Csűrös Miklós

„Amit én írok: az én felelősségem”

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék

Szabó Dezső műveit 1948 után hosszú ideig hozzáférhetetlenné tették az olvasóközönség számára: régi kiadásait bezúzták és eltiltották, újakat nem jelentettek meg. Halálakor a vérmesebb hívek legszívesebben a Gellért-hegyre temették volna, a valóságban a Rákóczi téren éppen csak elhantolva hevertek földi maradványai. A Bóka László szerkesztette Magyar Mártír Írók Antológiájában (1947) szerepelt, de nemsokára Darvas József már a jól helyezkedők előrelátásával írta róla: „Ő semmit sem akart abból, ami történt – de a sorstragédiák örök és megmásíthatatlan törvénye, hogy a vétlen elkövetett ősbűn végzete elől sincs menekvés…” A fordulat éve után az „ősbűn végzete” jóformán mindenkin beteljesedett, aki – Domokos Mátyás nevezetes példatára szerint – „pusztán a tehetsége révén rendelkezett a teremtő írói inspiráció részleges vagy teljes szuverenitásával” (Leletmentés, 1996).

A hatvanas évek közepén, amikor már megjelent Nagy Péter monográfiája és az Életeim című, töredékesen is nagyszabású önéletrajzi mű, Márai Sándor az emigrációban fejét csóválva aggályoskodik: „élesztgetik Szabó Dezsőt. Igazában mit mondott? A ’48-as szabadságharcban elvérzett a köznemesség; az ország osztrák gyarmat maradt, a kiegyezés után a zsidók és a svábok rátelepedtek a magyar népre, és elsorvasztották a nemzet erejét. Ha a magyarság megszabadul a zsidóktól és a sváboktól, csodálatos megújulással, önnön faji erejétől mitikus magaslatba emelkedik… (…) A nép most alkotó erő? Miért?… A »nép« nem ír, nem alkot… A nagy magyar tehetségek társadalmi feltételektől függetlenül, néha azok ellenére jelentkeztek. De ezt a dervisüvöltözést sokan, hálásan hallgatták.” (Napló, 1958–1967) Márai több évtizedes emlékei alapján vitatkozik Szabó Dezső népfelfogásával, folklorisztikus művészettel kapcsolatos nézeteivel, de ez a polémia többszörösen absztrakt, képzeletbeli, hiszen a magyar olvasóközönség sem a háború végén elhunyt író egykori, sem a hazájától távol élő naplóíró későbbi gondolatait nyomtatott szöveg híján nem ismerheti, nem véleményezheti. Nagy Péter először 1964-ben megjelent nagymonográfiájának elismerendő részeredményei ellenére is legnagyobb hibája, hogy Szabó Dezső olvasottságáról, idejétmúltságáról, értéke hanyatlásáról úgy ítélkezik, mint közkézen forgó szövegek szerzőjéről szokás. Előszava és az egész mű már csak azért sem hiteles, mert az akkori „fiatalabb nemzedékek” kézbe sem vehették a „hajdan nagy feltűnést kavart” életművet, nem juthattak tehát arra a meggyőződésre, hogy „egyre mélyebbre süllyed az időben, hogy rövidesen csak irodalomtörténetek és lexikonok mindjobban szűkülő fejezeteiben éljen”. Nagy Péter fatális tévedését Budai-Balogh Sándor és Hartyányi István ötödfélszáz oldalas bibliográfiája tárgyszerűen cáfolja, de irodalomtörténeti kézikönyvekben megjósolt csillaghullása sem következett be: szövegben való említések és jegyzetek sokaságán kívül terjedelmes önálló fejezetben tárgyalja az egyébként sokat vitatott háromkötetes A magyar irodalom történetei című, legújabb kiadvány.

