A betöltetlen hely

Ha a kritikus – és lelkes olvasó – örömmel jelenti be, hogy Wodianer-Nemessuri Zoltán Végvidék című könyvével olyan léptékű történelmi regény született, mint amilyen Szilágyi István Hollóidője óta nem, ha a meglepődés hangján üdvözli az új remekművet, akkor rögtön visszább is kell vennie a váratlanság ünnepléséből. (És nem csupán azért, mert nem ez a szerző első regénye: a majd évtizednyivel korábban megjelent Rókavész érdekes és figyelemre méltó alkotás, még ha nem is előlegezi meg a Végvidék történeti értékét és poétikai gazdagságát.) A semmiből ugyanis nem születik semmi, ami új; legfeljebb a hiányból, hiányérzetből. A Végvidék a maga páratlanságával is mélyen gyökerezik a magyar irodalmi hagyományba – és annak megszakítottságába.

A kilencvenes évek második felének magyar történelmi regényei – mint arra Bokányi Péter a történelmi regényről írott kismonográfiájában („…Ahogyan sosem volt.” A történelmi regény változatai napjainkban) rámutat – a történelem megragadhatóságával, rekonstruálhatóságával szembeni mélységes kétely lenyomatát viselik magukon. „A történelmi regény […] talaját vesztette a történelemtudomány posztmodern korszakában: az a […] felfogás, hogy a történelmi regény hiteles képet ad egy adott korról, annak történelmi-társadalmi viszonyairól, lehetetlen elvárásnak tűnik…” – jelenti ki Bokányi. Az elmúlt két évtized áltörténeti regényei (Háy János Dzsigerdilenjétől Darvasi László A könnymutatványosok legendájáig hosszan sorolhatók a példák) történelmi köntösbe öltöztetett fikciók, a történelem rekonstruálása helyett annak lebontását, szétírását tekintik az egyetlen lehetséges beszédmódnak.

Ebben tulajdonképpen nem sokban különböznek Jókai Mór történelmi regényeinek felfogásától; Jókait ugyan nem a történelem, a megtörténtek megismerhetősége iránti kétely vezeti el oda, hogy a történeti keretek között eposzi gazdagságú fikciót tár elénk: ő a nemzeti múltban példát keresett, mely a jelen olvasója elé állítható, ezért él mindenkor az eszményítés eszközével. E vonulat jeles folytatója Gárdonyi Géza az Egri csillagokkal. A 20. század második felének történelmi regényei már az áltörténeti regény műfaja felé mutatnak, amennyiben a történeti hitelességnél fontosabbnak tartják a példázatosságot, mint Sánta Ferenc Az árulója.

A kilencvenes évek áltörténeti regényeitől távol áll az eszményítés, szándékuk gyakran éppen ellenkező: a mítoszok lerombolása. A történeti keretek közé beépített sokszor mesei, mágikus fikciós elemek azonban a végeredményt tekintve közel állnak az eszményítés eszközéhez: nevezzük legendásításnak. A megtörténhetett volna és a lehetetlen, az abszurd, groteszk és mesei elemek szándékos keverése a történeti mozaikdarabkákkal olyan ironikus gesztus, amely a történelmet példaadó múltkonstrukció helyett megismerhetetlen, sőt fiktív, hitelességüket tekintve ellenőrizhetetlen elbeszélések rendezetlen halmazának ábrázolja.

Ennek az újabb regényformának, műfaji változatnak minden bizonnyal Szilágyi István Hollóidő című regénye a csúcsteljesítménye. Már csak azért is, mert – paradox módon – a legendásítás nála komoly forrásmunkán alapuló dokumentarista igénnyel társul. Úgy válik nála a fikció történelmi alakzattá, hogy közben nem vonja kétségbe a történelem elbeszélhetőségét, sőt példaadó jellegét sem; a múlt nála nem vész bizonytalan körvonalakba, nem hullik anekdotikus mozaikokra, hanem szinte precíziós aggályossággal elevenedik meg, miközben a regény története történelembe ágyazott fikció.

