye ebben a félig szakértői, félig spirituális helyfoglalásban van. A kulturális, általa a politikai közösség létrehozása nélkül nincs esély a társadalmi relevancia – mégoly korlátozott hatókörű – megőrzésére sem. A kétely azonban bennem van: a személyes kiállás nélkül, alteregó mögül kilesve vajon milyen esélye van ennek? (Magyar Szemle Könyvek, 2012)

A próféciás ego

Bogár László: Globalobüntiben

Olvasó, szállj magadba, vess számot életeddel! Ezt tanácsolom, megérintve Bogár László könyvének felütésétől: „az emberi világ kritikus elágazási pont felé közeledik”. Az átlagpolgár, fiatalkori olvasmányai ösztönzésére is hallgatva, olykor eljátszik a gondolattal, hogy valami korszakos, megrázó történelmi esemény, de legalábbis valami kaland részese lehessen. Kis időre felfüggessze agysejtjeit elzsírosító, izmait elkocsonyásító kényelmét, s úgy érezhesse, élete cselekvő hőse ő maga, s nem a fotelben ülő énje, aki valójában valaki más. Ám rendszerint bizonytalan időre felfüggeszti elszántságát, s hálát ad a sorsnak, milyen eseménytelen miliőben egzisztál.

S akkor hirtelen itt a nagy pénzügyi válság!

Bogár László viszont tudja, hogy a pénzügyi anomália bekövetkezte korántsem előzmény nélküli. Inkább csak tünet. Egy, az egész emberiségre kiható, végpusztulásba tartó, öngerjesztő örvénylés felszíni fodrozódása. A mélyben zajló folyamatok – útmutatását követve – a következőképpen foglalhatóak össze: A globális kapitalizmus kíméletlenül kifosztja a világot és a természetet. Irányítói a „nemzetközi pénzügyi körök”, akikről annyi az ismeretünk, hogy nehezen megragadható hatalmi komplexumot alkotnak. Senki sem választotta őket, felelősséget nem vállalnak tetteikért, mégis döntő befolyással bírnak. Létezésük a nem legitim főhatalom diktátumát valósítja meg, s eleve kizárja a demokratikus viszonyokat. Működésük következménye a „globalóma” elterjedése a világban. Ez a betegség a lokalitás felszámolását végzi el. Eszközei a multinacionális vállalatok mint kényszerítő hatalom, a Valutaalap, a Világbank, a hitelminősítők mint figyelmeztető-fegyelmező hatalom, a globális média pedig vélemény- és értelmező hatalomként funkcionál.

Magam, aki vissza-visszatérő mélabúmban a körülölelő valóságot hajlamos vagyok az egymásra utalt cselekvők kölcsönös kényszerek általi tehetetlensége miatt bekövetkező katyvasznak tekinteni – máskor ellenben egy fölöttes Igazság kibontakozásának látom; ráhangoltság kérdése ez –, elcsodálkozom a szerzőt olvasván, milyen precízen megkonstruált, finomhangolt uralmi univerzumban élek. Nem vagyok biztos benne, hogy megérdemlem-e, hogy a hályogot levegye a szememről, hogy végre tisztán láthassak. Mert akarom-e a színről színre látás szabadságát? Hiszen ez a valóságos valóság kegyetlen és rideg, a jéghideg racionalitás és engesztelhetetlen önzés vezérli. Fel vagyok-e arra készülve, hogy effélékkel szembesüljek: „A nemzet teljes és végleges, feltehetően végzetes vereséget szenvedett, fizikai megsemmisülése akár egy évtizeden belül végbemehet.” Akarom-e tudni, hogy a fejlődés hamis illúzió, hogy a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj!” hármas jelszó egy totális háború csatakiáltása, amely nemhogy Magyarországot, hanem a teljes emberiséget, a földi élet jövőjét fenyegeti?

