Simon Márton: Polaroidok

Simon Márton előző, Dalok a magasföldszintről című kötetéről két észrevételt hangsúlyozott a kritika. Az egyik blogbejegyzésekhez hasonlítható, néhol meglepően pontos, mégis általában véve inkább túlírt művekként jellemezte a verseket; a másik egy újabb szomorú költő megjelenését konstatálta. A recepció ilyen mértékű homogenitása egyrészt előremutat a második kötet azon érdekességére, hogy milyen is, ha egy művész hallgat a kritikára; másrészt felhívja a figyelmet arra a veszélylehetőségre, hogy a Simon Márton-művek értékelésekor személyiségének jellemzése könnyen előtérbe tolakszik.

Ez utóbbihoz viszont csak részben járul hozzá az, hogy a lírai motívumtár nagyrészt életrajzi elemekből építkezik, sokkal inkább indokolja az a közönséggel fenntartott viszony, mely kezdetben Simon blog-, később Litera-naplós, jelenleg pedig honlap-„post”-jaiból építkezik, és azt a látszatot kelti, hogy az olvasó napról napra, folyamatában is végigkövetheti Simon életének eseményeit – ez pedig hozzájárul a versbeszédmód intimitásához (mely utóbbi az olyan kijelentésekből táplálkozik, mint például „pótolhatatlan akartam lenni”; „Nem értem, miért kellek neked, elmondanám, / most, kezemen az öled szagával könnyebb lenne mégis”; „Kurvára félek”; „nem bocsátom meg, hogy lecseréltél”), másrészről pedig legitimál egy olyan közönséget, mely a tehetségkutatók nézőihez hasonlóan a további sikerekért való szurkolásban találja meg önnön lényegét.

Simon ehhez ért. Lírai motívumtára pedig, úgy látszik, egy köteten túl is megállja a helyét (ezt mutatja az is, hogy slam poetry-szövegeire is átvihető például „A szerelmedben, aki hajnali 1kor felhív zokogva, / hogy tejbegrízt eszik és épp most, épp erről jutott eszébe, hogy nem bírja tovább. / Te meg beszélgetni próbálsz”): ismét megteremtődik az az álomszerű lebegés, melyben összekapcsolódik anya, tenger és víz; fehérség, tej és kitörölhetetlenség; az idegen nyelv, a félreértés – a kommunikáció ellehetetlenülése – és a visszafordíthatatlanság; a smink, a rák és a hasonlítani egy halottra. A kötet tétje nem az, hogy mennyire sikeresen mozdulhat el a haikuk világa felé egy magyar költő (ezt igazolja a nyitó mű vállalt hanyagsága is: „Kitárt szárnyú pillangó az udvarra nyíló / ajtó mellett, fekete a fehér kövön. / Vagy három hete ott van. // Ez majdnem 17 szótag.”) – sokkal inkább, hogy egy rejtvényszerűen megfejthető motívumtár önmagában érdekes-e. Fricska a kritikának, hogy a korábban jellemző túlírások (például „Vagy megmondani pontosan, hogy hány száj. / A végösszeget”; „várva, hogy majd kitisztul. Minden. / Tiszta legyen”; „ráadásul egy másikra, / egy másik versre gondolok épp, nem is erre”) húzása után ebben a kötetben valódi verset nem találunk. Csakhogy a hangzatosság kétségtelen: a giccsig („Szeretném látni magam holtan”; „Most pedig megtanítalak szeretni, / ezek voltak az utolsó szavai.”) és túlzásokig („málnás depresszió”; „Polip szemén a könny”) is elmenő megfogalmazás túl merész. Az idő a benyomások erőteljessége ellen dolgozik, bár kérdéses, hogy ez a kötetfelépítésnek gyengesége-e vagy hátránya.

Összességét és a jövőt tekintve negatív lehetőségként mégsem a Simon-művek megfejthetetlenül tömörré válása rajzolódik ki (ezt a félelmet eleve alaptalanná teszik a slam poetrys kitekintések), sokkal inkább az a tendencia, miszerint a letisztulás és a frappánskodás irányai közül Simon költészete egyre inkább az utóbbi irányába látszik elmozdulni („Már nem rágom a körmöm, / csak 2 percenként vágom”; „Peace kéne. / Meg Hope. / Ez két japán cigi”; „Föltámadhatna a tenger. De miért, valakik megölték?”). Mindazonáltal alkotó és közönség viszonya a régi, töretlen kísérletező kedve pedig (attól függetlenül, hogy például a slam poetry kapcsán sikeres előadónak tekintjük-e) még jó ideig fenn fogja tartani az érdeklődést. (Libri, 2013)