Vilcsek Béla

A kritika kritikája

Buda Attila: Teremtő utánzás

Kelemen Lajos: Olvasó

Szentesi Zsolt: Esztétikum – megértés – irodalom

A tanulmány-, esszé- vagy kritikagyűjtemény, valljuk be, nem tartozik a legkedveltebb vagy legnépszerűbb műfajok közé. Mégis rendre akadnak olyan emberek ebben az országban (is), akik kedvüket lelik e műfaj művelésében és produktumainak olvasásában. Sőt, még olyan is akad, mint e sorok írója, aki egyszerre több ilyen kiadvány elolvasására is vállalkozik, hogy azután megpróbálkozzék egy újabb ösztövér műfaj művelésével: megírja a kritika kritikáját.

A tanulmány-, esszé- vagy kritikagyűjteményekkel szembeni idegenkedés oka legalábbis kettős. Az olvasók legnagyobb része azt mondja: ha egyáltalán jut ideje olvasásra, azt a kicsinyke időt inkább maguknak a műveknek, mintsem a róluk szóló értelmezéseknek az elolvasására kívánja szánni. A kiadók legnagyobb része pedig éppen az olvasói érdektelenségre, tehát a garantáltan kis példányszámra és nagy remittendára hivatkozva ódzkodik az ilyen típusú művek megjelentetésétől. Azt mondják – lévén szó általában gyűjteményes kötetekről –: ha valaki szépirodalmi művekről, életpályákról vagy irodalmi problémákról szóló értekezéseket kíván olvasni, azt könnyűszerrel megteheti a különféle folyóiratok megvásárlásával, a könyvtárban vagy az interneten. A kiadók, ha nagy ritkán irodalomelméleti munka kiadásához pályázati forráshoz jutnak, azt inkább valamilyen átfogó jellegű és alapműnek tekinthető dolgozat lefordíttatására, megjelentetésére használják fel, nem pedig egy korábbi írásokból készített összeállítás, az elmélet alkalmazott vagy gyakorlati formáját megvalósító, az elméletet, úgymond, aprópénzre váltó műfaj támogatására.

Tegyük hozzá rögtön, hogy mindegyik említett vélekedésben vagy állításban van igazság, ha természetesen csak részigazság is. A most következő fejtegetés vagy értékelés ezeket a részigazságokat kívánja továbbiakkal kiegészíteni. Az elmúlt három évben három fontos, e körbe tartozó gyűjteményes kötet látott napvilágot, szinte észrevétlenül és visszhangtalanul. Szentesi Zsolt Esztétikum – megértés – irodalom című tanulmánygyűjteménye 2006-ban jelent meg. Buda Attila 2007-ben gyűjtötte össze egyetlen, már-már pályaképpel felérő kötetbe Babits-tanulmányait, Teremtő utánzás címmel. Mindkét könyvet a Ráció Kiadó gondozta. S végül, az elemzendő munkák közül utolsóként, 2008-ban a Napkút Kiadó adta ki Kelemen Lajos esszé- és kritikaválogatását, Olvasó címmel. Nyilvánvaló, hogy három irodalmárnak három esztendő alatt megjelent egy-egy könyve messze nem reprezentálhatja a szakma egészének állapotát vagy érdeklődésének, törekvésének fő irányait. A bevezetőben felvetett alapvető műfaji, kiadói és olvasói dilemmához azonban a három kötet külön-külön és együttesen is hasznos adalékot szolgáltathat.

