![]() |
Ferdinandy György
Happy
birthday, Mom!
A kisgyerekkor paradicsomából anyám
egyetlen születésnapjára sem emlékszem. Voltak-e neki
egyáltalán? Nem számolom, csak a saját születésnapjaimat.
Az ötvenes években, kamasz koromban, nem
ünnepeltünk semmit. Még a karácsonyt se nagyon. A
száműzetés évtizedei alatt pedig legfeljebb egy-egy
képeslapra futotta. Anya szeptember 9-én született, évről
évre bekereteztem magamnak ezt a napot.
És ebben még első hazalátogatásaim sem
hoztak változást: a trópuson augusztusban kezdődött a
tanítás, nem maradhattam szeptemberig. Így aztán fél kezemen
meg tudom számolni, hányszor köszöntöttem fel őt ezen a
napon.
Két alkalomra azonban jól emlékszem. Az
egyik Franciaországban, az első szabad, úgynevezett
szombatévemben. Azon a nyáron költöztünk a burgundi
tanyára, úgy tűnt, hogy tíz év trópus után lesz megint az
óvilágban is otthonunk. A mesteremberek elvonultak, készen
állt az új tetőzet, az ablakok és a falak. A két gazdasági
épületet kiadtam, az istállókban ökröket hizlalt egy
paraszt. A házikót, ahol valamikor a kenyeret sütötték,
későbbre hagytam: itt akartam berendezni a könyvtáramat.
Mozgalmas idők: én hordtam a sittet, a
feleségem egész nap sikált és mosott.
Akkor dudált be az udvarba a postás.
Megfordult – az útnak itt a tanya előtt vége szakadt –,
és megállt a kapuban.
– Ki írt? – kiabált ki feleségem a
padlásablakon.
– Anyám! – feleltem, és a konyhaasztalra
dobtam a borítékokat.
Mindez augusztus vége felé történhetett.
Anya bejelentette, hogy jön. Hogy megkapta a vízumot. Máskor
felujjongtam volna erre a hírre.
– Mikor? – kérdezte Clo, miközben a
lefolyónál kefélte magáról a sarat.
Nem volt időnk megbeszélni a részleteket. A
levelek két-három hétig is utaztak azokban az időkben, ha
ugyan nem tették végleg félre őket a cenzorok.
Anyámat kint vártuk a dijoni
vasútállomáson. Dijon az első nagyváros a közelben. Hetven
kilométer az Aranypartot átszelő keskeny úton. Tíz évvel
ezelőtt még itt törtem a követ, ezen a pályaudvaron. Azután
a szerződés, a tanári állás a trópuson. Megmutattam volna
neki, hol, de Clót nem érdekelték az ilyen részletek. Délben
pedig percre pontosan befutott a bázeli vonat.
Az utasok már mind kijöttek, amikor
észrevettem, hogy két böhömnagy bőrönd között ácsorog a
peronon. Már azt számolgattam, hogy ebédre éppen hazaérünk,
de anya nem akart beszállni a kocsiba.
– Megnézzük Dijont! – jelentette ki. –
Ha már itt vagyok…
Az egyik bőröndben – mint kiderült –
ajándékokat hozott. Szőtteseket, illusztrált mesekönyveket.
A másikból azonban – Clo felsikított a meglepetéstől –
csupa élelmiszert szedett elő. Mint mondta: egy kis hazait.
Kolbászt, Pick-szalámit, halkonzerveket.
– De anyuka! Maman! – kiáltotta
feleségem.
– Azt írtátok – vonogatta a vállát –,
hogy nincs pénzetek!
A konyhában még nem volt szekrény, anya
elemózsiája a földön, a kofferben maradt.
Ebéd után felmentem a szobámba. Belelapoztam
a noteszomba, így szoktam összeszedni magam. Akkor vettem
észre szeptember kilencedikét: anyám a születésnapjára
érkezett!
– Lemész a pékhez! – sóhajtotta
feleségem. És valami ajándék is kellene…
Ajándék! Még a holminkat se tudtuk
kipakolni. És ilyenkor már zárva vannak az üzletek.
– Hány éves?
– Hatvan.
A gyerekeknek megmutattam az ajándékokat.
Megígértem, hogy a meséket majd elmondom nekik. És azt is
mondtam, hogy csókolják meg a nagymamájukat. És hogy ne
fanyalogjanak.
Anyám elfújta a gyertyákat, happy birthday
to you! – énekeltük, jobb híján angolul, a „boldog szülinapot”.
Másnap ismét beindult a taposómalom. Adamo
és Gonin, a szerelők, Machuron úr, a szobafestő. A gyerekeket
az iskolába vitte Clo; ami engem illet, elkezdtem intézni a
dolgaimat. Anya egyedül maradt.
Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mennyi
időre kapott vízumot. Keveset beszéltünk; ha belevágtunk, a
család felállt, és magunkra hagyott. De még ez is ritkán
fordult elő. Este, vacsora után, az ólmos fáradtság. Meg az
irkák: a sok házi feladat.
Egy idő után a dolgok elromlanak. Anya egyre
nagyobbakat hallgatott. Azután az a reggel! Vissza kellett
fordulnom: otthon felejtettem a papírjaimat. De a tanya addigra
üres volt. Anya lehúzta az ágyát, és nem álltak a sarokban
a vulkánfíber kofferok.
A Couches felé vezető úton értem utol. A
szőlősök között, ott, ahol néha megálltam ráérős
napokon.
– Hagyjál! – sírta el magát. – Ezt én
nem tudom megszokni soha.
Mégis beült mellém a kocsiba. Az esőcseppek
hálójában hidegen csillogott a haja.
