„Mert feltámadni éppolyan nehéz”

Újra meg újra rácsodálkozom Nemes Nagy Ágnes életművének egyöntetűségére. Nemcsak a tökéletességet megközelítő minősége ragad meg. Ha van verslogika (úgy tudjuk: van), akkor az egész életműnek is megvan a logikája. Sokadszorra elolvasva, egyre inkább látom ennek a nagyon mélyen gyökerező, égig érő fának a növéstervét – hogy Németh Lászlótól kölcsönözzem a szót. Ez pedig olyasféle befogadói élménnyel ajándékozott meg, mintha Nemes Nagy Ágnes egy előre megtervezett költészetet hozott volna létre fél évszázadnyi munkásságában. Úgy valahogy, ahogy a költőnek oly kedves tölgyek és fenyők nőnek hatalmasra egy parányi magból. Ez a „mag”: az ismeretvágy, s a fa koronája: a folytonosan növekvő ön- és világismeret. Goethe segítségével tömörebben is kifejezhető ez a két, szétválaszthatatlan rész: „a költő a világ tükre”. A mindenség visszfénye, amelyet ő tesz láthatóvá olvasóinak.

Meglátni véltem azt is, hogy – a költő szavát véve kölcsön – mennyire „kemény köveket válogatott” ahhoz, hogy önarcképét s a maga isteneinek szobrait kivésse. Minél nagyobb az anyag ellenállása, annál nagyobb a megmunkálás fáradalma és kínja, amellyel az anyagon túlit megragadja, de annál nagyobb a mű tétje is. A Nemes Nagy Ágnes-versek anyagszerűségéről sok mindent elmondtunk már, azt is, hogy vaskos konkrétumai szinte tapinthatón érzékletesek, s azt is, hogy mindig az elvet, az eszmét sejtetik meg. Ezért olyan jellemző rá például A lovak és az angyalok egymásmellettisége az ilyen című versében. Egyfelől a testes, zömök „mura-ló”, másfelől az éteri „angyal”. Egyik példaképe, Rilke szerint „irtózatos minden angyal”, és bár Nemes Nagy Ágnes angyalai nem mind ilyenek – néha kedvesek, mint a gimnazista lányok és fiúk, de máskor a Téli angyalban így látja őket: „Szélfuvásnyi gyenge zajt hall / Összerezzen: itt az angyal / S ő is tudja: minden angyal / Iszonyú”. Talán azért, mert a paradicsomból kardos angyal űzte ki ősünket. Vagy másért: öldöklő tisztaságáért, amely megfélemlít vagy megszégyenít minket. A végítéletnél is ott lesz.