Lássuk először is az általánosítható tapasztalatokat, azután nézzük meg, ezek az általános tapasztalatok hogyan jelennek meg az egyes szerzőknél. Az egyértelműen megállapítható, hogy a gyűjteményes kötetekben szereplő írások együttese, ha azok gondosan és tudatosan vannak megszerkesztve – s ebben az esetben ez mindhárom összeállításról elmondható –, nem azonos az írások mechanikus összességével. A különböző időszakokban készült esszék, kritikák vagy tanulmányok egy kötetbe kerülve túlmutatnak önmagukon, többet jelentenek önmaguknál. A megjelenés esetlegességétől, időhöz és alkalomhoz kötöttségétől immáron megszabadulva összességükben a szerzőnek az irodalomról és az irodalmi mű megközelítéséről, tehát irodalomeszményéről, valamint kutatói és kritikusi felfogásáról adnak átfogó képet. Együttesük nemcsak azt bizonyítja, hogy sokféle irodalom létezik, hanem azt is, hogy az irodalom megközelítésének és az irodalomról való beszédnek is sok formája van. S szerencsére az elemzendő kötetek szerzőinek mindegyike e lehetséges irodalmi beszédmódok közül önmagában is meglehetősen határozott, markáns és következetesen megvalósított irányvonalat képvisel, együtt pedig mégiscsak napjaink irodalmi és szakmai állapotáról vagy dilemmáiról adnak valamilyen általánosítható képet. Álláspontjukkal természetesen, külön-külön és együttesen, lehet egyetérteni és vitatkozni is. A kötetek megjelenése után egyet nem lehet tenni: ezekről az egyéni, meggyőződéssel vallott irodalomeszményekről, kritikai műformákról és beszédmódokról, illetve azok eredményeiről tudomást sem venni. S ha van, akkor ennek megmutatása és értelmezése a legfontosabb feladata és felelőssége a kritika kritikájának.

(Értelemmel az esztétikumért) Szentesi Zsolt könyvének legfőbb jellemzői: az elméleti megalapozottság és a nyitottság. A könyv elején egy irodalomelméleti összefoglalás olvasható, amely mindössze negyven oldalon szinte teljes áttekintését adja a modern irodalomtudomány több mint másfél százados történetének és kutatási eredményeinek. (Nyilván nem véletlenül történik ez így, hiszen a kötet szerzője és összeállítója az egri Eszterházy Károly Főiskola tanszékvezető tanáraként ennek a témakörnek az oktatója, s neki magának is minden bizonnyal tapasztalnia kell, hogy még a magyar szakos hallgatók körében is mekkora a tájékozatlanság az irodalom és az irodalomtudomány legelemibb kérdéseivel kapcsolatosan.) Az elméleti alapvetés után és annak szellemében azután konkrét műelemzések következnek, melyek Vörösmarty Mihály (az egyetlen XIX. századi költőként), majd a nyugatosok (Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső), még tovább Pilinszky János és Weöres Sándor, Kálnoky László és Szilágyi Domokos, míg legvégül Petri György verseinek részletes értelmezésével kívánják igazolni az elmélet gyakorlati alkalmazhatóságát. Érdekes szerkesztői megoldással az összeállítás a költők és a versek kronológiáját már a kezdet kezdetén megtöri azzal, hogy első helyen Pilinszkyt és éppen Utószó című művét szerepelteti. (A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy a verselemzések sorában egyetlen költő, Kálnoky László két verssel is – A kegyelet oltárán; A labirintus – szerepel. Az meg különösen feltűnő, hogy a szerző ezúttal csak verselemzéseket tesz közzé, noha az elméleti részben a többi műnemre is kitér, s korábban, különösen az epikus műfajokban való jártasságát többször is bizonyította már.) Az elméleti megalapozottság fényes bizonyítéka az is, hogy mind a bevezető tanulmányt, mind az elemzéseket – a szokástól eltérően, de nagyon helyesen – gazdag és pontosan adatolt lapalji argumentáció kíséri. A jegyzetek száma a bevezető tanulmányban eléri a csaknem másfél százat, s az elemzésekben sem ritka a negyven és hatvan közötti hivatkozásszám. A kötet használhatóságát nagymértékben növeli az a szintén csak helyeselhető megoldás, hogy az elemzések elején közli az elemzett művek szövegét is, így az olvasó az elemző megállapításait folyamatosan és azonnal szembesítheti magával az eredeti műszöveggel. S a szerzőt és a kiadót azért is egyaránt dicséret illeti, s a kötet szaktudományos hitelét, valamint a kezelhetőségét növeli, hogy a tanulmányokat-értelmezéseket részletes és pontos névmutató egészíti ki.

Nincs itt mód a különféle verselemzések részmegállapításainak és -eredményeinek kellően alapos taglalására. Összességében az mondható el róluk, hogy ebben az esetben valóban igazolódik az ilyen típusú összeállításoknak az a nagy előnye, hogy aki egyaránt kíváncsi, mondjuk, olyan kevéssé ismert versek, mint Vörösmarty Virág és pillangója, Babits Zöld, piros, sárga, barna…, Juhász Gyula Venit summa dies… vagy Szilágyi Domokos Circumdederunt című költeményének egyéni értelmezésére és olyan nagyon is ismert versek, mint Kosztolányi Koporsó és bölcső közt, Weöres Sándor Merülő Saturnus vagy Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményének új szempontokat felvonultató újraértelmezésére, nos, annak számára most lehetőség nyílik arra, hogy egyetlen kötetben hozzáférhessen az e műveket elemző interpretációs kísérletekhez, s ezáltal gazdagíthassa a maga művekről alkotott olvasói elképzelését.