A hatvanas évek közepe óta eltelt évtizedekben Szabó Dezső műveinek hozzáférhetősége sokat javult, nagyobb regényeit, novellái jó részét (kiváltképpen a pamfletszerűeket vagy szatirikusakat) kiadták, közkézen forognak tanulmányai és esszéi is. Az áttörés része volt, hogy Kenyeres Zoltán Esszépanorámájában (1978) bőséges válogatás képviselte – az 1910-es évek java termésével – a tanulmányírót. Még nagyobb fordulat következett be a rendszerváltozás után: Pamfletek alcímmel 1990-ben jelent meg A magyar káosz, 1991-ben Az egész látóhatár. A politikai és irodalmi tanulmányok e kétkötetes, impozáns gyűjteménye keletkezéstörténetéről és tartalmáról a kiadó Püski Sándor utószava tájékoztat. A későbbi szöveggondozóknak, mint Gróh Gáspárnak is, a Püski-féle majdnem teljességre törő kiadás megléte teszi lehetővé, hogy alkalmanként rövidített változatban közöljenek egy-egy hosszabb Szabó Dezső-tanulmányt.

Gróh régóta foglalkozik a témával, emlékezetesen szólt hozzá már 1987-ben az Alföld akkor Király István kezdeményezte perújításához. Bár Szabó Dezső tanulságokkal teli és kétségeket támasztó gondolatvilágában a negatívumoknál „messzebbre mutató pozitív” hatású elemeket is tudatosítja, az értékelő összképtől távol áll az apologetikus eszményítés. Esszéjének vezérgondolata az 1948–49-et követő évek marxista történelemszemléletének bírálata; ez a történelemszemlélet, mondja, „makacs következetességgel tekint axiómának és viszonyító-megméretési alapnak olyan sohasem volt konstrukciókat, mint az a baloldali egység, amelynek megbontása még Király István írásában is Szabó Dezső egyik főbűne”. (Az elsodort író. In memoriam Szabó Dezső) A marxista kritikánál árnyaltabb elemzést tart szükségesnek az író fajszemléletének kérdésében, és Szabó Dezső egykori álláspontját helyesli az ortodox kommunistákéval szemben Magyarország semlegességi törekvését illetően. Érdekesen érvel Szabó Dezső időszerűsége mellett: nem lehet a múltba utalni olyan írót, akinek a problémái és indulatai évtizedeken át újra meg újra megelevenednek: „szenvedélyei máig élnek a körülötte zajló nyilvános vagy a háttérben folyó vitákban. S amilyen mértékig kiéleződnek ezek a konfliktusok, olyan mértékben váltják valóra Szabó Dezső eredeti szándékát. Mert a Szabó Dezsőért folyó harc tartalmában alig különböztethető meg a Szabó Dezső ellen folytatott harctól.” Higgadt és őszinte, a Szabó Dezső-kérdéshalmaz aktualitását beláttató nézőpontja tette alkalmassá Gróh Gáspárt, hogy a Nap Kiadó említett sorozatában 2002-ben megszerkessze a Szabó Dezső-kötetet, majd más kisebb prózai válogatás után a Kortárs Könyvkiadó „Remekírók” sorozata új folyamának most tárgyalt kötetét.

Az első ciklus (Az irodalom mint társadalmi funkció) a Nyugatban és a Huszadik Században publikáló esszéíró bemutatkozását és első évtizedét követi nyomon. Pazar műveltsége, korszerű világirodalmi tájékozottsága (például a futurizmus és az avantgárd jelentőségének korai fölismerése), a fölfedezés meg a korszerű újraértékelés hajlama (Berzsenyi, Petőfi) legnagyobb esszéista kortársai közelébe emeli. Magánbátorságát és polemikus pamfletíró tehetségét villantja föl híres levele Tisza Istvánnak a tanárok fizetése ügyében, ellentmondásra provokáló vitakedvét az Adyt magyarázó írások és a Jászi Oszkárt föltüzelő Az individualizmus csődje. A válogatásban nem ez a fejezet a leghangsúlyosabb, de csak helyeselni lehet a szerkesztői szándékot, hogy megmutassa: Szabó Dezső egyenrangú fegyvertársa volt a Nyugatnak, mielőtt a folyóirat ellenzékeként lépett föl, és határozta meg helyét. A nem magyar irodalomtörténeti tárgyú írások mellőzése is a koncepcióból következik; mégis szívesen látnánk közülük legalább Az „én” betegsége: Tristan Corbičre címűt, amelyben termékeny új gondolatokat fejt ki az irodalomtörténet és filológia átalakuló funkcióiról, és önkritikának beillő alkati jellemzést vázol a bohóccá torzuló zseni „anarchikus nihilizmusáról”.