Ezek a Végvidék közvetlen történeti előzményei. A török korban játszódó regény legfontosabb inspirálói azonban nem az áltörténeti regények, még csak nem is Szilágyi István Hollóidője, hanem a magyar irodalom egyik legjelentősebb műve, Móricz Zsigmond Erdélye (és távolabbról Bánffy Miklós Erdélyi története). Móricz trilógiája nem elsősorban a megidézett történelmi korok hasonlóságában fontos viszonyítási pont. Az Erdély a legfontosabb szépirodalmi elődje annak a műfajnak, amelyet Wodianer-Nemessuri önértelmezése nyomán történelmi tényregénynek nevezhetünk. A történelem itt nem puszta keret, a képzelet világába kalandozó írói szándék hitelesítő háttere, hanem magának a műnek a tárgya. Úgy is mondhatnánk: főszereplője. Maga a történelem lép színre mint az emberi sorsok irányítója, illetve a regény főbb szereplői – elsősorban Báthori Gábor és Bethlen Gábor –, bár Móricz bámulatos gazdagsággal rajzolja meg alakjukat, nem annyira saját személyiségük révén, mint inkább a történelem alakítójaként válnak fontossá. Általuk nyilatkozik meg és válik hozzáférhetővé az olvasó számára a történelem (nyilván egy adott metszete). Így veszti jelentőségét a kérdés: ki az Erdély főhőse; s csak ebben az értelmezési horizontban nyeri el értelmét a trilógia – szemben azokkal az olvasásmódokkal, amelyek a Tündérkertet kiemelik az egységből, és önállóan értelmezik. Az Erdély főhőse Erdély, illetve a korabeli magyar (és Kárpát-medencei) történelem.

Igaz ez Wodianer-Nemessuri nagyregényére is. (Amely, itt jegyzem meg, szintén egy tervezett trilógia első kötete; a második rész fejezetei mostanában jelennek meg a Hitel hasábjain.) A Végvidéknek is van a Bethlenéhez fogható kitüntetett alakja: Gyulaffy László. Ám a regény narratív szerkezete is hangsúlyozza: nincs a hagyományos főhős értelmében vett kiemelt figurája a történetnek. A regény váltakozó tér-időben játszódik, s az elbeszélői nézőpont is ugyanebben a ritmusban váltakozik. A főbb szereplőket mindig belülről, a móriczi átképzeléses elbeszélésmóddal rokonítható perspektívából láthatjuk. Minden helyszínnek van egy vagy két kitüntetett „hangja”, akinek a látószögéből elevenedik meg a történet. Nem a hagyományos omnipotens elbeszélővel van dolgunk: nem ismerjük meg minden szereplő belső gondolatait, az éppen kitüntetett nézőpont képviselője csak annyit oszt csak meg velünk, amennyit a körülmények folytán ő maga tudhat. Nem annyira a 19. századi hagyományhoz van köze ennek az elbeszélésmódnak, mint inkább olyan 20. századi elbeszélőhöz, mint William Faulkner vagy a későbbi évtizedekből Gabriel García Márquez vagy Mario Vargas Llosa. És ez a narratív szerkezet – azaz a szerepekre osztott hang metodikája – hangsúlyossá teszi azt, amit a cím is sugall: a regény valódi hőse egy történelmi időszak.

A Végvidék első megközelítésben térbeli fogalom: azt az országrészt jelöli, amely a regény fő helyszíne: a Balaton-felvidék és Nyugat-Magyarország. A török elleni honvédő háború végvidéke: ha itt nem állítjuk meg a törököt, bizonyosan elvész az ország. S ebben a megfontolásban tárul fel a cím másik jelentése, amely az idő-perspektívára utal: az a veszély fenyeget, hogy véget ér, lejár egy történelmi korszaka a magyar nemzetnek. (És különös érzést kelt az olvasóban a tudat, hogy bár a regény hőseinek erőfeszítései végeredményben nem hiábavalóak, a töröktől való tényleges megszabadulást azonban csak dédunokáik ha megérhették…)