Az elemzések „mögött” megbúvó és azok alapjául szolgáló oktatói, kutatói és elemzői felfogás fő jegyeit Szentesi Zsolt a kötet élére illesztett tanulmányában foglalja össze. A tanulmány nagy valószínűséggel Szentesi Zsolt irodalmi és szövegelemzői felfogásának foglalata, afféle tudományos ars poetica. Az úgynevezett irodalmi folyamatot és a róla folyó beszédet (az irodalomtudományt, azon belül a műértelmezést) mindenekelőtt hermeneutikai jelenségnek tekinti, hiszen – mint mondja – „e megközelítésben legfontosabb feladata a műalkotások megértésének segítése”. A problémát az jelenti, hogy a különféle irodalomtudományi irányzatok és iskolák ez ideig nem voltak – az irodalmi folyamat sajátos, minden mástól különböző természete miatt feltehetőleg soha nem is lesznek – képesek egyezségre jutni sem vizsgálódásuk tárgyában, sem irányában, sem módszerében, viszont „abban az egyben mindenképpen hasonlatosak egymáshoz, hogy céljuk valamiféle interpretációs stratégia közvetlen vagy közvetett kidolgozása”. Az irodalmi műalkotás legfontosabb sajátossága Szentesi Zsolt szerint az, hogy esztétikumot hordoz, s ebből következően az irodalomtudomány, azon belül a műértelmezés legfőbb feladata ennek az esztétikumnak az adott műben való feltárása. Az esztétikumnak megítélése szerint négy, csak az elmélet szintjén szétválasztható, egymással szorosan összetartozó eleme van, s a vizsgálatnak e négy összetevőre – azok létrejöttének, érvényesülésének és hatásának körülményeire és mikéntjére – kell irányulnia. Ez a négy elem a következő: „1. Szépérzet, harmónia. 2. Többletjelentések. 3. Én-, illetve önmegismerés. 4. A mássággal történő szembesülés, a másság megismerése, s ennek következményeként ismét csak az önmegismerés, de a másság által.” Ezt követően a tanulmányban természetesen következik e négy esztétikai elem „vizsgálatkísérlete”. (Nem véletlen, sőt, nagyon is jellemző a „kísérlet” szónak önállóan és összetételek tagjaként ilyen gyakori előfordulása a könyv lapjain.) A négy „vizsgálatkísérlet” keretében történik meg mindannak a tudományos eredménynek az összefoglalása – Jurij Lotmantól, Borisz Uszpenszkijtól Roman Ingardenig, Wolfgang Iserig vagy a hazaiak közül Lukács Györgytől Kanyó Zoltánon, Kovács Árpádon át Hankiss Elemérig vagy Bónus Tiborig –, amit a modern irodalomtudomány az elmúlt másfél században az irodalmi műalkotás természetével kapcsolatban feltárt és elmondott.

Az áttekintés legfőbb tanulsága a szerző számára az, hogy az irodalmi műalkotás sajátos létmódja miatt „tökéletes, ad absurdum alapos értelmezés nem létezik/létezhet, ez azt jelenti, hogy minden interpretáció csak értelmezéskísérlet, annak reményében, hogy abból a fentebbi virtuális száz százalékból sikerül mennél nagyobb területet lefedni. Ez adja – talán – a műértelmezői tevékenység nehézségét és szépségét egyaránt. Nincs valószínűsége – már csak a teória felől nézve sem – a tökéletességnek, de meg kell próbálni törekedni megközelítésére. Részlegesen hiábavaló heroikus küzdelem ez a szöveggel a szövegért, az értelemmel az esztétikumért.” (Itt sem lehet véletlen, hogy miközben a szerző gondosan számba veszi és tárgyilagosan ismerteti a különféle irodalomtudományi irányzatok és iskolák szaktekintélyeinek vélekedését, egyvalakihez és egyvalamihez rendre visszatér, s az Umberto Eco s annak „nyitott mű”-elmélete.)