Annyiban Bogár László szellemi rokona Gróh Gáspárnak, hogy vele egybehangzóan vallja: „a rendszerváltozás rendszere is végérvényesen megbukott”. S mi még? Szinte minden, ami azt a világot jellemezte, ahol önmagunkról időnként elfelejtkezve hajlamosak voltunk néha otthon érezni magunkat. Egy új birodalom épül tudatlan asszisztálásunk mellett. A gazdasági, pénzügyi válság igazából egy mindent átható, hatalmas kulturális és egzisztenciális krízis. Nem is lehet más, hiszen a nyugati modernitás létgyakorlata a folytathatatlanság és az abszurditások világát teremti körénk. Kizárólag azért maradhatott fönn ez idáig, mert gátlástalan brutalitással fosztotta ki a rajta kívül eső (föld)részeket. Ezek a lokalitások azonban hajlamosak a lázadásra. Ennek kivédése céljából alkották meg életünk láthatatlan irányítói a mesterséges létet, a valóság leváltását konstruált illúziókkal. A globalitás rejtett hatalomszerkezete kódolja a hazugságot: az igazság és a hazugság felcserélődik. A rendszer megőrzése érdekében a lokalitások kollaboráns elitje folyamatosan hazudik. A válság is művi, szándékosan előidézett, a kifosztás tökéletesítése a célja, amely immár a jövőre irányul. Természetesen hazánk is elszenvedője a „planetáris dimenziójú hatalmi oligarchiák” áldatlan tevékenységének. Háború folyik az ország ellen, melynek célja Magyarország felszámolása. Egyetlen reményünk részt venni a világszerte kibontakozó öko-szociokulturális lázadásban, s a globális beágyazottság radikális átalakítása.

Nagyon is beszédes a bogári problémafelvetésnek az a jellegzetessége, amely a kritikusi állásfoglalást határozza meg. A lényegkeresőt megbélyegzik, összeesküvés-elmélet gyártásával vádolják, és kirekesztik az uralkodó diskurzusból – panaszolja Bogár László. A globális médiauralom valóságimitációja a lelkek felszámolását, a konzumidióta létrehozását eredményezi. Az alávetés eszköze a politikailag korrekt beszéd is, mely a megértést lehetetlenné teszi. A pusztulás egyik fő okának a szerző a párbeszéd-képtelenséget véli. Az értelmező hatalom állandó intellektuális-morális nyomása képes elérni azt az állapotot, ahol már a kifosztott jótevőként tekint kifosztójára. Ránk nézve így fogalmazódik meg a leleplezés: „A globális médiaélősködők tehát az általuk végzetesen lepusztított, kifosztott magyar társadalom nevű gazdaállatot minden nehézség nélkül rá tudják már venni arra, hogy saját maga elpusztításának tetemes költségét is ő fizesse.” A kritika érvényesítésének, a nehézségének oka végső soron a manipuláció, illetve a manipulált ember, aki önmagával van perben és haragban, s aki lelki, erkölcsi és szellemi problémáit vetíti ki a világba. Ezért úgy tekinthet a lényeglátóra, hogy – nagyon is csábító a bibói áthallás – az túlságosan is feszült, s tételét ellenére fordítva úgy véli, az saját belső viharait fedezi fel a vizsgált jelenségben.

Nos, Bogár László tiltakozása az összeesküvés-elmélet gyártásának vádjával szemben bizonyos mértékig tolerálható: ő az igazságot akarja feltárni. Másrészről be kell vallani, elszántan felépített érvrendszere, mi tagadás, egy klasszikusan szép összeesküvés-elmélet képzetét kelti. Az életünket beárnyékoló képtelenségeknek logikus magyarázataik lesznek, a véletlen száműzetik ebből a narratívából, minden mindennel összefügg, s a játszma végén a nyertes mindent visz, a vesztesek pedig pusztulnak. A világ nem abszurd, hanem félelmetesen okszerű, s ami mindennél fontosabb: érthetővé válik. Az egzisztenciális krízis feloldható. Lesz világos cél, a lét csordogáló patakja szabályozott mederben hömpölyöghet tovább. S a lényeglátás fölénye méltóságot, önbizalmat is ad. Az emberi vágyak kielégülhetnek. De ne felejtkezzünk meg még egy fontos tényezőről sem: az ember közösségigényéről. A tudós közgazdász megoldási javaslatában szintén így tesz. Felszólít a nemzet lerombolt beszédközösségének újjáépítésére.

