|
Kemsei István
Kelletlen
kirándulás
Idegenül
állok ebben a huzatos készülődésben. Le kellene venni a
cipőm. Ki kellene fújni az orrom. Miért nem kötöttem
nyakkendőt a pulóveremre?
Seholbéli
szomszédaim, az ármányos kedvű Lótifutiék, kezükben
egy-egy langyultan párolgó rántott rukhmadárcombbal, éppen
gyülekeznek, hogy elinduljanak a vasárnapba álmot eregetni. S
mint kiderül: én Lótifutiék fokhagymás poggyászával
vagyok, mindenestül. Ez a felillatozó csomagtartó az én
maradék pártom és legfőbb irányzatom.
Éppen
útközben váltanának meg egész családostul. Megkérnek, hogy
hűsítőn gyöngyözzem ebben a korán jött melegben
Lótifutiné két petyhüdt keble közt, alá, hasa hurkáin át
a mélybozontújáig. Mihelyt volnék szíves-örömest. Rám
kígyózódik a katyvasz, alig bírok vele, hogy teljesítsem.
Szedném össze rosszkedvemben egyik sztrádától a másikig,
izzadságszemenként a rám mért, kelletlen varázslatot.
A
legkopárabb tengerparti tájon állunk meg, ami csak
elképzelhető. A dombról egészen a távoli, szemellátotta
partig ezernyi teniszpályának kiképezhető, vöröslő
salakmező. Egy teljes, millió évek óta lepusztult
szauruszkohászat mellékterméke. A domb tetején áll a
lakókocsim, ahol otthont lelhettem volna a válságos időkben.
Lifegnek rozsdálló oldallemezei a szélfútta emlékezetben,
rezegnek a távoli hullámverésben.
Egymagam
állok a sivárságban. Nagyot kirándultam az életben, el is
jutottam, de minek.
Megkezdődött
„Itt domborodik már a föld minden
ágy körül”
(G. Benn)
A
behúzott farkú, fekete kutya hetek óta itt ül a kapualjban.
Hull csimbókban rá a hó. Elolvad. Majd újra hull.
Lerázatlanul vakog körülötte a sürgető idő.
Elegáns
úr, azt mondom, hívatlan vendég, ki ételt, italt nem fogad.
Itt dolga szál se. Kívül-belül bejárható léte sincs.
Ragacsos parti fövenyen járok miatta, elvesztettem a ki-be
közlekedhető kaput. Bucskázhatok előle a nyitott ablakon át,
lesből, pizsamában. Huppanásnyira alattam a perzselő,
szuroksötétre szokott hó.
A
kórteremben fekvő négy nőnek összesen három melle van.
Átillegi magát rajtuk a múlás kelletlen grádicsa.
Udvarolhatunk a létből kimetszett szavaknak. Az alkalomhoz
leginkább illendőt keressük, s íme, az infúziók szerelmes,
áttetsző ereszkedése.
Cseppenként
hatol, ráér a halál. Keresztrejtvényt fejt az ágyak
mélyén, silány magazin meztelen keblei közt lapoz
tétovázva. Messze még az ő útja innen.
Kegyetlen
év bukja fejét a februárból. Jó volna látni mocsaras
szemét. Hány irányból dől ez az eldöntetlen, a születés
pillanatától ránk szegzett tekintet? Kihallható a
jéghártyás rianásból, hogy megkezdődött az események
monoton visszaszámlálása. Ez már tetszik a halálnak. A
végső perc felől félünk.
A
kapualjban fülel a kutya. Igazodom a kutyához.