A Szellemi életünk tragédiája című következő nagy fejezetet két hírhedt irodalomtörténeti kritika és két ideológiai és politikai programtanulmány alkotja.

Az 1921 és 1923 között keletkezett szövegek fordulóponton, tartós küldetésére ráébredőben mutatják Szabó Dezsőt. Horváth János Petőfi-könyvét és Pintér Jenő irodalomtörténetét közel egyforma indulattal földbe taposni – ez az aránytévesztés korlátlan zsenitudatból és a „kurzus” iránti gyűlöletből fakad, ahogy a Jegyzetekben Gróh is megállapítja, de motiválja a magány és csalódás keserűsége is: a próféta elszámította magát, fórum nélkül maradt. „Most: teljesen magamra maradva, kívül minden összefogáson, nincs hely számomra, ahol teljesítsem elhivatásom parancsait. Az ellenséges nemzetiség sajtójában természetesen nincs mit keresnem. Az úgynevezett keresztény-nemzeti sajtónak pedig nem az én magyarságomra van szüksége és nem olyan arányú erőre, amilyen én vagyok.” A sérelem és kirekesztés a hite szerinti egyedüli igazság letéteményesét érte, s az emiatti megbántottság, bosszúvágy, önigazoló elszántság tartóssá merevedik szellemi és lelki alkatában.

Ugyanez a fejezet derít fényt a Szabó Dezső-i tanítás genezisére és megszilárdulására, legalábbis a vallomásos öntanúsítás szintjén. Eleinte bízott a forradalmakban, Károlyi Mihályban, majd a „kommünben”, azután ki kellett ábrándulnia belőlük. Az ellenforradalom első időszakában a reménykedés új változatban megint föltámad benne. A kommün összeomlása után reális történelmi lehetőséget látott Magyarország újjáépítésére, a szükséges reformok megvalósítására; „a történelem minden tanulsága megmutatta, hogy a magyarság egyetlen, egészséges, termő, védő és ellenálló ereje a magyar paraszt. (…) Az új alkotmányban a magyar paraszt nyert volna olyan jelentőségű helyet, mint a régiben a rendiség.” (A magyar paraszt); de amikor Nagyatádi Szabó István és a Kisgazdapárt meghátrált az „élethalálharc felelőssége” elől, és cinkosa lett a „görénykurzus” végzetes bűneinek, a paraszti népképviselet elsikkasztásának és a földreform elmulasztásának, Szabó Dezső magára maradt a radikális paraszti demokratizmus igényével. A kurzusból való kiábrándulása egyszersmind a magyar középosztály megújhodásának és életképessé változtatásának feladatát is fölismerteti vele: „A magyar középosztály magyar része idegenné rothadt a nép termőtalajától. Nem ismeri, nem érti a magyar parasztot, és nem törődik vele. Legfennebb gyűlöli, olyan mély történetfilozófiai okokból, hogy drágán adja a tojást vagy a spenótot.” Az ilyen gunyoros paszkvillus általában a megszólító programadás szónoki gesztusát készíti elő: „Magyar tanító, magyar író, magyar művész, magyar tudós, magyar kereskedő, magyar gazdász, magyar ifjúság! (…) Menjetek szét a magyar falvakba! Járjatok szét a magyar paraszt között!” A számlálatlanul ismételt magyar jelző éppolyan hangsúlyos része a programnak, mint a népismeretre és népért cselekvésre buzdítás jelszava, amely a Bartha Miklós Társaság ismert röpiratainak közvetítésével tartósan beépült a népi írók gondolataiba. Olyan röpirat is hivatkozik rá, már a címében, amelynek egyik szerzője József Attila volt.