Támogatni való szándék! Az ám, mégis milyen alapzatra épüljön ez? Erkölcsire, lelkire, szellemire, persze. S mi töltse ki tartalommal e fémesen kongó fogalmi kapszulákat? Bogár László látomása a felvilágosodás létroncsoló stratégiájából indul ki. Évszázadok óta „brutális” deszakralizációs pályán halad a világ. Minden tragédiánk oka a léthazugság. Bogár gondolati rendszerében eleve adott evidencia az emberi lélek belső, spirituális törvényeinek bizonyossága. A létezésnek szakrális talpazata van, kerete „az örök korforgás szakrális rendje”. „A létezés a »szent uralmára« épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki.” Ezzel szemben az európai történelem a felvilágosodás óta hanyatlástörténet: a szakrális uralkodóktól a proletárok lázadásáig a létromlás lineáris láncát rajzolja meg. Romboló világerő munkál benne: a jakubinusok, bolsevikok, neoliberális globálnyikok képében mutatkozva. E „történelmi szuperstruktúra” arra tör, hogy a „világszabadság” győzelmét ünnepelve szétroncsolja a tradicionális-szakrális paraszti társadalmakat, illetve legyártsa belőlük a kívánatos „fogyasztóerő-állatok” engedelmes nyáját. A feladat ennek tükrében teljesen világos: reszakralizáció kell! „Szakrális piacgazdaság” (!), ahol a cél a közösség egészének jóléte. Le kell küzdeni a Nyugat modern babonáit: az anyagiság elvét, a végtelen fejlődésbe, a tudomány mindenhatóságába vetett hitet, az egyenlőség és demokrácia idealizálását. Tekintély szükséges, erkölcsi alázat a jövő felé, amelyben mi már nem leszünk jelen, szakrális rend az élet egész területén!

A szakralitás visszaemelése a diskurzusba azonban számos helyen támadhatóvá teszi ezt a paradigmát, melynek mindazonáltal vannak vonzó elgondolásai is. A szakralitás dogmává válása igencsak csúszós terepre viszi el az érvelést. Középiskolai fokon is vitatható az a szemlélet, amely szerint a 15. századig az emberi létezés természetét – kultúráktól függetlenül? – az őshagyomány létmódja jelentette. Az emberi jogokról mint liberális tömegpusztító fegyverről értekezni képtelenségnek tűnik föl. Megáll-e a lábán az az érvelés, hogy azok csupán a devianciák támogatásában jeleskednek, illetve a hagyományos szakrális közösségek (család, nemzet) szétverésének eszközei? Rövid a válasz: nem. A szellemi harc hevülete olykor értelmezhetetlen állításig vezet: „A nők és a gyermekek jogainak tiszteletben tartása, a »családon belüli erőszak« ellen való, a »szabadság« nevében való fellépés tudatosan járat le, tesz védekezésképtelenné és roncsol szét minden elemi emberi közösséget.” A család alkotóinak jogai és védelme családellenes lenne ezek szerint? A nemzet fogalma – bár többértelmű: jelenthet állami, etnikai, nyelvi, kulturális közösséget is – a modernitásban szilárdult meg, nem illeszthető probléma nélkül egy hajdani aranykort idéző archaikus társadalmiságba. Doktriner abszurditás, hogy 1848-at úgy kell elfogadnunk, mint a jakobinusok deszakralizációs törekvését, amely szét akarta verni Európa szakrális mélyszerkezetét. A végletekig leegyszerűsített értelmezői modell ráerőszakolása a történelemre elvezet ahhoz a megfogalmazáshoz is, hogy ugyanez a törekvés érhető tetten az 1989-es változásokban is a neoliberális globálnyikok részéről. Maradjunk csak a magunk háza táján! Az állításból az következik, hogy Kádár János rendszere részesedett valamely módon e szakralitásból, s az ellene fellépők, a rendszerváltók létrontók. Továbbá: az individuális érdeket tévedés eleve közösségellenesnek feltételezni, mivel a modern nemzettudat és az individuális önelv nem választható el egymástól, egymással szinkronban alakult ki Európában. A három monoteista világvallásról, a judaizmusról, a kereszténységről és az iszlámról azt írni, hogy „a materiális hedonizmus egész univerzumát építette fel”, legalábbis blaszfémia. Ellentmondásosnak látszik az érvelésben, hogy míg a demokráciát radikális kétellyel szemléli, addig azt olvassa a média fejére, hogy senki sem választotta, és senki sem ellenőrzi. Nota bene, a szakrális uralkodót sem választották s ellenőrizték.