A folyamat döntő szakasza Szentesi Zsolt számára itt következik, s ez nem más, mint a műalkotás elsajátítása, a megértés. A megértésnek – szintén az e tárgykörben gyakran idézett vagy hivatkozott nevek, Friedrich Schleiermacher, Hans-Georg Gadamer, Roland Barthes, Paul Ricoueur, Hans Robert Jauss vagy Kulcsár Szabó Ernő, Szili József és Szegedy-Maszák Mihály nevének és nézeteinek felsorakoztatásával – Szentesi három szakaszát különbözteti meg. Először is megkülönböztet egy úgynevezett előzetes fázist, hiszen – mint mondja – a befogadói tudat soha nem tekinthető mindenfajta előzetes ismeret nélküli tabula rasának, fehér lapnak. A megértés második fázisa az úgynevezett bennelét fázisa, melynek összetevői a leválasztás (mármint a külső valóságtól, a mű alkotójától és bizonyos szempontból a befogadó személyétől), a dialogikusság (szerző és olvasó, illetve mű és olvasó között), a funkcionalitás vagy hálószerűség (a mű szövegközpontú strukturális elemzése), végül a hermeneutikai körök és a horizont-összeolvadás (a hermeneutika vagy recepcióesztétika jól ismert kategóriáinak érvényesítése). A megértés harmadik fázisa az úgynevezett utólagos megértés, ami jelentheti a műnek az olvasás utáni hatását, a műhöz való utólagos hozzáolvasást és annak hatását, egyáltalán, a mű újraolvasását vagy más művekben és olvasatokban való intertextualizálódását. „Ezzel zárul – de örökké nyitottan maradva – mind az olvasó, mind a mű felől a befogadás és értelmezés aktusa, az esztétikum átélésének és megtapasztalásának sok évezredes misztikuma. Az interpretáció ezért valahol mindig csak kísérlet, mely – idézi tanulmánya végén Schleiermacher Hermeneutikáját a szerző – »valami végest és véglegest alkot a határozatlanból és végtelenből«, a lehetetlen megkísértésének az abszolút sikeresség lehetetlensége miatt vakmerő, de örökké reményekkel teli heroikus gesztusa.”

Szentesi Zsolt könyve több tanulsággal is szolgál. Egyrészt bizonyítja, hogy ma már irodalmi mű értelmezéséhez fogni irodalomelméleti felkészültség, bizonyos interpretációs stratégiák ismerete nélkül nem nagyon lehet, s nem is nagyon érdemes. De bizonyítja azt is, hogy egyetlen, kizárólagos irodalomelméleti irányzat, iskola vagy értelmezői gyakorlat nem létezik (noha a szerző érezhetően a szíve szerint leginkább a hermeneutikai elmélet és gyakorlat érvényesítése mellett teszi, tenné le a voksát). Harmadrészt az elméleti fejtegetés és az elemzések sora együttesen bizonyítja irodalomelmélet és -történet, elmélet és praxis elválasztásának, adott esetben szembeállításának tarthatatlan voltát. S végezetül, de nem utolsósorban bizonyítja azt is, hogy az irodalommal és az irodalmi művel kapcsolatos minden érdemi megállapítás gondos adatolása, ellenőrizhető jegyzetekkel való ellátása csakis az értelmezés előnyére és hitelességének megerősítésére válhat.