Az Ady arcához című esszé a személyes emlékezés álarcában valójában a Nyugattal való teátrális szembefordulás dokumentuma, elhatárolja magát az éjszakázó, italozó, kölcsönöket elfogadó zsenitől, de csak azért, hogy ezt az arcát „az egyik pesti folyóirat”, sőt „nemzetiségi folyóirat” törtetőinek koncául vesse oda; rájuk kettejükre azonban – Szabó Dezsőre és az igazi, az élő Adyra – halhatatlanság vár: „ha mi ketten megmaradunk: a magyar lélek csodálatos ős szépségében fog visszasütni a messzi magyar szívekben”. Nem a barátság pecsételi meg sorsközösségüket, hanem a „minden magyar talentumnak, minden magyar zseninek” kijáró tört pálya, magánosság, kálvária. Olyan ikerpályának láttatja Adyét és a magáét, amelyet Ady halála után neki egyedül kell végigfutnia: „oh, akinek Ady semmit sem adhat, aki teljesen külön vagyok tőle saját elhivatásom magánosságában”. Ady emberi gyöngeségét és arca szándékos eltorzítását „barátai” által később egyre hajlamosabb úgy föltüntetni, hogy hátráltatja missziójában, akadályozza küldetése teljesítésében. Erről panaszkodik például a kötetben nem szereplő Szellemi honvédelemben. Ady, meglehet, félreértett örökségéhez az „öngyilkosság esztétikai luxusát” asszociálja, tragikus jóslatait „abszolút anakronizmusoknak” minősíti. Ezt 1939-ben írja, a nemzetpusztulás beteljesedése előtt (Válogatott esszéi), de például 1924-ben meggyőzőnek hat, ahogyan lehengerlő szellemességgel állítja szembe a gazdag és egészséges Herczeg Ferenc mentalitását és szerepét a szegény, beteg Adyéval.

Herczeg Ferenc neve és szimbolikus jelentősége már a harmadik nagy ciklushoz, Az ellenforradalom természetrajzához tartozik, Tormay „Szészil”, Klebelsberg Kunó, Pekár Gyula, Szekfű Gyula és a magyar miniszterelnökök társaságába; ehhez a csak jelzésszerűen idézett névsorhoz a korszakábrázolás pilléreiként néhány alapfogalom és tendencia kifejtése csatlakozik, például: turánizmus, hungarizmus, antijudaizmus, irredenta, liberalizmus, demokrácia, szabad verseny. A fogalmak tisztázásának szabott logikai rendje van. Jelentésük történeti változásai, ideális és torz változatuk szembesítése, a követendő magatartás vázolása – ezek a majdnem mindig végbevitt logikai és retorikai műveletek. A gúnyos harag, az undor és a szatíra torzításaiban egy megkeseredett lélek tombolja ki magát, de a beszédek, tanulmányok, pamfletek célja „a tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság” leleplezése, ahogy a Rokambol-romantikában formulázza meg és példázza műfaja sajátosságát. Ihletője nem a szorongva bevallott tájékozatlanság, mint a hatása alól nagy erőfeszítések árán kibontakozó nemzedék nevében beszélő Németh Lászlóé, hanem (legalábbis kifelé vállalt szerepe szerint) a kételytelen önbizalom, a magabiztos mindentudás. Önmagán kívül nem látott alkalmas jelöltet az ideológiai eligazító, a magyarság szellemi vezére posztjára.

