L. Simon László

Találkozások

Gelencsér Ferenc kiállítása az Írószövetségben

„A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor ne fesse meg azt, amit maga előtt lát” – vélekedett a 18–19. század fordulóján élt német romantikus festő, Caspar David Friedrich. Igaz lehet-e mindez a fényképezésre is, ahol látszólag a technika, a kézbe vett eszköz határokat szab a bennünk levő kivetítésének? Fényképezhetjük-e azt, amit magunkban látunk, miközben a képünk témája a külvilág? S a technika szorításában lehet-e a látásmód annyira egyedi, mint a jóval nagyobb technológiai szabadságot adó festészet esetében?

S van-e értelme az ilyen kérdések felvetésének egy olyan korban, amikor már minden ember fényképezőgéppel a kezében szaladgál, s a jobb mobiltelefonokba is kiváló képminőséget nyújtó fényképezőket építenek be? Egy eszköz széles körű elterjedése felülírja-e az eszköz művészeti alkalmazásához köthető alapkérdéseket?

„A fotográfusnak nemcsak azt kell ábrázolnia, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor ne fényképezze le azt, amit maga előtt lát” – mondom én, ezzel a parafrázissal válaszolva meg a magamnak feltett kérdéseket, tudva, hogy az ecsetet és az ügyes kezet helyettesítő eszköz használatának akár professzionális szintje is kevés az egyedi világ megteremtéséhez. Ehhez szem kell, saját látásmód, a befele látás olyan képessége, ami a művészt megkülönbözteti a hétköznapi fotóstól, nem a profit az amatőrtől, hanem az érzékeny, gondolkodó alkotót a dukomentaristától. „A komponálás tenné, a hatásos »megvilágítás« vagy a tömörségében drámai, gyakran a mitológia felé is nyújtózó képszerkezet, hogy egy-egy fotó képzőművészeti valóságként külön kezd élni? Mikor is tematikus megtámogatottságára nincsen szükség, hiszen a fotográfus lencséje elé került – választott! – téma épp azáltal zseniális, karakteres földolgozásában (képkivágásában) kikezdhetetlen, hogy alkotója csak így, meg sohasem ismételhetően, egyedi módon tárgyasította képzeletét műalkotássá” – írja Korniss Péter képei kapcsán Szakolczay Lajos, de igaz ez minden valamirevaló fotóművészre.

A szenvedelmes fényképész, a művész fotográfus tehát úgy viszonyul képei tárgyához s megvalósult kompozícióihoz, miként egy festő, csak az eszköze más. Különbség persze lehet az érzelmi viszonyok mértéke között: vannak, akik évtizedeken és képek során át folyamatosan tudják izgalomban tartani a pályájukat figyelő pályatársakat, befogadókat, s vannak, akiket rabul ejt az idő egy kisebb szelete, bezárkóznak életük egyik fontos korszakába, akkor készült képeikbe, s onnan nem tudnak vagy inkább nem is akarnak kilépni. Olyan erősen kötődnek érzelmileg egy-egy képhez, egy-egy ellesett pillanathoz, hogy legszívesebben magukkal hordoznák, magukba zárnák őket. De ez nem baj, mert egy képért és egy értő nézőért is megéri, akárcsak egy jó versért és egy jó olvasóért, egy hálás pillantásért. Egyetlen találkozásért is, amit a mű, az az egy mű hozott létre az alkotó és a befogadó között. Még akkor is, ha erre évtizedeket kell várni, még akkor is, ha nem érjük meg, ha csak belül reméljük vagy tudjuk, hogy jön egyszer valaki, aki elolvassa a verset, meghallgatja az éneket, megáll a kép előtt, s ugyanazt fogja érezni, amit mi éreztünk akkor. Mondjon is bármit a modern tudomány a befogadáselméletről.

Gelencsér Ferenc is foglya a saját képeinek, élete egy korszakának, s ez a korszak könnyen rabul ejt bennünket is. S bár a képek egy részét akár a témájuk, a rajtuk látható művészek, kollégák kora alapján, akár az ismeretlenek viselete, az ábrázol tárgyak, eszközök alapján viszonylag könnyen elhelyezzük életünk időskáláján, mégis az időtlenségüket, pontosabban az időntúliságukat kell kiemelnünk. S ez az időntúliság a hitelességük záloga, s ez az a többlet, ami a késő utódok számára is fontossá teheti Gelencsér képeit.

Gelencsér fényképeire is igaz, amit Korniss Péterről írt Szakolczay Lajos: Gelencsér is mester „az idő és a személyiségképet formáló valóság egymásra montírozásában”. Én eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha Gelencsér Ferenc rabságának tárgyait újra lencsevégre kapná. Ugyanazokat ugyanott. Ugyanazokat a tárgyakat, vagy a helyüket. Gelencsérnek is vissza kellene térnie korábbi motívumaihoz, képei szereplőihez. Újra vele és rajta, az ő lencséjén keresztül látni Kalász Mártont, Ujházi Pétert vagy Demeter Zsófiát. Hogy érzékelhessük, hogy a két eltérő valóságrészletben, az időben oly távol levő két gombnyomásnyi pillanatban megjelenő azonos képszervező erő, amit Szakolczay joggal hív metaforának, vajon az ő esetében is gyökeresen más fotókat hívna-e elő.

Nyitólap