|
Czigány György
Zene
Andreának
Kétségbeesett lét örvendezik.
Szelíd sodrában mezítlen mosoly.
Hallgatásban a józan árvaság
s hirtelen éhség a türelemben.
El nem virágzó gyerek-mondatok:
szívdobbanásé is utcazajban.
Brahms-zene, Lánchíd, hűség, hűs nyáréj
méltóságában nevetés fénylik:
kézfogás rejti tenyeredbe, hogy
szeretni veled megint kamaszkor.
Vágyakozva
Állok a halott nő felett.
És szemközt elevennel.
Szépség, irgalmas fegyver.
Ugyanazok a dolgok
ha didergek, mosolygok.
Ha hitetlen is boldog
és tehetetlenül szeret –
százéves kisgyerek.
Zongorázunk
Csak zongorázz! – biztat a mészkő-
arcú, fennen frivol színésznő
ezerkilencszáznegyvenhatban –
(emlékét régen veszni hagytam:
Nizsinszkij Londonban bezárva,
Pulszky halott, Romola árva)
Chopin tűzfutamai lágyak,
játszom Márkus Emíliának.
Künn épp könnyezni kezd a jégcsap.
Most nincs más. Neked játszhatnék csak.
Derűs hanglejtésed világol:
beszélj még, szólj e szonátáról,
magánhangzók üde-érzéki
dallamain hangod idézi
az újszülött, darab jövendőt –
búvik hozzád, hogy megszeresd őt,
s hol dél villan át két oktávon,
kuporgó ujjaid megáldom.