„Pozitív” javaslatai, pontokba szedett tervei többnyire utópiának bizonyultak, de az utópiák is alakítják a kort, ezért becsülte sokra Szabó Dezső a nevelést, a lelkek alakítását. Talán kevéssé figyeltünk azokra a jelekre, amelyek szerint szándékosan túlozta magányát, és kevesellte hatását, karikatúraszerűvé torzította az értetlen közösség csoportképét. A zsenigőgön és humortalan önimádaton komoly felelősségtudat tetszik át, a bűnbak szerepének vállalása is motiválja. Nem párt, mozgalom, társaság vagy valamely „oldal” nevében szólítja meg a miniszterelnököket. „A magyarság tehetségben, tudásban, morálban kiötlő legjobbjaival” vállal szövetséget, de a következményeket még velük sem osztja meg. „Önnek hatalmában van soraimra rendőrrel, ügyésszel, vizsgálóbíróval, elkobzással, törvényszéki, táblai, kúriai bíróval, börtönnel felelni. (…) Amit én írok: az én felelősségem. Amit Ön tesz: az Ön felelőssége.” Nárcizmusa tehát közvetve altruizmus is. Arányérzéke majd mindig működik, ha Ady, Móricz, Bartók nimbuszának tőle telhető növeléséről van szó. A kettészakadt magyar irodalom hamis konstrukciójával szemben megvédi a „megmaradó magyar irodalom” egységét, és ebbe az egységbe – történeti és kortársi tablóinak fölsorolásai szerint – olyan vitapartnereit is beleérti, akiket máskor durván megtámadott, például Babitsot, Kosztolányit. A Nyugat és a népi írók köréről rendszerint szűkszavúan nyilatkozik, de történeti és esztétikai jelentőségükkel tisztában van.

Érzékelteti a válogatásnak ez a legterjedelmesebb fejezete Szabó Dezső németellenességének problematikus mivoltában is magával ragadó példáját. A Szekfű Gyulával folytatott híres vita (Ede megevé ebédem) tételesen kimondja Szabó Dezső véleményét az egész magyar történelemtudomány egyik perdöntőnek látott kérdésében: „Nekünk semmi nem parancsolta, hogy a németség mellett vegyünk részt a világháborúban. Ellenkezőleg: minden sub specie aeternitatis érdekünk eltiltott ettől. Hiszen így a győzelem még halálosabb veszélyt ígért számunkra, mint a vereség.” Homlokegyenest ellenkező külpolitikai orientációt sugall ez a megállapítás, mint amilyet a Horthy-korszak vezetői követtek, és amelynek következményei a II. világháború végén ránk szakadtak, majd sok évtizedes szovjet megszállás révén folytatódtak. Szabó Dezső posztulátumai analógia útján minden idegen nagyhatalomhoz való viszonyunkra, kapcsolatépítésünkre átvihetők: „Úgy kell megépíteni (…), hogy az minden tényében, a legapróbban és a legjelentéktelenebben, az egyetemesben és összefogóban egyaránt gát, védelem, biztonság legyen minden elképzelhető német befolyás, német irányítás, német nyelv, német imperializmus ellen.” Keserű tapasztalatokkal gazdagabb utókorként elmondhatjuk, hogy geopolitikai helyzet, gazdasági és technikai adottságok, katonai erőkülönbség, más nagyhatalmak közönye vagy elfogultsága miatt utólag sem igen látszik a magyarság számára lényegesen kedvezőbb alternatíva, mint amelyik a 20. század közepén megvalósult. Azt is tudjuk, hogy az idézett gondolatok nacionalista németellenesség szellemét árasztják, és szerzőjük izzó „fajszeretetével” hozhatók kapcsolatba. Mégis, aligha ok nélkül gyanakodtak Szabó Dezső előadásait hallgatván a besúgók 1945 előtt és a cenzorok 1945 után.