Az alcím – 1561–1569 – pontosan kijelöli a regény elbeszélt idejét, ezzel is a történelem „főhős” mivoltát hangsúlyozva. De hát hogyan haladható meg az a dilemma, amellyel az elmúlt évtizedek igyekeztek szembesíteni a történettudományt, nevezetesen hogy a történelem ab ovo megismerhetetlen, mert csak „elbeszélt” formában hozzáférhető? Sehogyan – ez ugyanis áldilemma, pontosabban önmagát fölszámoló önellentmondás. A csillagászat – sőt maga a fizika is – ki van szolgáltatva megismerője gondolati konstrukcióinak; ebből még senki nem jutott arra a következtetésre, hogy a csillagászati vagy fizikai törvényszerűségek eredendően és teljes körűen spekulációk volnának. Ahogy egyes fizikai, úgy egyes történelmi tények is hozzáférhetőek. A fizikában számításokból levezetett következtetésekkel; a történettudományban a források megismerésével és megfelelő forráskritikával. Nem biztos, hogy egy galaxis éppen olyan, ahogyan a fizikusok ma állítják; nem biztos, hogy egy történelmi időszak minden fontos eseménye éppen úgy történt, ahogy a forrásokból kikövetkeztethető; az ember megismerési vágya azonban erősebb a kételyeknél – ha nem így volna, nem tudnánk magunkról és a világról semmit. A kilencvenes évtizedben, úgy tűnik, a regényírók többségében a kétely volt erősebb, ezért legendásították, groteszk fénytörésbe állították a történelmi múltat. Wodianer-Nemessurit a megismerés vágya mozgatja, ezért a Végvidék megírásához hallatlan mennyiségű forrást felkutatva, értelmezve fogott hozzá. Történetének középpontjába a történelem valós, gazdagon rendelkezésre álló korabeli forrásokból megismerhető hőseit állította. Történetének legjelentősebb eseményei és fordulatai szintén e forrásokból hozzáférhető, valós történelmi események rekonstrukciói. Nem az így volt teljes bizonyosságával, de az így kellett lennie valószínűségével. (Itt jegyzem meg, hogy ebben különbözik Wodianer-Nemessuri vállalkozása a Kodolányi-trilógiáétól: Kodolányi János sokkal inkább rá volt utalva a képzeletére, mivel a tatárjárás időszakából jóval kevesebb forrás állt rendelkezésére, így az ő történelmi mítoszregényeit inkább az akár így is lehetett elve működteti.)

Az így kellett lennie elvébe az is belefér, hogy a szerző néhány anakronizmust is elrejt regényébe. A történelmi tényregény (vagy történelmi panorámaregény: ez a fogalom hangsúlyozhatja, hogy nem az egyes szereplők a főhősök) kategóriájának nem mond ellent, hogy az elbeszélt időbe nem teljesen illeszkedik Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén, Nádasdy Tamás vagy éppen Miksa császár életútja. A szerzőt a sűrítés szándéka késztethette efféle „történelmietlen” módosításokra: nem magát a történelmi eseményeket teszi meg főszereplőnek, inkább egy történelmi korszak modelljét alkotja meg. Elvégre nem krónikát ír: regényt, amely a ma emberéhez szól. Miközben fontos számára a hitelesség, nem törekszik aggályos pontosságra: a kronológiát a poétikai kívánalmak szolgálatába állítja. (Rögtön tegyük hozzá: csak néhány esetben, s ez a regény tényanyagához mérten elenyésző.)

A regény nyelvének szövete sem a történelmi idő kópiája: Wodianer-Nemessuri rendkívül takarékosan él archaizmusokkal. Szinte csak a korabeli tárgyi világ megnevezése idézi a kort, illetve a nagyon enyhén patetizált – de nem is pontos kifejezés: inkább csak megnemesített – beszédmód, amelynek komor, fenséges áramlásában rejtetten visszhangzik a kor aurája (és talán nem légből kapott ötlet azt mondani: az a nemesi, katonai, férfias tartás, önuralom, amely Gyulaffy László jellemének egyik meghatározója).

