Kibédi Varga Áron

Napló, 2008 október–december

Október 1.

A Magyar Narancs szeptember 25-i számában olvasom, hogy egy nemzetközi kutatócsoport szerint „13,7 milliárd évvel ezelőtt egy aprópénzérme nagyságú objektum robbanása indította el az univerzum kialakulásának folyamatát, ami a csillagok, bolygók és az élet létrejöttéhez vezetett”.

Október 2.

Heller Ágnes írja a zsidó üdvtörténetről: „Isten szava hívás, mely felébreszt az álomból, mivel a mennyei hang az ádámi eredetre, a történelem előttire emlékeztet, és a megváltást, a történelem utániját ígéri.”

Október 3.

Ma ünnepnap van, a két Németország, NSZK és NDK, egyesítésének a napja, és egy itteni szervezet ezt arra használta fel, hogy Freiburg közepén egy nagy teremben tökkiállítást rendezzen (Kürbisausstellung). Nem néztem meg, de azzal csalogatják a város lakóit, hogy rengeteg különböző színű és nagyságú tököt lehet látni, van még egy 237 kilós óriástök is. Magyarországon ilyet talán már a szó kétértelműsége miatt sem lehetne rendezni.

Október 7.

A New York Review of Books szeptember 25-i számában Steven Weinberg, egy Nobel-díjas amerikai fizikus hosszú cikket ír Isten ellen (Without God). Ilyen tanulmányokat általában a szellemtudományok képviselői szoktak írni (filozófusok, írók), a fizikusok részéről ez ritkaság, gondoljunk csak Einsteinre vagy Gödelre. Weinberg rengeteg érvet sorakoztat fel, támad híres teológusokat, és cáfolja elgondolásaikat. A cikk vége felé azonban hirtelen felbukkan egy rendkívül naiv mondat: „more and more of us know that after death there is nothing”. Aki nem hívő, általában az agnoszticizmust vallja, de hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a halál után nincs semmi?

Október 14.

Ma este az egyik német tévécsatorna egy nagy sikerű és éppen ezért évenként felújított programot mutatott be: Bauer sucht Frau, azaz Egy paraszt nősülni akar. A rendezők összegyűjtenek Németország különböző részeiből nyolc parasztot, akik egyedül élnek – fiatalt és öreget egyaránt. Idén volt huszonegy, de volt hetvenegy éves is. Azután keresnek két hozzájuk passzoló asszonyt, akik szeretnének faluban élni, kerti munkát végezni stb. A gazda beszélget velük, aztán döntenie, választania kell a két nő közül. Az egészet közös étkezés és táncmulatság zárja le. A műsor a tévében egész este tart, a végén azt is megmutatják, ahogy a paraszt a pályaudvaron várja jövendőbelijét, akivel általában hamarosan össze is házasodik.

Október 18.

A nyilasok, a „Heil Hitler!”-t követve, „Éljen Szálasi!”-t mondtak, de még hozzátették a kitartás szót: „Kitartás, éljen Szálasi!” Talán mert már a háború vége felé jártunk, és bizony szükség volt a kitartásra annak, aki még hinni akart a győzelemben?

Október 22.

Egy freiburgi könyvkereskedésben June Zeh német írónő legújabb regényét lapozgatom. A borítólapon az áll, hogy nagy siker, már huszonnyolc nyelvre lefordították. A huszonnyolc ezek szerint mágikus szám, alighanem a bestseller előfeltétele: ezt írják tudniillik Dragomán regényéről is!

Október 26.

Regényt olvasni más, mint verset olvasni vagy képet nézni. Egy régi festmény felszólít arra, hogy gondolkozzunk el azon, vajon mi történhetett abban az erdőben, azon az utcán, abban a házban. A képet mint narrációt interpretáljuk, és lehet, hogy mindenki más és más történetet talál ki egy-egy festmény mögé. (A modern vers pedig olyan, mint az absztrakt festészet, a narrációt kizárja.) Egy regény olvasása viszont egészen másfajta élményt nyújt. Az ember kiszáll a mindennapjaiból, átlép egy másik, tőle független, másutt és máskor lezajló történetbe. Aki egyszerre több regényt olvas, ahogy én szoktam, több párhuzamos narratív világban él, én most történetesen (szándékosan választottam ezt a szót) háromban. Bettine von Arnim 1839-ben írt Die Günderode című regénye legjobb barátnőjével való levelezését mutatja be, aki 1806-ban, huszonhat évesen, szerelmi bánatában öngyilkos lett. A regény a napóleoni háborúk idején játszódik. Malcolm Lowry regényének cselekménye (Vulkán alatt, Göncz Árpád fordításában olvasom) a spanyol polgárháború idejébe vezet; főszereplője monologizál: egy alkoholista és teljesen zavarosan beszélő angol konzul, aki egy mexikói kisváros közismert figurája. Bánki Éva Esővárosa Dunaszerdahely, regénye úgynevezett családregény: több nemzedék élete folyik az első világháború előtti időktől egészen a rendszerváltásig, a felvidéki magyar városból menekülő család történetét mutatja be. A saját freiburgi életemből így lépek át egy este folyamán, pár óra leforgása alatt, három egymástól teljesen elütő történetbe: a napóleoni Németországba, a harmincas évek Mexikójába és az 1914 és 1989 közötti magyar világba.