Az emberek három csoportját különbözteti meg Bogár László. A világ urait és kiszolgálóikat, az „összeesküvéselmélet-gyártókat”, azaz a kritikai értelmiséget és a reflexivitás nélküli fogyasztóerő-állatot. Melyikkel is lehetnék én azonos? Még mindig a második lehetőség volna a legszimpatikusabb, de a könyv szerzője elbizonytalanít ebben. Jó lenne cibálni az oroszlán bajuszát, de nem elvakult vakmerőséggel, hanem megfontolt bátorsággal. Bogár László helyzetelemzése és kiútkeresése mintha áldozatul esne önnön fontosságtudatának, felnövesztett, ótestamentumi méretű látomásokat fejünkre olvasó prófétai önképének. Helyzetelemzései, a kifosztás, az egyre tökéletesebb és diszkrétebben leplezett alávetés bemutatása elismerésre méltó, csak azokat a megoldási ábrándokat, egy feltételezhetően sosem volt aranykor visszaáhítását tudnám feledni… (Kairosz Kiadó, 2012)

Irány a nagyvilág: go!

Falusi Márton: Virágvasárnapi zsákbanfutás

Többgenerációs távolság választja el a magyar politika történetét mentalitástörténetbe ágyazó gondolkodótól, illetve a közgazdaság tanát a jövő víziójába nagyító tudóstól a Virágvasárnapi zsákbanfutás íróját. Falusi Márton nemcsak hozzájuk képest fiatal ember, ekképpen némileg más a témakezelése is. A személyes históriai tapasztalat behatároltsága a figyelem fókuszát a teoretizálás felé tereli egyrészről, másfelől a maga nemében „tiszta” elmélet praktikus képviselhetőségét teszi próbára.

Ebben a kötetben – jóllehet témaválasztása gazdagabb, esztétikai dimenziókban mozgó, s nemcsak e kritika által kinagyított területen jár – is domináns állítás az általános meghasadtság benyomása. A szétesés jeleit mutatja a politika, a kultúra, a közösség. A látleletben a társadalmi fragmentáltság – mint a korábbi példák esetében is – magával hozza a kölcsönös megértés nehézségét, a közös igazságokig eljutó diskurzus hiányát. A jogelmélet és az irodalmi esszé szövődik egybe, hogy a posztmodern társadalmiságról, hatalmi gyakorlatról, jogállamiságról, kulturális helyzetértékelésről szóljon. Összefoglalóan: egy általános kultúrakritikai nézőpontból kapnak fényt ügyes-bajos dolgaink. A konklúzió egyértelmű: krízis hatja át mindennapjainkat az élet szinte minden területén. A globális jelenség, a tudományos elv nem békül a nemzetivel, a művészivel. Ha a részletek iránt érdeklődünk, azt látjuk, hogy a centrális gond minden területen a megnyugtató definiálhatóság hiánya.