A korábbiaknak némileg ellentmondva le kell szögezni: mégiscsak van a regénynek, ha nem is főhőse, egy központi figurája. A kötet végi szerzői megjegyzés is kiemeli, hogy a Végvidék rátóti Gyulaffy László főkapitány magyarországi katonai pályafutásának kilenc esztendejét követi végig. A többi főszereplő – a magyar kapitányok, mint Thúry György, Magyar Bálint, Török Ferenc, Tahy Ferenc; a török Bajazid; a császár képviselői, mint az intrikus Puchhaim, a félig magyar és elszántan magyarbarát Salm vagy éppen a sárvári Nádasdy nádor – mind kapcsolatban van Gyulaffyval, és vívódásaik, motivációik egyik meghatározója a Gyulaffyhoz való viszonyuk. Mindemellett ugyanolyan epikus gazdagsággal – azaz szándékaik és cselekvéseik részletezésével –, ugyanolyan lélektani összetettséggel – azaz gondolataik, képzeletviláguk érzékeltetésével – ábrázolja őket az író, mint a csobánci főkapitányt. (És még hány, de hány remek „mellékszereplő”, valójában a történet szinte egyenrangú részese elevenedik meg mint hús-vér alak, Gyulaffy családtagjaitól Pribék Mihályon, Salm szárnysegédjén, Berg bárón át Zsuzsóig, a vár szajhájáig és Örzséig, a vár szakácsnőjéig és az őbelé szerelmes Memi agáig…! – szinte vég nélkül sorolhatnánk.)

Gyulaffy azért lehet kitüntetett személy, mert szilárd az identitása. A két hatalom között őrlődő hazában van, aki, bár éppúgy országmentő szándék mozgatja, a császári birodalomba veti bizalmát (Magyar Bálint élesen szembe is kerül ezért Gyulaffyval); van, aki szíve teljes erejével bízik Gyulaffyban (mint Tahy Ferenc); van, aki kettős feladat közt őrlődik (Salm a bécsi hadak magyarországi főparancsnokaként a katonai célszerűség és az udvari intrika ellentétének a foglya); s van, aki – fölülről tekintve a problémákra, elsősorban a pénz- és eszközhiányra – átlátja saját cselekvésterének szűkösségét, mint Nádasdy Tamás nádor. Gyulaffy azonban a tettek embere: éppen annyira vállalkozik, addig merészkedik, ameddig a körülmények szorításában lehetséges, s ezt nem kevesli annyira, hogy lemondjon róla. A Bajazid elleni párbajra, Hegyesd ostromára készülve annyit vállal, amennyit lehetőségei engednek. És ezt kétely nélkül cselekszi akkor is, ha tisztában van azzal, hogy ez nem dönti el az ország sorsát. A felszabdalt ország sorsának kilátástalansága vagy bizonytalansága természetesen őt is gyötri, ám nem bénítja; a török elleni kíméletlenséget katonai kötelességének tudja, és büszkén vállalt magyarsága megóvja olyan délibáboktól, amelyek a császári akarat alá hajlítanák. Gyulaffy önállósítja magát, mert tisztában van vele, hogy két malom közt őrlődve csak így van esély a túlélésre. A történet egyik mozgatórugója éppen az, hogy emiatt szembekerül mind a császári udvarral, mind a magyar kapitányok egy részével. Ez azonban csak megszilárdítja a cselekvésbe vetett hitében.

Ez a szilárd önazonosság nem csupán kiemelkedő katonai képességeiből meríti erejét, hanem abból a meghitt háttérből is, amit a szerető család biztosít ehhez. Gyulaffy gyengéd szerető, felesége pedig odaadó hitves abban az értelemben is, hogy a család érdekeit aláveti a háborús érdekeknek (na jó, ha a gyerekekről van szó, akkor némi félénk, féltő ellenállással). Gyulaffy úr az otthonában, és úr a várban. Csobánc várában példás rend és fegyelem uralkodik, amit a főkapitány kegyetlensége és igazságossága egyszerre biztosít.