Már-már túlfűtött indulattal fakad ki a decentralizációs láz ellen Erdély alkalmából című cikkében (1940). Köze sincs a „bűnös Budapest” iránt a két „álforradalom” után táplált harag- és undorhoz, inkább a mártír, a szenvedő Budapestre emlékezik; ebben a tekintetben az urbánusok ízléséhez kerül közelebb, mint a népi tábor íróiéhoz. A Budapestet korholó téveszmével karöltve mondja: „mindenki lelkeket és szellemeket fedezett fel. Dunántúli lelket és dunántúli szellemet, szegedi lelket és szegedi szellemet, tiszaháti hasonlót és ugyanazt, afféle megfelelőt és effélét.” Gúnyos elmeéllel teszi nevetségessé a birodalmi eszme elveszítésén siránkozó hazafias magyarokat. A fricskák, amelyeket ezután az erdélyi szellemet, a transzszilvanizmust fenyegető frázisoknak, politikai és irodalmi általánosságoknak, a magyartalan és magyarellenes álliberalizmusnak kioszt, szükségszerűen vezetik el kedvenc tételének megismétléséhez és aktualizálásához: Magyarország helye Európában: Kelet-Európa.

Ne vesszünk most bele a Kelet-Európa-gondolat olyan belső ellentmondásaiba, amelyek minden kívánatossága és elvont szépsége ellenére mindmáig megakadályozták, hogy esélyes ellenfele és alternatívája legyen annak a gengszterizmusnak, amely Szabó Dezső szerint a gazdasági, a politikai, a kulturális harcot a 20. században Európában szükségszerűen meghatározta. Európa mivoltán és sorsán való töprengése egyaránt mutatja eszmei horizontja tágasságát, globális térbeli és időbeli dimenzióit és a konkrétumoktól elrugaszkodó tévhiteit. „Ázsia a leendő, Amerika a volt ember” – írja néhány évvel a II. világháború kitörése előtt. „Európa a meglelkesített sár: az ember döntő diadala, a természetes és kulturális adottságok meg nem nyirbált, teljes gazdagságában alkotó integrális ember.” Az „európai zavarért” a nemzetközi zsargontól eltérően nem a jobboldali és baloldali táborok meghasonlását okolja, hanem egy másik történelmi-tipológiai ellentétpárt állít előtérbe, a „baloldal” ideológiáját és eszményített ellentétét, az „integrális embert”. Ahogy az utóbbit megfesti, az idealizált szellemi önarckép és példaszerűnek szánt nemzetkarakterológia. „Ez az irány nem materialista, nem spiritualista és nem dualista. Nem tölti idejét sem az anyag, sem a lélek lényegének keresésével. (…) tévesnek és kártékonynak ítéli azt a felfogást, mely szerint a lelki jelenségek teljesen a fizikai jelenségek törvényei szerint ítélendők meg. (…) Mert organikus egység maga az egész emberiség is az emberi örömök, az emberi szenvedés és a halál azonosságában. De ennek az egységnek történelmet formáló öntudata és diadala nem úgy teljesedik meg, ha a nagy történelmi szolidaritásokat, a fajokat és nemzeteket megheréljük individualitásuk minden gazdagságától, egyéni alkotóerőiktől.” Gyanússá attól válik ez az embertan, hogy gyökereit Szabó Dezső az olasz és a német fasizmusban keresi. Pedig ugyanitt olvassuk egyik maradandó, szép gondolatát: „A népek sohasem csinálnak háborút, csak a népből élők.”

