Pusztító spirál

„Ez az élet egy tivornya”
Arany János

Mint farkas az aklot kerűlgeti éhen,
Ha új fazon tűnik fel egy társaságban,
Körmöli a földet és rugja dühében:¹
Kacérság, mosoly, s több frontos támadásban
Stimol, ajz, húz addig, míg Azzal is kikezd…
Istenem, mondja, ki vele jött egy helyre,
Ó, Uram, hát mivel érdemeltem ki ezt?
Hogy passzol józan ész téblábos delejre?

Kibeszél mindent aztán és kimagyaráz,
Majd negédesen szögez a kerevethez,
Hogy elnyomja rosszkedved dühödt darazsát.
Mi más kell egy vak és süket szerelemhez?!
Egy ágy, asztal, ujjnyi bor a palack alján,
Ropogtatni mandula, kis sajt, mogyoró;
S hogy minden elvárást meg normát leszarjál:
Azt vedd, mi a jó, s nem azt, mi csak volna jó.

Csökkentett üzemmódban élni képtelen,
Szalad, intézkedik, pörög, telefonál,
Alig esett be, s tovább futni kénytelen,
Elviharzik, mielőtt még odaszólnál:
Nem felel meg, Édes, az a hely ott nekem…
Jó lesz, meglátja, hogy jó lesz, maga, Drága,
Üzen vissza nemsokára, már a neten,
S hogy jöjjön csak, mindenki halálra várja!

Mint mikor sok poszt jelenik meg egy blogban,
Vagy késve jött kamatmentes periódus,
Hogy már azt sem tudod, a fejed hol van,
S mi fölötted ragyog, nap vagy telihold most,
Elkap és csókol, s ölel, s halkan kivárja,
Míg lassan üveges lesz a tekinteted,
S bekerülsz megint a pusztító spirálba,
Mi nyuszivá alázza a szelindeket!

* Arany János, Toldi szerelme, Ötödik ének, 87. versszak, 1–2 sor.