Ez a benső fegyelem és tartás jelképezi azt az egységet, amelyre az országnak is törekednie kell, ha meg akar szabadulni a máját két oldalról tépő birodalmak keselyűitől. Gyulaffy igazodási pont, mint azt előbb-utóbb ellenfelei, haragosai is belátják, mint például Magyar Bálint.

Gyulaffy, a rettenthetetlen, a megvesztegethetetlen, több száz párbaj győztese – eposzi hős, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy jellemrajza történelmi adatokon nyugszik. A Végvidék ebből a szempontból – hangsúlyosabban, mint a Lippa várát megtámadó Bethlen esetében az Erdély – leteszi a voksot amellett, hogy a történelem nem csupán a kiismerhetetlen erőknek kiszolgáltatott esendő emberekről szól, de olyan példaadókról is, mint a csobánci főkapitány. A történelemhez viszonyítva mindnyájan porszemek vagyunk – aki ezt belátva teszi meg a tőle telhetőt, az akár hőssé is válhat. Még akkor is, ha látszólag vesztesen hagyja el a színteret, mint a regény végén Erdélybe menekülő Gyulaffy.

Sturm László kritikájában már rámutatott, hogy nemcsak Gyulaffy alakja, de a regény más jellemzői is közelítik a Végvidéket az eposz műfajához. Nagyon fontos megfigyelés ez, nem árt újra tudatosítanunk: Wodianer-Nemessuri azt a szinte paradox eredményt éri el, hogy alapvetően realista eszközökkel kapcsolja össze a regényt műfaji elődjével, az eposszal. Az a gyanúm, hogy a paradoxon magyarázata is magában a történelemben rejlik: a történeti események is jelentéktelennek tűnő cselekvéssorok apró sokaságából és nagy jellemek, hősök (és gazemberek) nagy tetteiből állnak össze jövőt meghatározó egésszé. Aki pedig a török kori Magyarországhoz nyúl vissza témáért, óhatatlanul szembesül olyan társadalmi magatartásformával, amely ma anakronisztikusnak tűnik, de a történelmi emlékezet hűen őrzi. Ilyen például az a virtus, amelytől vezérelve a párbajban legyőzött Bajazid serege a főkapitány utasítására szabadon elvonulhat. Kegyetlenség és lovagiasság csak a felületes szemlélőnek, a történelmi kort nem ismerőnek ellentmondásos.

Mint ahogy szintén a korhoz illik az a megállásokból, hosszas elidőzésekből és megiramlásokból létrejövő időszerkezet, amely különleges dinamikát kölcsönöz a regénynek. A cselekmény egyes csúcspontjaihoz – többek között ilyen Gyulaffy párbaja Bajaziddal vagy Hegyesd ostroma – hosszas előkészítések után jutunk el. Csendben csordogál a várbéliek élete, mindenki teszi a napi tennivalóját, miközben a politika sanda pókja szövi a maga hálóját. A főurak a csaták szüneteiben arra figyelnek, ne gabalyodjanak bele teljesen ebbe a hálóba, átlássák a különböző felek szándékait, felkészüljenek a váratlan taktikai csapásokra. Ilyenkor próbálják megnyerni egymást saját eszméiknek. A tárgyalásaik során felvetett gondolatok cseréje, miközben aprólékos gonddal vázolja fel a haza és nemzet helyzetét, nem különül el élesen a regény fordulataitól; szó sincs a Thomas Mann-i értelemben vett esszéregényről. (Annál inkább emlékeztet Wodianer-Nemessuri műve ebből a szempontból – ahogy a vallási és politikai tézisek maguk is cselekvéshez, olykor kataklizmákhoz vezetnek – Szilágyi István Hollóidőjére.) A tárgyalások, viták fontos előkészítői a hadi cselekedeteknek és egyéb fordulatoknak (nem fukarkodik ezekkel sem az író); ki-ki megméretik szándékában és elszántságában – vagy épp sunyi intrikára való hajlama lepleződik le. Az ország ügyei szervesen összekapcsolódnak az egyes szereplők jellemrajzával. A sebesülten Nádasdyhoz siető Tahy Ferenc és a nádor beszélgetése során kiválóság és sokaság, elszántság és megfontoltság feszül egymásnak. „– Hőseink mindig voltak, lesznek is. Kisarjadnak a földből, mint a szilfa. Jó a lomb alá húzódni, de folyvást az ő árnyékukban nem élünk meg. Ami számít: az egy akarattal vezérelt sokaság. […] Gondoljon Mohácsra! Ott harmincezer Gyulaffy harcolt, a török névtelen tüzérekből és janicsárokból állt. Igaz, a háború nem csupa döntő ütközet, ám a végső diadalhoz kell az egységes vezérlés” – érvel a nádor Tahy uramnak, aki igyekszik megvédeni Gyulaffy becsületét. Nem tudja még, hogy a beszélgetés más célt szolgál, hisz a nádor már megírta Salm grófnak azt a levelet, amelyben kiáll Gyulaffy mellett: „…a magyarországi hadak egy hírneves katonát vesztenének, ami jelen nyomorúságos körülményeink közt legalább akkora kárt okozna, mint Zrínyi halála és a megsemmisítő vereség”. Nádasdy nem annyira Gyulaffy fontosságában kételkedik, mint inkább Tahyt vizsgáztatja, kiáll-e a főkapitány mellett: Nádasdy számára mindenek fölött való az egység, a sokaság ereje.