(Filológiai-textológiai tapasztalat) Buda Attila könyvének legfőbb jellemzői: történeti szemlélet és filológiai pontosság. Buda Attila szintén tanulmánykötetet jelentetett meg, de ő korábbi írásait nem egy szemléletmód vagy valamely művek köré, hanem a magyar irodalom történetének egyik meghatározó személyisége, Babits Mihály alakja és munkássága köré gyűjtötte össze. Könyve tehát tematikus könyv, megközelítésmódja vállaltan a sokszor érdemtelenül lenézett vagy háttérbe szorított történeti-filológiai, ha tetszik, pozitivista-szellemtörténeti, valamint a formalista-strukturalista szemlélet érvényesítése. Célkitűzését ő is már könyvének legelején tudatja: „Mert úgy tűnik, hogy annyi szavakban megfogalmazott, majd nyomtatásban megjelentetett analízis és szintézis után jelenleg inkább olyan integráló munkára lenne szükség, amely nélkülözi a strukturalista és pozitivista szemlélet kizárólagosságra törő opponálását, s nem különül el benne hagyománya és tudása bűvöletében a régi magyaros (sőt: az ókortörténész!) a nála nagyságrendekkel kisebb filológiai-textológiai tapasztalattal rendelkező modern magyarostól (és viszont); elkerülve ezáltal két, csak példaként említendő, a jelenlegi helyzetet igen jellemző szélsőséget: az öncélú és befejezhetetlen jegyzetgyártást éppúgy, mint a szerkesztő, sajtó alá rendező saját, részleges tudását mércéül emelő, csak annyit kívánó és megvalósítandó jegyzetelést.” Igen, erről van szó. A szakmai hitelességről és pontosságról. Aki Buda Attila könyvét olvassa, valójában két könyvet olvas. Két, szorosan összetartozót, két, egymástól elválaszthatatlant. Az egyiket jelenti a főszöveg, nagyobb betűmérettel, a másikat a lapalji jegyzet, kisebb méretű betűkkel. A két szöveg jelentősége azonban nála teljességgel egyenrangú. Az előbbi szövegrészbe olyan kuriózumok kerülnek, mint a gyermekkori olvasmányélmények lajstroma, a szekszárdi családi könyvtár bemutatása, a középiskolai Martialis-fordítások és az önképzőköri tevékenység táblázatokkal illusztrált eseménytörténete, a fogarasi tanári órarend és a diákoknak feladott írásbeli dolgozatok címjegyzéke, a fogarasi és újpesti tanárkodás kronológiája és tematikája, egyáltalán, az Újpestre kerülés körülményeinek levelekkel alátámasztott megidézése, a Boccaccio-novella szövegváltozatainak ugyancsak táblázatos formájú összevetése és hiteles szövegközlése, a sokat emlegetett, de ingatag alapon álló Emma- vagy Kiss Böske-viszony megkérdőjelezése vagy a Babits-művek és a Nyugat Kiadó kapcsolatának leírása a Levelek Iris koszorújából 1909-es kiadásától a Jónás könyve 1947-es harmadik kiadásáig terjedő időszakban. A lapalji jegyzetekbe mindezen filológiai-irodalomtörténészi felfedezések mintaszerű adatolása és háttérinformációkkal való ellátása kerül. (Érdemes a jegyzeteket akár külön is elolvasni, valóban önmagukban is élvezhető, sőt élvezetes olvasmányélményt nyújtanak.) Buda Attila a saját jegyzetelési gyakorlatában maximálisan meg kíván és meg tud felelni a maga támasztotta szigorú és jogos követelménynek. Olyan kívánságot fogalmaz meg, mely „kívánság nyilvánvalóan nem az alapos és lelkiismeretes akríbia kifogásolása, hanem annak a görcsös félelemnek, sajtó alá rendezői gyermekbetegségnek a néven nevezése, amely nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen adatnak, ismeretnek az első bekezdésben is említett felhasználása között, ennélfogva inkább mindent belezsúfol a készülő műbe, illetve fölöslegesnek tart – legtöbbször az időre hivatkozva – minden, a legfontosabb lexikonokban megtalálható adatokon túlmenő jegyzetanyagot. Mindkét viselkedés oka valójában az a félelem, hogy ki ne derüljön a szakmai inkompetencia, kreativitáshiány.”