Október 28.

Két hét óta Freiburgot ellepték a hollók. A mi utcánkban öt-hat holló reppen fel egyszerre, amikor autómba szállok és elindítom. Nagyon okos madarak, most bizonyára azért vannak itt, mert errefelé sok a diófa, és a fákról leütik a diókat, utána pedig feltörik és megeszik.

Október 30.

A német újságok unalmasabbak, mint a franciák. Túl aprólékosak, túl vastagok, és a formátum is nagy: bajos dolog az oldalakat hajtogatni. Freiburgi cukrászdákban az emberek egy kávé és egy sütemény mellett teljesen belefeledkezve böngészik a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, hogy egész oldalas cikkben megtudják: melyik szövetségi állam melyik minisztere milyen problémákkal küzd, hogy 2025-ben milyen gondok lesznek Afrikában stb. Egy-két kivétel itt is van, a berlini Tageszeitung például vagy a Frankfurter Rundschau.

November 1.

Az internet hihetetlen, jobb, mint a legrészletesebb lexikon. Ha meg akarom tudni, milyen volt a festőművészet Peruban a tizenhetedik században, vagy hogy mikor vitte Madame Rasimi Maurice Chevalier-t egy nagy sikerű dél-amerikai körútra, elég rákattintani a Google-ra, és azonnal mindent megtudok. Gyerekkori emlékként élt a fejemben az a kifejezés, hogy „Terra Mare Office”, mégpedig magyarosan ejtve, azaz nem „offisz”, hanem „of-fi-ce”, mert akkor még nem tudtam angolul. (Nagyanyám Curcilről beszélt.) Mit keres ez az angol kifejezés a negyvenes évek elején Magyarországon? Az internet megadta a választ: egy náci intézmény neve volt, amely angol nyelvű propagandát terjesztett! Erre felbátorodtam, eszembe jutott egy másik gyerekkori emlék, egy dalfoszlány: Ezernyolcszáznyolcvanhárom bús karácsonyán”. Miért „bús”? Erre azonban már az internet sem tudott választ adni.

November 2.

Az El Paěs rendszeres rovata a híres emberek születésnapja. A mai számban azt olvasom, hogy Sofia királynő tegnap lett hetvenéves, Monica Vitti pedig, akit én annak idején Antonioni filmjeiben láttam, és akibe azonnal nagyon szerelmes lettem, ma ünnepelte hetvenhetedik születésnapját. Tehát csak másfél évvel fiatalabb nálam. Most azon töröm a fejem, hogy támadt-e más színésznő iránt is ilyen érzelmem. Talán Betsy Blair (vagy Barbara Stanwyck) iránt? Talán; de biztos, hogy jóval kevésbé.

November 8.

Meghalt Czigány Lóránt, régóta fűzött hozzá szoros barátság, jóllehet nem túl gyakran találkoztunk. Amikor a Mikes Keremen Kör a hatvanas évek elejétől kezdve megrendezte többnapos őszi konferenciáit, az úgynevezett Tanulmányi Napokat, öten voltunk jó barátok, akik késő este mindig félrevonultunk és vitatkoztunk, ittunk, hülyéskedtünk, még egy pornóregény írását is elkezdtük, azzal a címmel, hogy „Lejtős Lanka és Trágár Trisztán kalandjai”. Karátson Endre, Sipos Gyula és énrajtam kívül Lóránt is ehhez a csoporthoz tartozott, meg Németh Sándor, aki már régen, aránylag fiatalon halt meg, 1993-ban. Magunkat „sátánok”-nak neveztük, rajtunk kívük volt még egy csoport, akik mindig összeültek külön, a „fiúk”, azaz a Magyar Műhely szerkesztői: Nagy Pál, Márton László, Papp Tibor, Harczi József, Parancs János. Czigány Lóránt már évek óta rossz állapotban volt, mégis rengeteget dolgozott, utoljára éppen a londoni történész Péter Lászlóról írt nekrológot, aki pont négy hónappal előtte halt meg, és aki szintén rendszeres látogatója (és előadója) volt a Mikes-konferenciáknak.