Az elbeszélt idő ritmusára váltakozik a regényben fény és árnyék: a lelassuló időben jut idő szerelemre is (Gyulaffy és felesége, az apród és Gyulaffy lánya vagy Örzse és Memi aga között), kedélyes (olykor fel-felparázsló) hitvitával fűszerezett bőséges lakomákra, italozásokra, Tinódi Lantos Sebestyén és más énekmondók révén a lélek töltekezésére. A várak környéki táj érzékletes leírása (a Balaton vidékét az Eötvös Károlyéhoz mérhető szeretettel mutatja be a szerző), a korabeli énekmondók által nyújtott esztétikai élmény a véres csatajelenetek ellenpontja: egyfajta vágyott harmónia kifejeződése. A fordulat mindig hirtelen csap le, mint a vihar, és minden felbolydul. Wodianer-Nemessuri nem fukarkodik a kegyetlenkedéseket ábrázoló leírásokkal, ha harcról, csatajelenetről van szó; mi sem áll távolabb tőle, mint a jókais eszményítés. (Miközben a cselekményszövésben méltó utóda; egyetlen helyen véltem némi „ügyetlenséget” felfedezni: amikor előre értesül az olvasó arról, hogy Berg szerelmes leveleit – amelyekben hadmozdulatokról is bőven beszámol – elolvassák Puchhaimék: izgalmasabb, váratlanabb lett volna erről Berggel egy időben értesülnünk.) Karóba húzás, apácák megerőszakolása, dárdával földhöz szögezés, lefejezés: a kegyetlenség tobzódása is ebben a világban, ezekkel az emberekkel történik. A szerző arányérzékét dicséri, hogy ezek a jelenetek sem válnak öncélúvá, éppen annyit láttat az olvasóval, amennyi az átéléshez feltétlenül szükséges. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy az ilyen események sötét árnyéka szinte átsüvít felettünk: a cselekmény idejéhez igazodva az elbeszélés ideje is felgyorsul ilyenkor.