Legkorábbi verseiből a Kettős világban, úgy érzem, külön figyelmet érdemel. Mintha József Attilának egyik legkorábbi remekét, a Megfáradt embert venném szemügyre: benne csírázik a későbbi nagy költő legfontosabb erénye, az ember és a csillagok, az én és a kozmosz egysége s a képbe rejtett megváltásmotívum. A Kettős világban-t Nemes Nagy Ágnes is kulcsversének tarthatta, mert első kötetének címe ezzel azonos. Filozófiája éppúgy érlelődik ebben a költeményben, mint a tájak, növények, állatok, tárgyak, anyagok és természeti jelenségek iránti szeretete. Választási helyzetben látjuk: fogadja-e el a természettől a „nyíri táj” vidékét és vele az önmagában csak vegetatív, animális létet, vagy válassza-e inkább az egyetemességre törekvő értelmiségi, a művész univerzális létét, törekedjék-e az eszmék világában való beavatottságra? Választása egyértelmű: a vaskos, földnehéz valósághoz kötve is az eszmei szféráért folytatott küzdelmet, a szellem szabadságát választotta. József Attila után szabadon: „méri a téli éjszakát, mint birtokát a tulajdonosa” (Téli éjszaka), s „Az adott világ / varázsainak mérnöke” szeretne lenni (A város peremén). Nem a fél-öntudatlanságot, hanem az üdvösséghez vezető utat követi. A rendet a tudatban és a világban. Az írás mint üdvösség-ügy ismét Németh László-i gondolat. Úgy hiszem, nézeteik ütközéseit mibennünk lassan bé­kévé oldja az emlékezés. Nemes Nagy Ágnes költészetén is, Németh László gondolkodói életművén is végigvonul a református elődökről rájuk szállt predestinációs elvvel való birkózás. A költő is a választás szabadságáért, a döntés, ha kellett, a nehézkedési erők fölötti uralomért küzdött meg versről versre. Vas István ezt úgy fejezte ki közös költőtársukról, Kálnoky Lászlóról szólva, hogy pályatársa „áttörte tudatával a determinációt, s ez már egy neme a megváltásnak”. Áttörte azt a társadalmi és történelmi meghatározottságot, amely a diktatúrák kiélezett helyzeteiben sújtotta mindkettőjüket. Nemes Nagy Ágnes is, Kálnoky László is „áttörte” tudatával például azt a szűklátókörűséget, amely a magyar középosztályt jellemezte a 20. század harmincas–negyvenes éveiben: az erkölcsi tehetet­lenséget és a közönyt, olykor a megalkuvást. Mint minden költészetnek, úgy Nemes Nagy Ágnesének is van társadalmi háttere és vonatkozása. A történelmi tények nem hanyagolhatók el, de most nem részletezem a második világháború alatti etikus magatartásának és személyes helytállásának történetét – elolvasható hiteles vallomásaiban. Csupán annyit állítok, hogy az osztályszempontú iro­dalomtörténet nem véletlenül sorolta be őt (sok kortársával együtt) a „polgári humanisták” közé. Ez inkább volt kirekesztés, mint elismerés a „polgári” jelző miatt, s még a humanizmus fogalma sem segített abban, hogy az ilyen billoggal megjelölt költők nyilvánosan megszólalhassanak. 1948 után alkotó évei nagy részében ezzel az erőszakolt „determinációval” is föl kellett vennie a harcot.

Maradjunk azonban a versnél. Láthatjuk belőle, hogy nem a társadalmi determináció foglalkoztatta a költőt – ennél magasabbra tekintett. A Kettős világban cím Platón dualista világképét juttatja eszembe. Bár filozófusneveket, idézeteket a költő alig használt verseiben, egyetlen filozófus neve, Platóné, kétszer is előfordul életművében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a dualista világkép, a kettős szubsztancia elve a költő filozófiai meggyőződése volt. De művészi szemléletének meg­felelt az a platóni elv, amely anyagi és eszmei részre különítette a világot. Az ember az anyagi világhoz van kötve, de eszmélkedése során tudomást szerezhet az eszmei „szféráról”, ahol az ideák honolnak. Nemes Nagy Ágnes egész költészete, szépségével, tisztaságával, katarzisával azt a tragikumot fejezi ki, hogy létünk sosem hatolhat az eszmék világába, vágyaink tárgyai elérhetetlenek. A pontosan érzékelt dolgok s a közülük nagy gonddal kiválasztott „tárgyi közvetítők” a műalkotásban legjobb esetben is csupán utalnak az ideákra: az eszme „átcsillan” a mű tárgyán, ahogy a klasszikus esztétika tanítja. Ahhoz azonban, hogy a megnevezett tárgyak, fogalmak vagy személyek szert tegyenek erre az önmagukon túlra mutató képességre, ahhoz átható tekintet, szuggesztív megjelenítés, a bergsoni intuíció szükséges a költő részéről.