November 15.

Együtt vacsorázunk egy fiatal német nővel, aki Segesváron (Schessburg) született. Mindjárt elbeszélgetünk Petőfiről, és végül bekapcsolom az internetet: kiderül, hogy már tizenhatezerszer fordítottak tőle verset németre.

November 20.

A kolozsvári Helikon legújabb – október 25-i – számában fedeztem fel egy nagyon érdekes erdélyi magyar költőt, akiről eddig még sohasem hallottam: Horváth Imrét (1906–1993). Élete legnagyobb részét Nagyváradon töltötte. Hadd álljon itt egypár négysorosa.

Kár felkelni, nem vár ma semmi jó.
Ez csak a reggeli depresszió.
Kár feküdni, oly jó volna élni ma:
Ez csak az esti eufória.

*

Halálfélelmem ez a vén tükör –
Felém villan, töretlen tündököl,
S árulkodó fényében nézhetem,
Mily gyönyörű vetkőző életem.

*

Becsukódom, magam kitárva,
Felszabadít, mi bekerít.
Az egyszerűség komplikálja
Tág világom szűk tereit.

Horváth Imréről jut eszembe egy másik erdélyi költö, az aradi Anavi Ádám, akinek 2004-ben adott ki az Irodalmi Jelen egy válogatást kilencvenötödik (!) születésnapjára. Mintha őt már említettem volna egyszer a naplómban, de mégis idézek tőle is egypár sort.

Űzném ki éntársam magamból
bennem tapos belém tapad
minden új reggel új karambol –
s csak morzsolódik nem hasad
egyszerre mindenem bele –
feszes ritmussal kötött verssel
naponta küzdök ellene

November 25.

Bethlen Gábor negyvenkilenc éves korában halt meg, de állítólag huszonháromszor olvasta végig az egész Bibliát. Ezek szerint másfél évenként jutott el Mózes első könyvétől az Apokalipszisig.

November 29.

Nemcsak a születésnapokat figyelem (ezt csak az El Paěsban lehet, lásd a november 2-i bejegyzésemet), hanem az elhalálozásokat is. Most olvasom, hogy meghalt, nyolcvan fölött, Eartha Kitt amerikai táncosnő, akiről Orson Welles annak idején azt mondta, hogy ő a legszexibb nő a világon. És meghalt Samuel Huntington, aki a kultúrák összecsapásáról írt egy híres könyvet, pont akkor, amikor Lyotard és Fukuyama nyomán elterjedt az az optimista nézet, hogy a nagy narratíváknak vége, és most mindenütt a liberális demokrácia fog uralkodni. Fukuyama később belátta, hogy túl optimista volt, és az iszlamizmus, valamint általában a közel-keleti helyzet sajnos azt mutatja, hogy Huntingtonnak volt igaza.

December 1.

A francia tévében rendszeresen megjelenik az a felhívás, hogy együnk mindennap hét gyümölcsöt vagy zöldségfélét. Lóránt méltatlankodik: ne szóljanak bele az életembe, én hatot eszek vagy nyolcat, ahogy éppen kijön. Szerintem viszont a mondat így zseniális, mert ez retorika a javából. A hatot vagy nyolcat mindenki elfelejti, a hét megmarad az emlékezetünkben. A hetes szám titokzatos.

December 4.

Napok óta esik a hó Freiburgban. Ha kinézek észak felé az ablakon, csak teljesen fehér dombokat látok, de délre is vigyázni kell, ha elindulok a város központja felé: csúszós, fehér, gyönyörű. Itt mintha félig olvadt, piszkos hó nem is lenne soha.

December 9.

Írtam egy verset, és azt a címet adtam neki: Hölderlin. A náciknak egyik kedvenc költője volt, a görög szépségideál iránti vágyódás és a tragikus német sors megtestesítője. A háború alatt egy német professzor beszélt róla Budapesten, és apám – nem tudom, miért, talán hogy gyakoroljam a nyelvet – engem is elvitt. Sokat a német előadásból persze nem értettem, de arra emlékszem, hogy az előadó a költő nevének utolsó szótagját feltűnően meghosszabbította, valami olyasmit mondott mindig, hogy Hölderliiiiiiiiiiin. Ez lenne a név náci kiejtése?