A regény egyik felfénylő epizódja Gyulaffy és fiai vadászata. Őzek, vaddisznók elejtése közben Gyulaffy egy anekdotát mesél fiainak, miszerint nemrégiben bölény is élt a tájékon, az utolsót a legenda szerint Mátyás lőtte ki. Gyulaffyéknak a vadászat végén mégis útjukba akad egy bölény. A főkapitány azonban nem engedi, hogy a fiúk lenyilazzák. Magukban dohognak, „micsoda dicsőség lenne halálra hajszolni, végül dárdavégre kapni és megnyúzni. […] Értetlen-keserű képpel hallgattak, míg apjuk hajlandó volt megtörni a csendet. Elváltozott, furcsa hangon mondta: – Nem Mátyás ölte meg az utolsót. Ő az – és ezért kell békén hagyni. Ami jó volt, és méltó a nagy királyhoz, minket nem illet meg. Az orzók is tuggyák. Ha a világból kivész a tisztelet, nem marad semmi. A magunkfajta embert-állatot egyaránt érdeme szerint becsül. Ehhez tartsátok magatokat.” Az eposzi hős álarca mögül – nem utoljára a regény során! – előlép a mértéket ismerő ember, a gyerekeiért felelős apa; az, aki tudja saját tehetségének korlátait, nagyságának határait, s ezt a rá felnéző gyerekeivel is megosztja mint követendő örökséget. A regény komor tónusa mögül újra meg újra elődereng némi meleg fény; a kor embere, aki kegyetlen mészárlásokra is rákényszerül, nem veszti el emberi arcát.

Olcsó poénnak tűnhet azt mondani: megszívlelendő a bölény-epizód tanulsága a mű olvasói, a ma embere számára is. De hát miért is az írói mélyfúrás a történelem legmélyebb rétegeibe? A történelmi múlt nem izgalmas egzotikum, önfeledt kirándulás, hanem önismeretünk alapfeltétele. Nem arra az értelmezői reflexre gondolok, amely, már Móricz Erdélyét is kulcsregényként olvasva, a mai kor emberét és történéseit helyettesítené be a Végvidék idejébe; ez már az Erdély esetében is meglehetősen erőszakolt és mulandó olvasat volt. A múltunkban felgyülemlő tapasztalatok újragondolása, újraértelmezése ennél kevésbé kézzel fogható, de átható eredménnyel jár: a nemzet történelme nemzeti és személyes identitásunk humusza, ide nyúlnak vissza gyökereink, és olykor mélyre kell ásnunk, meg kell forgatnunk alattunk a földet, hogy magunkra ismerhessünk. Hogy az újraértett múlt igazsága újra és újra megtörténjen velünk, mert enélkül sem önismeret nincs, sem katarzis. Hisz a regény hősei is abban a tudatban haltak meg: „Ha poraikat benövi a fű, lesznek mások, legalább olyan bátrak és eltökéltek. Erre való a példa s a temérdek sírhalom.”

A Végvidék a történelmi múlt tényszerű, forrásokon alapuló megelevenítésével többszörös várakozást teljesít be. Bizonyítja, hogy folytatható a Móricz Erdélye után megszakadni látszó irodalmi hagyomány, azaz megújítja a történelmi tényregény műfaját. Ráébreszti az olvasót arra, hogy a magasrendű szórakoztatás és a jó értelemben vett ismeretátadás eredeti és eleven esztétikai élménnyel párosulhat. És alkalmat teremt egy teljesebb, mert az újraértett történelmi múltba visszagyökerező önmegértésre. Ahogyan Papp Endre fogalmaz: „Az irodalom csúcsain a közösségi élmény, az azonosságtudat széles körűen érvényes kifejezése tárul föl.” Országunk nyugati végvidékén igazi csúcsokat hiába keresnénk; Wodianer-Nemessuri Zoltán Végvidéke azonban (kortársként fogalmazzunk visszafogottan) olyan magas kilátópontja a magyar regénytörténetnek és irodalomnak, ahonnan jólesik körbetekinteni: magas esztétikai színvonalon képes az olvasóval újragondoltatni saját történelmi és kulturális megelőzöttségét, örök emberi, illetve jellemzően a magyar sorshoz köthető, abból következő késztetéseit, ösztöneit és szándékait, korszerű módon szembesítve a kérdéssel: mi a magyar? Ez a kilátó évtizedeken át betöltetlen hely volt a magyar irodalomban. Olvasóként örüljünk annak, hogy az író magával visz minket erre a csúcsra. (Hitel Könyvműhely, 2012)