|
Margit
Margitot húsz éve ismerem. Annak idején
egy utcában laktunk Budán, közel a Déli pályaudvarhoz.
Reggelente az ablakban vártam, hogy kilépjen a szürke
járdára, és tűsarkú cipőjében végigkopogja. Igencsak
szemrevaló teremtés volt. Hullámos szőke haja a vállát
verdeste, alakját pontos ívek és lágy hajlatok jellemezték.
Örökké mosolygott, szinte soha nem láttam búsulni. Az
egykori MOM-ban dolgozott mint betanított lapesztergályos. A
kemény, három műszakos munka meg se kottyant neki. Legalábbis
egy darabig. Aztán egyszer csak a formás lábikrán megjelentek
a csúnya visszerek. Ekkor már korosabb volt, de nem látszott
rajta. Később viszont egyre sűrűbben ment betegállományba,
és utána hosszú ideig lábadozott. A vezetőség megsajnálta,
és áthelyezték a portára. Ott ismerkedett meg az üzem egyik
kertészével, akihez nemsokára odaköltözött. Felhőtlen
boldogságuk nem tartott sokáig, társa hamarosan meghalt.
Margit ezt a sorscsapást eléggé nehezen viselte. Sokszor
berúgott, ilyenkor idegenek vitték haza. Depresszió is
kínozta: nem törődött senkivel és semmivel. Eközben a gyár
is megroppant. Rengeteg embert foglalkoztattak, ám a
munkalehetőség napról napra csökkent. Könyörtelenül
bekövetkezett a leépítés. Egy szép napon Margit az utcára
került. Úgy látszott, hogy ez a trauma végképp megrendíti.
De mintha márványból faragták volna: utcaseprőnek
jelentkezett. Ez idő tájt már egy nyolcadik kerületi
bérlakásban élt. Szerencsére a környéken kellett
sepregetnie, így aztán többször hazaballagott pihenni. A
kirendeltségen tudtak róla, de nem sérelmezték.
A minap az Oktogon környékén jártam. Az
egyik padon ülő nő ismerősnek tűnt. Éppen a köré
telepedett társaságot szórakoztatta. Arcán millió ránc
futott végig, ám mégis, valami különös báj övezte.
Kisvártatva rádöbbentem: Margitot látom. Odasomfordáltam,
és némi tanácstalanság után köszöntem neki. Hosszasan
bámult rám, hirtelen nem tudta, hová tegyen. Aztán
felkiáltott: – Uramisten! Hát te még élsz? – Aztán a
botja segítségével feltápászkodott, és szorosan átölelt.
Azon nyomban meghívott magához egy kis tereferére. Idő
hiányában nem fogadtam el, de megígértem, hogy máskor
szívesen meglátogatom. – Este hét után gyere, akkor
biztosan otthon vagyok – mondta csillogó szemmel. A
következő hét szombatján elmentem hozzá. Az omladozó
bérház kapualja csöppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig
vártam, hogy az udvarra érjek. A kopott bejárati ajtón jól
látszott: ósdisága ellenére tisztán tartják. Margit
agyonmosott melegítőben fogadott, majd kávéval kínált. –
A legolcsóbbat veszem a piacon – világosított fel
vízforralás közben. Ezalatt szétnéztem a konyhában. A
viharvert kredencben tányérok sorakoztak. Az üvegen át
kitűnt: mindegyik gondosan el van mosva. Az asztalterítő is
precíz vasalásról tanúskodott. – Milyen rend van itt –
tört fel belőlem az ámulat. – Ha azt akarod, hogy ne egyen
meg a kosz, takarítanod kell – mondta határozottan. Ilyen
betegen hogyan végzi el a házimunkát, töprengtem magamban.
Margit kitalálta, hogy mire gondolok. Ezért elmagyarázta
például a felmosás fortélyát. – Egyik kezemmel a rongyot
irányítom, a másikkal pedig a botra támaszkodom. Nincs ebben
semmi ördöngösség. – Ezután betessékelt a szobába. A
falon a jócskán megsárgult családi fényképek között
feszület és rózsafüzér díszelgett. A függönyön lévő
lyukak is az idő múlásáról árulkodtak. Margit nem
szégyellte: – A nyugdíjam az evésre megy el, mást nem tudok
venni – mondta nemes egyszerűséggel. Ezután a régi
emlékeket idéztük fel. Margit valósággal sugárzott a
boldogságtól. Amikor visszatértünk a jelenbe, szomorúan maga
elé nézett. – Holnap van a nemzeti ünnep, és megint
tüntetni fognak – állapította meg egykedvűen. Beleegyezően
bólintottam. Ekkor Margit egy kissé emelt hangon kifakadt. –
A fene enné meg, hogy most már nem szabad tojást dobálni!
Pedig a melegfesztivál alatt két tálcára valót sikerült
szereznem. Utána egy hétig király módjára vacsoráztam. De
sajnos, az élet ismét kibabrált velem – tette hozzá, és
legyintett egyet. Nem kommentáltam az elmondottakat. Fejét
megsimogatva elbúcsúztam tőle. Az utcákat hideg szél járta,
és a komor tavaszi fellegekből szemerkélt az eső.
Spányik Miklós