A Kettős világban-ra visszatérve kiemelem a tükrözés-képet: „Hazám a lét – de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek, / és arcát is az ég tükrébe mérték / elektronoktól zizzenő erek.” A kút mélyén rejlő víztükörben, íme, megjelenik a csillagos égnek egy körülhatárolt képe, olyan fényévnyi távlattal, amely az eszmék világát sejteti meg. A csillagos égnek a kútkávával kimetszett, kör alakú darabja megfelel későbbi, módszertani ars poeticájának A formátlan vallomásában: „Belepusztulok, míg mondatomat / a végtelenből elrekesztem. / Homokkal egy vödörnyi óceánt / kerítek el a semmi ellen.” A jól körülhatárolt, érzékileg megragadott rész az egészet is tartalmazza. Hogy ez „emberfölötti” feladatot ró a költőre, az a dolog természetéből fakad: Nietzschével mondva, Isten meghalt, a költőnek kell istent teremtenie, ki „üljön fent és látva lásson”, ahogy az Ekhnáton jegyzeteiben sóhajtja a költő. Olyan „teremtőt kreálni”, aki „fölöttünk való” – ezt kéri számon kései létkritikai műve, a Hiánybetegségeink legnagyobbika. A formátlanra még kitérek egy pillanatra: jól kiolvasható belőle, hogy a rész mennyire fontos, amennyiben csakugyan az egészért való. A mondatomat szó jelzi, hogy milyen grammatikai tömbökből építkezik a költő. Mint aki mázsás köveket munkál meg. De a mondatnál kisebb versegység, a szó is éppilyen fontos – akkor is, ha Nemes Nagy Ágnes egyik nyilatkozata szerint „a költészet legnagyobb ellensége a szó”. Talán ezért lett a legjellegzetesebb szókincsű költővé: a szavak oly igényes megválogatásáért.

Fontos a Kettős világban a mérték kifejezés. Kétszer is előfordul, egymással rímhelyzetben, ám az azonos alakú, de különböző értelmű szavak ne tévesszenek meg: egyik főnév, másik múlt idejű ige. Most a főnévről, az elvont fogalomról beszélek, mely a köznyelvben a dolgok mértéke értelmében használatos. A Platónt követő Protagórasztól ered a „minden dolgok mértéke az ember” gondolat. A mérték a versben is az ember, az eszmélkedő egyén. Az arc a kút vizében tükröződik, de mögötte ott dereng a csillagos égnek egy kerek részlete is. A vers kettős mércét kínál: a földit – a víz tükrét – és az égit – az eszmeit. A szerző egy újabb kulcsszavát használva, e kettő között jön létre a vágyva vágyott kapcsolat. A szemlélődő arra hivatott, hogy megteremtse ezt a kapcsolatot. E korai versben, bármily sok benne a kétely, van önbizalom a lehetőségeit illetően: a vers végakkordjában „a nyíri tájat csillagokba lépi”. E bizakodás nem sokkal később elhalványul: a költő rossz közérzete a kétségbeesésig fokozódik. Itt még gyönyörű szimmetriát teremtett a földi s az égi, az egyéni és az egyetemes lét között. A kút vize és a csillagos ég tükröződés-képe még passzív egyensúlyt fejezett ki, de a záró képben a költői én cselekvőn is részt vesz az anyagi és az eszmei között a harmónia megteremtésében: „S a kettős, egymást tükröző világban / megindulok, mint földmérő az égen, / s pontos barázdán igazítva lábam, / a nyíri tájat csillagokba lépem.”

Bámulatos a mondatba foglalt gondolat merészsége, de a jól megválogatott szavak nélkül ez nem sikerült volna. A lép – így, igekötő nélkül – alanyi ragozású ige, de a költő, rendhagyó módon, tárgyas ragozásban használja: „lépem”. Sajátos hangulata van ennek: az ember a legmagasabb titkok beavatottjává növekszik, amikor az eszmei szférába emeli a nyíri tájat. Az utolsó előtti sorban az áll: „pontos barázdán igazítva lábam”. Ez a pontosítás szilárdan rögzíti a beszélő személyét az érdes szántás nyers, földi valóságához. Viszonyítási pontot ad a magasság élményéhez. A helyben maradás és az elszakadás, a statikusság és a dinamikusság máskor is együttesen hat az olvasóra. Gondoljunk csak az olyan költői képekre, mint a „megfagyott szökőkutak mozdulatlan extázisa” a Város, télen című versben. Vagy ahogy A tó fejezi ki a tiszta szemléletté transzformált indulatot: „tíz emelet / magasban az önkívület”. A Közöttben olvashatjuk: „A levegő, amin szilárdan / támaszkodik madár s madártan”. Nemcsak a szárnyalás titkát szemlélteti a szárnycsapások támasz nélküli elrugaszkodásainak sokaságával, hanem azt is, hogy a szálló test a repülés elvét, a madártant is magában hordja. Megfigyel­hetjük a tan összetételű fogalmait máshol is, például a megváltástan szót a Széndioxid miniatűrjében. A Közöttben érzékeli „a függőlegesek tűrhetetlen / feszültségeit fent és lent között” – talán a gravitációt, amely szabad akaratában korlátozza. Ha a lírikus szerteágazó szellemi rokonain végigtekintek, leghamarabb József Attila „szublimálom ösztönöm” szókapcsolata jut eszembe. Nemes Nagy Ágnes nagy tanverse, a „Tanulni kell” normatívájával kezdődő Fák utal erre: „hol a kristály már füstölög”. A szilárd anyag a folyékony halmazállapotot átugorva légneművé válik, éterizálódik.