S végezetül a stílusról. Buda Attila ebben is a magyar szellemtörténeti iskola, Horváth János, Riedl Frigyes, Szerb Antal, Thienemann Tivadar, Tolnai Vilmos vagy éppen az esszéíró és irodalomtörténetet író Babits Mihály nyomdokain jár. Könyve e tekintetben is annak bizonyítéka, hogy a pozitivizmus tényfeltáró adatszerűsége, filológiai pontossága és a szellemtörténet egyéni szempontú, intuitív beleéléssel felvillantott összefüggései – legyenek bármennyire kedvezőtlenek is alkalmazásának feltételei – manapság is sokat segíthetnek az irodalmi közgondolkodásunkat még mindig átható legendák, tévhitek, torzítások és közhelyek kiszűrésében. Élet és életmű tényeinek objektív, pozitív számbavétele és az érzékeny szellemtörténészi átélés hozzájárulhat írók, alkotások és folyamatok jobb (meg)értéséhez. Egyetlen apró példa igazolásul, a kínálkozó számtalanból. A Babits-kutatókat régóta foglalkoztatja a fogarasi cukrászkisasszony, a titokzatos Emma alakja, aki állítólag az erotikus tartalmat sem nélkülöző Sugár című vers tevékeny ihletője volt. Ez a feltételezés ugyan csupán Török Sophie egy elejtett megjegyzésén alapul, mégis évtizedek óta masszívan tartja magát a szakirodalomban. Buda Attila a tőle megszokott alapossággal ebben az esetben is feltárja az egyáltalán feltárható soványka tényeket, azután a költő személyiségével való érzékeny azonosulással már csak a kétségeit-kérdéseit sorolja: „Vagy nem is történt semmi a valóságban, csak a költő tudatában, ahol azonban a hideg, ostoba és közömbös cukrászlány ugyancsak a Halálfiai Emmájának valóságos arcvonásait viselte? Vagy egybeálltak előtte a más és más élő személyekhez kapcsolódó női szerepek: az anyapótlék, a szellemi társ és a testi örömök hordozója, s mindegyik az Erdővár Szálló szobaasszonyának valamilyen, vággyal vonzó és félelemmel taszító szolgáltatásával állt kapcsolatban? Aki esetleg A gólyakalifa Silviájának, a vörös kasszírosnőnek az alakjában támadt új életre? De akár így, akár úgy, mi más ez, ha nem a Mese a Decameronból babitsi változatának alapgondolata? A valóságon túl létező abszolút világ? Amelynek hiánya és sóvárgása üressé és unalmassá teszi az életet, ám ha megtapasztalja valaki, azonnal az idegenség bélyegesévé válik? S ha így van, akkor ez a megismételve átírt történet tulajdonképpen nem az érzés és a helyzet első szublimálása, megértése és eltávolítása egyben?” Kérdések, melyek válaszok is egyben. Sorakoztatásukat egyetlen cél vezérli: a szeretett költőhöz fűződő félreértésnek a legkisebb eseménnyel kapcsolatban is a szertefoszlatása és az emberi-költői léthelyzettel való legteljesebb azonosulás.

Buda Attila könyve is több tanulsággal szolgál. Egyrészt bizonyítja azt, hogy egy alkotónak és munkásságának legcélravezetőbb vagy legmegfelelőbb megközelítését nem feltétlenül a legújabb vagy legdivatosabb irányzat, iskola jelenti. Érdemes és hasznos lehet valamely korábbi, esetleg éppen az elemzett vagy bemutatott alkotói pálya korából származó irányzat vagy iskola eszköztárának alkalmazása. Másodszor Buda Attila könyve bizonyság arra is, hogy az irodalommal vagy az irodalmi művel kapcsolatos állítások mindig pontos, gondos és mértéktartó adatolást, igazolást követelnek meg, ha valóban hitelesek kívánnak lenni. Végezetül Buda Attila könyvének nagy érdeme, hogy bizonyítja, a filológiai pontosság és az irodalomtörténészi hitelesség nem feltétlenül csak száraz, steril nyelvezettel interpretálható, hanem akár érdeklődést keltő, élvezetes stílusban is.