A szerkesztőnek a művek sajtó alá rendezésekor filológiai nehézségekkel is meg kell küzdenie. A szöveggondozás, főleg a szépirodalom és a publicisztika határán elhelyezkedő műfajokban, mindig támaszt nehézségeket, de esetünkben ezeket külön fokozza Szabó Dezső megvetéshez közeli idegenkedése a filológiától, a „kisstílű szorgalmasok” műfajától. Tanulmányai magukon viselik a szónoki előadással való genetikai kapcsolat nyomait, az előadások gyorsírásos lejegyzése és a későbbi nyomtatott változat közötti viszony gyakran ellenőrizhetetlen. Gróh Gáspár okosan figyelmeztet, hogy „nem lehetünk bizonyosak abban, hogy az esetleges kéziratok szövegváltozatai valóban tényleges írói szándékot fejeznek ki”. De abban is egyetérthetünk vele, hogy aggályainak becsületes föltárása után határozottan vállalja az egyik vagy a másik szöveget (változatot), „már csak azért is, mert szerzőjük világképében, gondolatiságában nem egyes szavak, nem a szöveg megformálása, hanem az összbenyomás, a szöveg dinamikája, általánosabb jelentése volt a fontos”. Ennek a rugalmas engedékenységnek az indoklását lehetne finomítani, de az eredmény meggyőző: jól olvasható, érthető szöveg, kevés tetten érhető értelemzavaró hiba, lehetőség a Jegyzetekben föltüntetett forrásokkal való összehasonlításra. A jegyzetek, a Név- és szómagyarázatok bírálata kényes föladata a recenzensnek: figyelemmel kell lennie a szerkesztő lehetőségeit megszabó terjedelmi korlátokra, az olvasótól elvárható alapműveltség életkori és szociológiai relativitására és hasonlókra. Gróh nem hallgatja el, ha forráskutató munkája néha eredménytelennek bizonyult („nem tudom, kire gondol Szabó Dezső”), és tömörített adatai nemegyszer az igazságnak olyan részleteit is megvilágítják, amelyeket Szabó Dezső figyelmen kívül hagyott (például a Horváth János, Klebelsberg Kunó, Prohászka Ottokár szócikkekben). Szükség van rájuk, és jól sikerültek Szabó Dezső jellegzetes egyedi nyelvi leleményeinek (szóalkotások, szóképzések, szófacsarások) magyarázatai; megfejtésük nemcsak a szövegértést szolgálja, hanem az író nyelvi humorának egyik fontos összetevőjét is megvilágítja.

E kiadás révén a Tanulmányok, esszék szerzője elfoglalja méltó helyét kultúránk teremtő géniuszai között, a „magyar remekírók” sorában. Pontosabban elfoglalhatja, ha olvassuk, értelmezzük, megkeressük nekünk szóló válaszait. A gondolkodó Szabó Dezső hatása tartósabbnak bizonyult, mint a szépíróé; de az esszéíró jelentőségét sem kinyilatkoztatott igazságai igazolják, hanem bátorsága, önállósága, a szuverén értelmiségi magatartás példája. Ezzel hatott nagy kortársaira (ritkábban voltak szövetségesei, mint vitatársai), a nyugatosokra és Kassákra, a népi írókra és József Attilára: őrá nemcsak a Bartha Miklós Társaság publicistájaként és a kritikai pamfletek szerzőjeként – ihletése alighanem a Hazám szonettciklus észjárásában és stílusfordulataiban, a „német gyarmat”-lét lehetősége elleni tiltakozásban is jelen van. Szórványosan a fiatalabb generációk törekvéseiben is fölbukkan a neve és példája, Szabó Zoltántól itthoni ötvenhatosokig és a későbbi rendszerváltókig vagy a református értelmiség programadóiig. Bizonyára a 21. században is folytatódik a gondolatoknak és stiláris áthallásoknak, akár a maníroknak is ez a tudatos átvétele vagy akaratlan beszivárgása és fölszívódása, s nemcsak abban, amit Petri György más szövegkörnyezetben, de frappánsan ideillő fordulattal „metsző eszű rosszhiszeműségnek” nevezett. (Kortárs Könyvkiadó, 2007)

Nyitólap