A lényegkeresés, az elvi meghatározásra törekvő és a dolgok magvába hatoló szenvedély végigvonul az egész életművön. Ezért annyira jellemzők a költőre az ilyen szavak: eszmélet, ismeret, fegyelem, eszme, tan, törvény, ész, elme, értelem, erkölcs, igazság, mérték, szabadság, szándék, lét és ezek rokonai, a számos ismeretelméleti, ontológiai, etikai fogalom. És ezek ellentettjei: az ismeretlen, kimondhatatlan, végtelen, névtelen, lehetetlen. S azután az életérzés, az egzisztenciális válság, úgy is mint korérzület, de úgy is mint a végesség tudatával élő egyén közérzetének szavai: félelem, rémület, szorongás, iszonyat, borzadok, szűkölök, keserűség, önkívület, vágy, kín, undor, belepusztulok, nem akarok meghalni. Személyes közérzete, amelyet ezekkel a szavakkal, kombinációkkal kifejez, egyúttal egyetemes létérzés a maga tragikumával – ezért áll közel az egzisztencialista világnézethez. Beszélhetnék még a funkció, absztrakció, distinkció, víziók, extázis, szinusz-görbe, elektron és egyéb természettudományos szavairól is. A költő szívesen vegyített ilyen elméleti kifejezéseket a mindennapi valóság szóanyagával. Nem önmagukért voltak fontosak neki a műveltségszavak. Az újszerű szókapcsolatokkal keltett különleges költői hatást. A világkép teljessége kedvéért vette föl költői szótárába, szókincstárába e fordulatokat, hogy új fogalmakat alkosson segítségükkel. „A vers legtöbbször csak az intellektualitás hangulatát, az értelem atmoszféráját veszi fel magába” – nyilatkozta egy riportban Mezei Andrásnak. Ám ez is dualista szemléletéből fakadt: képei rendszerint a nyers valóság és az elvont fogalom közötti kapcsolatból, valamilyen „köztes” állapotból, összeforrasztott ellentétekből, égi és földi érintkezéséből nyertek hol vonzó, hol taszító magnetikus erőt a kimondhatatlan kimondásához, a megnevezhetetlen megnevezéséhez, a feszültség fölkeltéséhez, fokozásához és kioltásához. A fogalom még nem eszme, csak elvontság. A megfelelő konkrétumokkal ötvözve lesz a versben közvetítőeszköz az ideához.