(Az olvasó mint kritikus) Kelemen Lajos könyvének legfőbb jellemzői: közérthetőség és szeretetteliség. A könyv címe (Olvasó) legalább háromféleképpen értelmezhető. Jelenti magát a kritikust, az irodalmi művek értelmezőjét, de jelentheti a kritikus olvasóját is, s végül a címadás vonatkozhat a kritikus által művelt és az olvasó által olvasott műfajra is, a Kelemen Lajos kialakította és már-már tökélyre fejlesztett kritikusi beszédmódra. Ezt a hármas értelmezést a kötet élén álló bevezető esszé azonnal vissza is igazolja. A címe: Babits mint író olvasó. Ez a könyv egyetlen írása – nyilván nem véletlenül –, mely nem valamely kortársi vagy közel kortársi alkotóval foglalkozik, hanem olyan hajdanvolt alkotót idéz (meg), aki egyszerre akart és tudott kiváló költő, kritikus és szerkesztő is lenni. (Kelemen Lajosnak is – anélkül persze, hogy önmagát Babitshoz kívánná mérni –, szerkesztői munkássága mellett, négy önálló verseskötete jelent meg – 1979-ben a Virraszt a kéz, 1990-ben a Közel a város, 1995-ben a Hegyi verseny, 2002-ben Telepesek címmel –, kritikusi munkásságának összegezését pedig most tarthatja kezében az olvasó. Nagyon is érintett tehát mindhárom műfajban, irodalmi tevékenységi körben.) A Babits-esszé élén egy Babitstól származó idézet áll, mintegy a kötetcím megválasztásának magyarázatául vagy indokolásául. Így hangzik: „Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó. Hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az olvasó, aki ír.” Az író mint olvasó s az olvasó mint író, valamint kettejük szerencsés találkozása egy olyan formátumú egyéniségben, mint a Nyugat legendás szerkesztője. Világos beszéd. A szerzői cél és feladat meghatározása előtt az irodalmi eszménynek (és legkiválóbb megtestesítőjének) a meghatározása. S hogy mik a legfontosabb ismérvei ennek az irodalmi eszménynek? Természetesen az is következik azonnal. Kelemen Lajos szerint már a Szeged és Vidékében Juhász Gyula verseit elemző ifjú kritikusnál az figyelhető meg, hogy „milyen ingadozásmentes szövetség a poéta és a tájékozott tudós közös élete”. A nagy ívű nemzetkarakterológiai esszét vagy az európai irodalomtörténetet író Babits legfőbb jellemzői pedig a következők: „Egyfelől a finom, érzékeny, sokárnyalatú líraiság, a formulázó mondatok iróniával történő lazítása, más oldalról a nyílt személyesség, a tág látókör, a gondolkodás, ami nem tűr semmifajta taplószáraz okoskodást; hozzávetőleg ez a babitsi esszéhang, amelynek csúcspontja egy csodálatos purizmus: a keveseknek kijutó nagy egyszerűség. Bármit ki tud fejezni anélkül, hogy nyelvezetét kiforgatná tömörségéből. Úgy van: a szellem ellenőrző erőit minduntalan kéznél tartó Babits látszólag mégis egyszerűen közöl.” Tessék csak számba venni ennek a jellemrajznak a főbb fogalmait: líraiság és irónia, személyesség és gondolkodás, az okoskodás kizárása és az egyszerűségre törekvés, s máris előttünk állnak a kritikus és esszéíró Kelemen Lajos kulcsfogalmai. S végezetül, mindennek összegezéseként, az ugyancsak Az európai irodalom történetét író költőről készített (ön)jellemzés: „ez a könyv egy szenzibilis tudós és egy rendkívül intelligens lírikus együttes produkciója. Babits frissen szökellő, máskor ünnepélyesen nyugodt, eszes, nobilis mondatai itt aztán tényleg végsőre kalapált igazságokként maradnak meg az olvasóban. Minden erőlködés nélkül önti szentenciáit. Sziporkái is onnan szakadnak, az értelem, a képzelet legfelső rétegéből, ahonnan fogalmai. És a tiszta, könnyednek tetsző előadásmódra ráadásképp, e testes mű micsoda tárháza az eszességnek!” Ez a lelkesült végső felkiáltás ráadásul az írás egyetlen felkiáltójellel záruló mondata. Eszménynek és megvalósításának, az eszmény megtestesítőjének és követőjének a nagyon pontos azonosítása, illetve a velük való teljes mértékű azonosulás.