A jog és az irodalom összetartozása a kívülálló érdeklődő számára valószínűleg nem evidens, ám a szerző, aki végzett jogász és gyakorló költő, hihetően érvel amellett, hogy a két paradigma a szociális mezőben zajló párbeszéd, a nemzeti önmeghatározás közel álló kommunikációs közege. A holisztikus rátekintés lehetetlensége, a tudásterületek távolra kerülése egymástól az eszmecserét kioltotta. A társadalom széttöredezett és igénytelen, a nyugati kultúrában a tartalmat felváltotta a forma uralma. „A demokrácia elsősorban minőségi kérdés, noha úgy tapasztaljuk, hogy a kvalitatív elvárások kiiktatása a mostani társadalmi tagolódás, állami berendezkedés nélkülözhetetlen velejárója.” Így a verdikt. A kívánatos állapot pedig imígyen festene: „Ne a nyers erőfölény sajátítsa ki a jog és az irodalom episztemológiai képességét, hanem olyan kulturális minták, tudattartalmak és értékek, melyek egy bizonyos politikai közösséget hatnak át adott történelmi szituációban. A jog és az irodalom is a kultúra foglya: saját nyelvükön nem definiálhatók. A jogállam roppant ingatag alapozású elméletileg és gyakorlatilag is. Szintúgy az esztétikai érték vagy annak társadalmi elismertetése. Mintha az irodalom mindig eszközszerepbe kényszerülne, mikor valódi hatása van” – osztja meg megfigyelését az esszéíró. „Az irodalom nyelve filozofikussá vált, a filozófiáé eltudományosodott, a posztmodern »interdiszciplináris« tudományosság pedig visszahajlik a művészi szabadság ősállapotához. Semmi nincs a helyén.”

A közös hagyomány és értékek hiánya teszi rendezhetetlenné világunkat. S ennek az eredője nem feltétlenül a sokat kárhoztatott globalizáció, hiszen annak folyamata valószínűleg egyidős az emberiséggel. A válság akkor kezdődik, amikor a kultúra belső egyensúlyrendszere felbomlik, s univerzális igazsághordozóként a tudomány eluralkodik a művészi világértelmezés fölött. Nem a globalizáció jelensége az új, tudjuk meg a könyvből, hanem annak mikéntje. A teljességről a részlegességre, a tudásról az ismeretre helyeződik át a hangsúly. Elveszik a saját hely tudata, egy jelentés és központ nélküli valóságban egzisztálunk. „A hivatalos politikai ideológia azt tanítja, hogy nincs igazság és tekintély, versengő vélemények vannak csupán a kultúrában, melyek állításai, értéktételezései ellenőrizhetetlenek.”

A jelentések megtalálásának és elismerésének záloga egy közös kultúrába való beágyazottság lenne. Falusi Márton szerint „a kultúra pedig szemmel láthatóan a nemzeti horizonton rajzolódik ki”. Az emberi természet és a nemzeti sors tételeződik a könyvben „a lábunk alól kirúghatatlan fundamentumnak”. A feladat nem kevesebb, mint a politikai közösség morális egybehangzásának fenntartása. Képviselője, az elbizonytalanodott, esetenként cinizmusba hajló, a munkát mégis magára vállaló napszámosa: az értelmiségi. Nem könnyű a sorsa. Korábban a saját életüket történelemmé átlényegítő egyéniségek váltak a kultúra hőseivé. Nos, ez a kor már nem az a kor… A poliszokból kiveszett az értelmiségi szerep lehetősége. A független emberre nincs, tömegemberre vagy párt­katonára van igény. Az értelmiségi lenne az a valaki, aki egy „valódi” kultúrában otthonosan mozog. A posztmodern tömegdemokráciának – a mennyiségi elvnek áldozva, s a hatalmi arroganciát eltűrve – az ő minőségelveire nincs szüksége. A hatalomnak nincs kultúrája, a „valódi kulturális közösségnek” nincs politikai képviselete. „A valódi politikai közösséget egy olyan kulturális kollektivitás legitimálja – ilyen a nemzet is –, amely az egyedit és az általánosat a különösben egyezteti össze.” Mivel a liberális demokrácia a művelődést magánüggyé tette, az értelmiségit folytonos határsértésre kárhoztatja – kevés sikerrel. Az értelmiségi létmódnak többé-kevésbé befellegzett.