Nem pusztán a rá jellemző szavakkal szeretném „jellemezni”: nem lehet büntetlenül kiragadni őket a helyükről. Ezért kedvenc anyagneveit, az őselemekként használt tűz, víz, föld, ég szavakat és megfelelőiket, a kő, a víztükör, a felhő vagy a hó alapszavait, a jelképpé szublimált sötétség és a világosság nagy ellentétpárjait békében hagyom, pedig ezek is fontosak. Mégis külön szeretnék szólni teológiába vágó kifejezéseinek rendeltetéséről. Ezekből is tekintélyes csokrot gyűjthetnék össze. Ilyenekre gondolok: Isten, Krisztus, angyal, kerub, hit, megváltás, feltámadás, örök élet, örök üdvösség, alázat, vagy az egyetemes létezésbe vetett remény – s ezek ellentétei: kétely, bűn, gőg, kárhozat, kegyelem, a tökéletesség iránti szomj és a hiányérzet, s minden rossz betetőződéséül a semmi. Iszonyú megszenvedettséggel és művészi erővel hatnak a maguk helyén ezek a szavak is. Nem volt vallásos, hívő sem a szokvány értelmében, de szenvedélyesen kereste az egyén bizonyosságát a létezés értelmében. „Isteneit megtermi majd a szándék, / és önmagát a nyíló értelem” – írta bizakodva Tavasz felé cím alatt még fiatalon. E gondolat később tragikus változatban bukkant föl. Kiáltva című versében például így: „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom. / S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, / Hogy legalább imádkozom.” A mű a továb­biakban is a zsoltárok, jeremiádák szavaival folytatja imádságát: „Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak. / És most porig aláztatom. / Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat, / Kínomban a port harapom.” A záradékban is milyen mellbevágó a racionális (de nem föltétlen racionalista) észjárású költőtől a sok vallásos mozzanat: „Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját, / Ne hagyd el nyomorult fejem!” E vallásos kifejezések képletesek, az intenzív kifejezés jelképes eszközei. A „feltámadás” kettős értelmű: jelenti a diktatúra enyhülésekor az újbóli megszólaláskor föléledők lázári sebeit, az önmegváltás krisztusi stigmáit, s jelenti saját hadijelvényét is: „magasra tartott, széttört koponyáját”. Viselésük éppolyan nehéz a feltámadás után, mint a meghalás.

Az ilyen motívumok – helyesen értelmezve – válaszolhatnak a kérdésre: Nemes Nagy Ágnes bonyolult tudatlírája miért oly tragikus, miért hatja át a heroikus pesszimizmus és az „öldöklő, tiszta igazság” pátosza. Azért, mert „a lehetetlent ostromolta” egész életében.

Kettős világban című versében még volt „átjárás” a föld s az ég között, ember és Isten között, amikor abban hitt, hogy a nyíri tájat csillagokba lépi. Ám a kettős szubsztancia elvének tarthatatlansága hamar lelepleződött a filozófiai kultúrával felruházott költő előtt, amikor a „háborús nemzedék” költőjeként elhallgattatva a valóság brutalitásaiba ütközött. Elviselhetetlenné vált számára az ideák elérhetetlensége. Vigaszul minden energiáját a vers tökéletességére összpontosította. Az érte való harc súlyát keservesen megszenvedte: „Szobrokat vittem a hajón, / és így süllyedtem el” – így fizetett azért a lázadó, eretnek vállalkozásért, hogy istent faragott magának. A harcot nem adta föl: nemcsak gyarló önmagában, hanem a teremtésben is meglátta a tökéletlenséget. De ennek a kínját olyan drámai erővel fejezte ki, hogy megéreztette velünk az emberi tragédia katartikus felségét.

A létet nem tartotta értelmetlennek: egy virág, egy tölgy, egy tudásszomjas fiatal tekintete, a nagy elmék tisztelete megrendült szeretettel töltötte el. Ám egzisztenciális rémülete, gyakran megnyilvánuló horror vacui lelkiállapota, tragikus hangoltsága nehezen fölérhetőn uralkodik költészetében. Pokoljárása, válságtudata nem vezethető vissza mindenestül a 20. század történelmi bot­rányaira, noha ezek meglétét vagy emlékét súlyos lelkiismereti koloncként, erkölcsi kőtáblákként cipelte magával egész életében. Fő vigasza a vers volt, amely rendet teremt a káoszban. „Az én szívemben boldogok a tárgyak” – szólt az életmű egyik kristályosodási pontján, A tárgyakban. Üdvözülnek, mert önmagukon túli tartalmat hordoznak a lélekben. Ez a teremtő tudás adott kárpótlást neki magának és olvasóinak azért, hogy eszmélő, gondolkodó önmagunkra utaltattunk a mindenségben.