Ezt a kritika- és esszégyűjteményt rendkívül tudatos szerkesztői munka előzte meg. Nem meglepő, hiszen a kötet írásainak szerzője és összeállítója csaknem nyolc esztendeig (Tüskés Tibor távozásáig) a Somogy című folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett a kilencvenes években. Ezután adta a fejét különféle verseket, prózai munkákat, fordításokat vagy éppenséggel interjúkat, levélváltásokat tartalmazó gyűjtemények folyamatos szemlézésére. Egyéni hangú értelmezései az Életünk, a Forrás, a Hitel, a Kortárs, a Műhely, a Napút, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás hasábjain jelentek meg, s a mostani kiadvány ezen írásainak a szükségszerűen megrostált, de alapvető törekvését, szemléletét és beszédmódját híven tükröző válogatását adja. A kötet négy fejezetből áll, s mindegyik fejezetet egy-egy, üres lapon szereplő római szám vezet be. Az első rész három íróportrét tartalmaz, Kalász Mártonét, Nagy Gáspárét és Prágai Tamásét. A névsor önmagában, bevezető fejezetként szerepeltetve pedig különösen, nagyon is beszédes. Jól mutatja, hogy a portrék szerzőjét és a kötet összeállítóját itt és a későbbiekben sem kívánja kötni semmiféle generációs vagy ízlésbeli béklyó akkor, amikor írásainak tárgyát vagy érintettjét megválasztja. Az utolsó fejezet – nagy valószínűséggel hasonlóképpen az elméleti alapvetés megfogalmazásának szándékával – Lengyel Balázs, Gyurácz Ferenc, Mohai V. Lajos és Monostori Imre irodalomszemléletének jellemzőit foglalja össze, a kiválasztottak frissen megjelent irodalomtörténeti munkája kapcsán és az egyértelmű rokonszenv vagy egyetértés hangján. A középső két fejezet a szoros értelemben vett kritikákat vagy műbírálatokat tartalmazza. Az elsőbe a rövidebb, két-három oldalas, a másodikba a négy-öt oldalas, esetenként több rövidebb írást összekapcsoló beszámolók kerülnek. A névsor azonban, terjedelemtől függetlenül, ez esetben is beszédes. Fodor Andrástól Lőrincz Sándorig, Székely Magdától Dobai Péterig terjed. Az írások nemrég elhunytakról és ma is élőkről szólnak. Ízlésben, világlátásban és stílusban egymástól nagyon különbözőekről. Egyvalami kapcsolja össze őket. Az értelmező személye (ízlése, világlátása, stílusa). Az értelmező ízlését, világlátását, stílusát pedig leginkább a harsányság, a hivalkodás, a tudálékosság vagy a tolakodás kerülése, egyszersmind az értékek feltétlen tisztelete, a szeretetteliség óhajtása, az olvasó egyenrangú partnernek való tekintése és együttműködésének határozott igénylése jellemzi.

Kötetének végére Kelemen Lajos szintén személyes hangvételű esszét illeszt. Egy kérdés a címe: „Mi is az: újrakezdeni?” Voltaképpen nem más ez, mint egy Robinson-parafrázis megfogalmazása vagy egy Robinson-alteregó élethelyzetének mély átélése. A robinsoni szituációt úgy jellemzi a Somogynál eltöltött gazdag és termékeny időszakot lezárni és egy újfajta élet- és munkamodellt önmagának megformálni kényszerülő szerző, mint hogy „íme a tiszta lap, a tabula rasa, az én kegyelmem végtelen sivataga, az újrakezdés szigete; hadd látom hát, mire mész, ha régi életed súlyától szabadon megismételheted tenmagad!” (Nem mellesleg ez a felhívás ebben az esetben is az írás egyetlen felkiáltójellel záruló mondata.) Az isteni felszólítás a Petrarcák, a Danték, a Shakespeare-ek, a Leonardók, vagyis a művészek számára a teremtés szüntelen újrakezdését jelenti, Robinson azonban „akármilyen alázatosan kötődik is istenhez, a dolgokat csakis egyfajta praktikus észjárás szerint képes megragadni. […] Nála a tapasztalati valóságon túleső szellemi rendnek alig jut esély a célszerű gondolkodás ellenében. Az ő felelős vállalkozása az adott világmodell minél sikeresebb reprodukálása.” Az ő újrakezdése a közvetlenül tudható dolgokhoz kapcsolódó bizonyosság. S hogy akkor végezetül mi is az ilyesfajta újrakezdésnek a lényege, az értelme; mit is jelent az: újrakezdeni? A válasz: „Az újrakezdés kegyelmi állapot. Amelyben ki-ki elnyerheti magát. […] egy bátor és nagyszabású kísérlet – az olyasféle égető talányok megválaszolására, mint például az a kérdés, hogy mennyi is egész pontosan a kétszerkettő.” Vagyis nem más, mint ami Kelemen Lajosnak és könyvének is az elementáris célja és feladata.

*

Három tanulmánykötet. Az irodalomról és az irodalmi műről folytatott beszéd háromféle lehetséges módozata. Szentesi Zsolt az elméleti megalapozottság fontosságát hangsúlyozza, Buda Attila a filológiai pontosság mellett érvel, Kelemen Lajos a praxisban is megvalósítható világosság és egyszerűség példáját nyújtja. Három megközelítési mód, három, egyformán érvényes út, amelyen érdemes elindulni. Szerencsére mindegyik kötet szemléletmódja kellőképpen nyitott ahhoz, hogy lehetővé tegye a hozzá való társulást és a vele folytatott párbeszédet. (Ráció Kiadó, 2006; 2007; Napkút Kiadó, 2008)

Nyitólap