Kemsei István

Győri László: A rabbiánus kecsketartó

Orpheusz, 2009

Győri László minden bizonnyal széles írói jókedvében írta második prózakönyvének elbeszéléseit. Érződik a kötetbe szerkesztett szövegek minden során, minden bekezdésén a szabad lélegzetű alkotásnak, a megélt és önmagában megérlelt valóság újrateremtésének öröme. Aligha tévedek, ha azt gondolom, hogy a szerző alkotó pályájának azoknál a kiteljesedett pillanatainál tartunk, amikor az elbeszélő elérkezett a folyamatos ihletettségnek abba az állapotába, hogy már mindazt tudja az őt körülvevő világról, amit egyáltalán halandónak tudnia érdemes és lehetséges, ennélfogva mérnöki pontossággal képes kettéválasztani a jelen lévő lényegest a lényegtelentől, a kifejező formába kívánkozót az alaktalanként maradótól.

Vélem, a prózaírás foglalatosságának legszebb, legletisztultabb állapota ez. Írás közben az elbeszélő lelki szemei előtt egyetlen felvillanásban, egyszerre jelenik meg maga a történet és megformálásának mikéntje. Diktálja a szövegben felszínre kerülő lehetséges világ összes momentumát a kínkeservvel, egy teljes élet rááldozásával megszerzett tapasztalat és a kilépett lelki stációk árán felgyülemlett bölcsesség. Készen vannak a szövegtípushoz odaillő mondatok, engedelmesen hajlik a nyelv a Győri László stílusára olyannyira jellemző hosszú, hibátlan lejtésű, többszörösen összetett mondatok súlya alatt, minden szükséges, minden kimondható érvényes szó is pontosan a maga helyére kerül.

Sokáig, nemritkán az öregkorig érlelődik a legtöbb alkotóban az effajta világfeltáró készenlét. Győri esetében ráadásul alapvetően költőről, a magukban is megálló szavak ismerőjéről s nem szövegtestben építkező, eleve prózaíróról lévén szó, talán még hosszabban és esetlegesebben zajlott le ez a folyamat. Egy költő ugyanis általában akkor ír le valamit elbeszélő formában, ha versben már végképp nem fejezheti ki a kifejtendőt, hiszen mégiscsak egy másik, gyökeresen más módszerekkel dolgozó mesterség világába kell átlépnie.

Már maga a kötetcím is telitalálat: A rabbiánus kecsketartó. A különösen eredetinek mondható címadás ugyanakkor azt is jelzi, hogy egy kacagtatni-sírnivalóan abszurd, mégis lélekfájdítóan kegyetlen világban élünk. A címadó szöveg – amelyben egy képzeletbeli napilap levelezési rovatának képzeletbeli levelezője egy képzeletbeli rabbi képzeletbeli kecsketartási filozófiájával azonosítja a maga nagyon is gyakorlatias, konfliktusokat bőven termő falubéli kecsketartási módszerét – apokrif abszurditása alapvetően meghatározza a könyv olvasatának szemléletvilágát.

Az élet – még az egyetlen ember által megélhető is – az elbeszélések tanúságtétele szerint sok műfajú és ezerszínű. Nincsenek korlátai. Az elbeszélő szövegnek – amennyiben a téma irányíthatja és szabhatja meg a kifejezésformát, nem pedig valamiféle mesterkélten, kívülről, az „irodalom” felől kanonizált műfaji korlátozottság – szintén határtalanok a lehetőségei. Győri László elbeszélései ennek a szabadságában lubickolnak. Minden esetben a kötöttségeitől megszabadult, szabadon mozgó téma, a többszörösen meg- és átélt élményformák gazdag változatossága dönt a műfajról és az elbeszélő szemléletről. Ez a szemlélet hagyománytisztelőn „sültrealista”, ha kell (A búza, Hogyan készül a kazein?). A legszebb, legköltőibb, lírailag legkeményebben megkomponált talán ezek közül a Tömörkény István emlékének ajánlott s tömörkényesen-költőien tömör Möghalásig veretesen kíméletlen kilátástalansága. De tud félig-meddig zsurnalisztikus is lenni, mint a címadó A rabbiánus kecsketartóban. Szociografikusan közlő és ennek megfelelően precízen adatoló, mint az Elza történetében. Áthallásos Móricz Légy jó mindhalálig-jából, mint a címében is Móricz regényének kollégiumi világát sejtető Böszörményiben. Irodalomtörténeti apokrifot író, mint a Lilla és a Rosszkedv, a Csokonai nyomát kutató Petőfit és az írófejedelem Jókait megidéző látomásaiban. Fanyar, de megrázó életképben ábrázoló, mint a Piros lábak, előre-hátrabiccenő fejekben. Kafkaian kegyetlen, mint A kölcsönző és a Stációk nyomasztó, kilátástalan eseménysorában. Groteszk, mint A párkány, A mondat hosszabbjaiban, de örkényesen „egyperces” is, mint A létra és a kötetzáró Kocsma könyörtelen szösszeneteiben.

Próza ez a javából, olyan, ami egyszerre állandóan működő életjátékra és azzal egy időben vérre megy. Vagy fordítva. Az emberéletben folyamatosan lezajló, játékosan tragikus csatavesztések színgazdagul hiteles lenyomata ez a novellisztika. Győri László ugyanis nemcsak költőnek, prózában látónak sem utolsó.