December 22.

Az ünnepnapokat megint Bretagne-ban töltjük. Mindennap találkozom egy kilencvenéves asszonnyal, aki a kutyáját sétáltatja, és nagyon szeret beszélgetni az utcán. Érthető. Férje, aki postás volt, már régen meghalt, gyerekei a városban élnek, őérte csak az újévi ebédre jön el a fia autóval. A karácsonyt egyedül tölti, meséli: tévét néz, és sétál a kutyával. Arra gondolok, hogy a férfiak átlagéletkora alacsonyabb, mint a nőké, a világon tehát ilyen magányos öreg özvegyasszonyokból milliók lehetnek.

December 24.

Stockinger Mátyás ferences pap így kezdte karácsonyesti beszédét 1687-ben Csíksomlyóban: „Ama régi, ékesen szóló orátorok és mesterséges szókat feltanáló poéták, bölcs és híres-nevezetes akadémikusok az Isten szeretetit emberek eleiben akarván terjeszteni s megismértetni, különb-különbféle sok szép példák és hasonlatosságok által akarták azt leábrázolni. Egynémelyek az oktalan állatok és égi madarak által, kik az ő apródjokhoz csudálatos szereteteket mutatják; némelyek a folyóvizekhez, tűzhöz és naphoz hasonlították, ki az ő világosságát, melegségét és erejét minden teremtett állatokkal egyaránt közli; ki egyképpen, ki másképpen akarta kijelenteni. De az isteni szeretetet, mely minden teremtett állatoknak szeretetit s tulajdonságit felyülhaladja, különben le nem ábrázolhatták, hanem oly csudálatos csudatétel által, mely a természetnek tulajdon cselekedetit felyülhaladja. Annakokáért egy bölcs és okos akadémikus egy mágneskő által formálta ki: egy táblára egy nagy darab vasat mágneskővel leábrázolván oly formában, hogy a mágneskőnek természeti és törvénye ellen volt, mert nemhogy a mágneskő a vasat, hanem a vas a mágneskövet vonta magához, a táblának felső részére ilyen bötűk voltak felírva arannyal: Non aliter Divinus amor. Ilyen az Istennek hozzánk való szereteti. Hogy a mágnes a vasat magához vonzza, nem csuda, mert az mágneskőnek természeti azt hozta magával. Ellenben penig, hogy a vas a mágneskövet magához húzza s vonzza, bezzeg immár az csudálkozásra s álmélkodásra méltó dolog, mert az természet törvényével ellenkezik. Hogy az ember Istenhez folyamodjék és hozzája közelgessen, mint a vas a mágneskőhöz, nem csuda, mert azt természeti hozta; de hogy az Isten emberhez jöjjön, a teremtő az ő teremtett állatjához, azmint a mái szent napon az örökkévaló szent Ige, aki igaz Isten, mennynek, földnek teremtője és örök birodalmas ura, per quem facta sunt omnia; hogy az boldogságos Szűz Máriának tisztaságos méhébül emberi testet és természetet végyen magára, és szenvedhető s halandó természetben öltözzék, aki szenvedhetetlen és halhatatlan, bezzegh e dolog immár mind angyali s mind emberi elmét meggyőzi és felyülhalad, melyet senki meg nem cselekedhetik, hanem csak egyedül az Isten, aki a mi hozzánk való szeretetiben ég és lángal. Sic, sic, Divinus amor!”

December 27.

Apám szerint a reformátusoknak karácsony és húsvét harmadnapját is ünnepelniük kellene, hogy ellensúlyozzák a katolikusokat, akiknek sokkal több ünnepnapjuk van.

December 30.

Pilinszky János mondta nekem annak idején, hogy meg akar tanulni franciául, hogy eredetiben olvashassa Simone Weilt, de nagyon zavarják a franciában gyakori homonímiák. Velem most egy humoros eset történt meg. Apósom meséli, hogy egy ősz hajú nő, akit látásból én is ismerek, mer szeretne lenni. Csodálkozva kérdezem: „Az ő korában?” Mindenki nevet, mert én azt hittem, hogy anya szeretne lenne (mčre), ő viszont politikai ambícióiról beszélt: a hölgy polgármester (maire) szeretne lenni.

Nyitólap