Ez lehet az oka a személyes identitás lefokozó bemutatásának. Kakukkfióka, mindenhonnan kihulló, sehová sem tartozó, magányos utazó – sorjáznak az önképek az esszékben. Egy groteszken árnyalt, az autonómia igényéhez ragaszkodó értelmiségi szereplehetőség felvillanásai ezek a szintagmák. „Értelmiségi az, akit összetévesztenek – vagy aki magát téveszti össze – a lehetőségeivel” – fogalmazódik meg a Sütő András-i parafrázis. Különösen az utazás motívuma lesz szimbolikussá. Benne sűrűsödik az a sajátos létparadoxon, amely alapvetően hiányérzést kelt, ugyanakkor irigylésre méltó lehetőségekkel jár. Otthon a feleslegesség érzése a meghatározó, mégis egy tradicionális közvélekedés – kb. azt teszi: írókra szokás szerint szükség van, bár nem tudjuk pontosan, miért – reprezentatív világjárásra ad alkalmat. Ez a reprezentatív jelleg maga az igazi ellentmondás, hiszen az út végső soron nem foglal magába a kulturális (hiány)közösség számára relevanciát, mégis felkínálja az egzotikumból, a mégoly visszafogott kalandból való részesedés esélyét. Eljutni például Vietnamba vagy Dubaiba egy mégoly hivataloskodó és valódi tartalom nélküli látogatás keretében sem mindennapi esély. Mire is? Az önvizsgálat külsővé tételére. Önmaga idegenként való célkeresztbe állítására, a magány elleni küzdelemre. Az útirajz önvizsgálattá válik. „Otthon sem tudhatom, kicsoda vagyok. Lógok a szakadék fölött, világok peremébe kapaszkodom.” Eme disztingvált és melankolikus lemondó gesztus azonban folytonosan átszíneződik a tapasztalattal: az értelmiségi szerep idealizált lehetőségére más égtájak alatt – nemcsak távoli világokban, hanem, teszem azt, Svédországban – sem kifejezetten alkalmas a környezet. A literátor általában a hatalom, a politikai érdek eszköze. Hol erre, hol arra használják, ha végképp nem jó szerszám, esetleg a sutba vágják. Az utazó – s érezhetően ezért némi lelkiismeret-furdalása van – elfogadja ezt a szereposztást, a pár napos jólét adományait, az együttműködés bérét, kvázi a zsoldot. Talán az a tudat vigasztalja, hogy lám, máshol sem fenékig tejfel…

S hogy mi a vágyott élethelyzet, ami több annál, hogy a pusztulást legitimáló társutas legyen? „…aki felelősen gondolkodik, az sohasem mondhat le az igazságra törekvésről” – talán ennyi a koncentrált hitvallás. Kell egy végső igazság, amely értelemmel tölti fel a kiüresedő, mégis magasz­tosított demokráciaeszmét, ki kell elégíteni a politikai közösség autoritásigényét, folytonos küzdelmet kell vívni egy, a jó kormányzás, a minőséget széles társadalmi körben érvényesíteni képes irányadó értelmezésért. De hogy miként tudnánk ezt megtenni a mostani kulturális kondícióinkkal, arra egyelőre nincs válasz. Hacsak a józan belátásra való apellálás nem az. Sajnos jelenünkben nem az. Mitől lehetne más?

Egy bizonyos, előre kell tekinteni. Egy indirekt üzenet Bogár Lászlónak: a szekularizáció visszafordíthatatlan folyamat. Az idealizált múlt nem rekonstruálható. Az értelemadás időben kibomló, látható vég nélküli folyamattá lesz: „A demokrácia ugyanis sohasem befejezett projekt, kész, lezárt szótár, hanem folyamatos jelentéstulajdonítás, szemantikai küzdelem az irányadó értelmezésért.” A kulturális hagyomány viszont mindig ott áll e történés mögött. E különösség alakulása valójában az igazi történet. (Hitel Könyvműhely, 2012)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.