Élünk. Nem mondhat többet, sem kevesebbet az író. Legfeljebb filozofikusabb lehetne a létmeghatározásban: „A lét – semmi egyéb képzetünk nincs róla, csak az »élni«” – még magáévá hasznosíthatná akár Nietzsche emez axiómáját is. De nem teszi, mert élményvilágának köszönhetően eleve tudja mindazt, amit az életről tudni lehet. Éppen emiatt: Győri viszonya ehhez az egyszerűen, mégis csak nagyon sok áldozat árán kimondható „élni”-állapothoz meghatóan gyöngéd és mindig más, attól függően, mekkora távolságból láttatja figuráit. A Möghalásig két, a világvégi tanyavilág balladai homályban botorkáló, napjait a kocsmalátogatások ritmusában kimérni tudó öregje létének végsőkig redukáltságában jut el talán a legnagyobb mélységekig. A novella magva annyira szikár, annyira sallangoktól lecsupasztott, az élet pusztító, halálba tespesztő monotóniáját olyan erővel láttató, a történet a mesélőtől annyira nagy távolságokat betartó, hogy annak hitelesen lehetséges világgá formálására csak a legkiválóbb novellisták képesek: „Egyfelé visz az útjuk. Kicsit még legénykednek, két öregek, két egyformák, hetykén rakják a szavakat, de csak addig, amíg be nem fordul egyikük is, másikuk is a maga ösvényére. A léleknek rövidebb, mint a lábnak, a lélek pedig igen-igen rosszacskán nyűvi az utat. A célszerű szegényember most más iránt óhajtana lenni célszerű. Más azonban nincs: muszáj hazamönni. Ki-ki a maga módján lépked. Lassú is a magáén, Vacok is a maga módján. El vannak határozva, de hogy mire, a tanya sarkánál elfelejtik. Aztán – tisztesség ne essék szólván – ledöglenek. Az ebéd a kutyáké. Múlik a világ, a nap regényes játszódással vastag esti ködökbe bújik, a kútban hártyás lesz a víz, s Ködmön Vacok János, Lassú István ismét elindul ócskán, kedvetlenül, hogy adjanak egyet a nyugdíjnak. Möghalásig.”

S hogy ez a remeklés nem a véletlen szüleménye, a szövegalkotás tárgyszerűsége, a témától való finom, elegáns távolságtartás, a létmonotónia tragédiájának mérnökien precíz, egyszersmind mélységesen megható ábrázolása megismétlődik egy újabb bravúrban, a Piros lábak, előre-hátrabiccenő fejekben. A novellácska rövid, alig két és fél oldalas. Az eseménysor egyetlen mondatban összesűríthető: az elbeszélő (az író) egy külvárosi vasútállomáson sörözés közben végignézi, ahogy egy cigányember csúzlival lelő egy galambot. Életek és világok drámája sűrűsödik az egymondatnyi cselekménybe. A létszükség és a létszükség fokozta könyörtelenség. Az író-elbeszélő által éppen azidőben olvasott Barbárok ebben az esetben analógia is a történet fagyos kíméletlenségéhez, meg nem is. Lehetne legfeljebb némiképp erőltetett párhuzam, de csak világos felvillanás az élet lényegéhez.

Nincs persze kispróza valamiféle önéletrajzi adalék nélkül. Ezekbe a lehetőségekbe az író óhatatlanul belebotlik akkor, amikor történetének sajátos figurájaként jelenik meg a szűken vett személyes élményt átélő gyarló önmaga. Erre számtalan példa van a klasszikusoknál is, hogy csak Krúdy Szindbádját vagy Kosztolányi Esti Kornélját említsem. Gyengébb alkotóknál ilyenkor sokszor könnyfakasztóan líraivá válik a figura története – némely nőírók elbeszéléseiben például sűrűn találkozhatunk ezzel a felületes elérzékenyülésbe torkolló elhibázással –, igazi író azonban ilyenkor alkalmazza az önmagától eltávolítás legszellemesebb fegyverét: az iróniát. Hiszen valóban van abban valami megmosolyogtató és szánandó, ahogyan az önmagára és elhibázott sorsára kívülről tekintő ember a rá szabott életet éli. Ahogyan megkísérli elravaszkodni kissé távolabbra személyiségétől az átélt esendőségeket és gyarlóságokat. A Stációk, A kölcsönző és A párkány ettől a nagyon is közeli szubjektumtól való távolra helyezésnek sírnivalón kacagtató mintapéldái. A Stációk kocsmáról kocsmára túrázó, a leleplezéstől óvakodó alkoholistája mindenáron változó geográfiai rendszerbe kívánja foglalni a lerészegedés nagyon is egyértelmű befejezésű folyamatát, egészen addig, amíg bele nem un az ivászatba, A kölcsönző züllött dekadenciába fulladó, jobb sorsra érdemes könyvtárosai pedig a meddő, szexus nélküli szexusba és zugivászatokba menekvő értelmiségi lét kilátástalanságában vergődnek.

A három említett önéletrajzi vonatkozású novella közül A párkány kettős kódolású szövegvilága, túl a groteszk irónián, már-már abszurdba fordul. A párkányon tartózkodás, a világpárkányra kirekesztettség tudata az emberi-alkotói lét éles szimbóluma. A személyiség kívülre is kerül világán, de mégsem a teljes elszakadásig. Győri az egzisztencia kettéhasadásának pillanatában rögzíti a kettős lét libikókáján hintázó figuráját, hősének lelke éppen a szakadék fölött ugrik át, már elrugaszkodott, de mielőtt a túloldalra érne, megállítja valami a levegőben…

„Lírikus”, „kegyelmi” pillanatban vagyunk, ha az író szemszögéből nézzük. Vagy kivételesben, ha olvasóként teszszük le a könyvet.

Nyitólap