Maga sem tudta, hogy mi az, amit nem fog
megszokni. Csak szipogott, leszegte a fejét, még az ázott
kabátja is idegen volt. – A szeretetlenséget – mondta –,
a közönyt. Mindent. Ezeket a rideg terméskő falakat.
Meg kellett volna magyaráznom, hogy ez itt nem
az az otthon. Hogy nekem itt ököllel kellett elfoglalnom minden
talpalatnyi helyet. A közöny – álcázott készültség. A
szeretetlenség – védekezés. Az érzelem elsáncolta magát,
elaknásította a puha, a sebezhető felszíneket.
De én csak ültem. Hallgattam az eső
kopogását, néztem a sűrű, fehér párát az ablaküvegen.
Lent a völgyben az idegen asszony. A gyerekeim, akiknek ez a
föld a hazájuk. Akiknek ebben a völgyben semmi sem idegen.
Anya később hazament. Nem sírt többé, és
nem sírtam én sem. Csak éppen azóta nem állok meg a Couches
felé vezető úton, nézegetni a szőlőseimet.
*
A másik születésnap pedig már itthon,
a kilencvenedik. Azokban az időkben anya a régi családi ház
alagsorában, a házmesterlakásban élt. Az emlékei között,
mondanám, de a mi emléktárgyainkból a két háború és az
ötvenes évek után nem sok maradt.
Anyánk megőrizte a régi éjjeliszekrényt, a
konyhakredencet és a fehér, támlás széket a
fürdőszobából. A kis piros fazekat, ki tudja, miért, és a
huszonnégy személyes készletből egy ezüstkanalat.
Az ablakából a kertre nyílott a kilátás, a
két orgonabokorra. Ezeket nézte, amikor már nem tudott kiülni
a szabadba. Télen itt kuporogtak az énekes madarak. A
széncinkék bekopogtak hozzá, ha elfelejtette kiszórni nekik a
magot.
Volt egy kutyája, a Foltos. Az ajtót nyitva
tartotta, húgom szerint fűtötte a kertet, mert éjjel – mint
mondta – néha becaplat hozzá a kutya. – Belebámul az
arcomba – mesélte –, érzem a leheletét. Csak akkor megy
ki, ha látja, hogy jól vagyok.
Reggel hétkor percre pontosan benézett hozzá
az öcsém. Megrakta a kályhát, kávét főzött,
elkészítette a reggelijét. Anya már felkelt, mire letette az
asztalra a tálcát. Meghallgatták a híreket, így indult
útjára a nap.
Nyolc óra után pedig bekiabált az ajtón a
húgom. Kizavarta a kutyát, és megkérdezte, hogy mit hozzon a
boltból. Mire visszaért, a pénze fillérre kiszámolva várta
az asztalon.
Fölötte, a régi lakásban, unokái éltek:
három kiskamasz. Ezek már anyánk életében szemet vetettek a
házmesterlakásra.
– Kivárjuk! – kiabáltak be hozzá az
ablakon.
– Azt leshetitek! – felelte, mert nekem
szánta az alagsort. Nehogy amikor hazatelepülök, az utcán
találjam magam.
Mert akárhogyan is vesszük, ő volt itt a
tulajdonos.
Ilyen volt anyánk. Melegítőben járt, és
bakancsban. Legfeljebb télen hordott egy műbőr dzsekit, abból
is a legolcsóbb fazont. Most mégis kicsípte magát, ezen a
születésnapon. Blúzt vett fel, horgolt, mintás
gyapjúkendőt, és a félcipőt, ami még a minisztériumi
évekből maradt.
Ebédhez a kertben, a dédszülők valaha volt
barackosában terített a húgom. Összejött a család,
anyánkat kivezették, mert járni – ha nehezen is – még
tudott. Pezsgőt bontottam, felköszöntöttük őt, de az a
„kivárjuk!” végig ott volt a levegőben. A torta után
mindenki hazament, húgom becipelte a garázsba a kerti
bútorokat.
Az igazi ünnep azonban estére maradt. De
erről nem tudott senki kívülem. Nem mintha titokban akartam
volna tartani, a titok régebbi volt, mint ez az alkalom.
Még kétlakiságom idején, valahányszor
beállítottam, anyám lehalkította a hangját, mint akinek
takargatnivalója van:
– Fiam – kérdezte tőlem –, befizetnéd
a tagdíjamat?
Egész évben erre várt, nem bízott senkiben.
Csak akkor nyugodott meg, ha beragaszthatta a tizenkét tulipiros
hónapot. A titkárságon évről évre megkérdezték, hogy jól
van-e az édes anyuka.
– Kilencvenéves! – feleltem azon a
nyáron, és a titkárnő megfogta a karomat:
– Egy pillanat! – mondta. – Kilencven? Ő
a mi legidősebb tagunk!
Pillanatok alatt összebeszéltek. – Mikor
alkalmas? – kérdezték, és én bediktáltam az órát, amikor
– a kerti műsor után, és még mielőtt lefeküdne –
anyánk magára marad.
Az ilyen családi ebédek után szomorú
szokott lenni az ember. – Te még maradsz? – kérdezte.
Tálcát tettem az asztalra, és azt feleltem, hogy valami azért
még hátravan.
Megérkeztek, percre pontosan. Két hivatalos
autó, a sofőr és egy nagy, felpántlikázott csomag. Hogy kik
voltak, pontosan nem tudom. Vidám, egymást ugrató
fiatalemberek.
Alig fértek be az apró házmesterlakásba,
ahol Tímár bácsi, az utolsó házfelügyelő annak idején
hatodmagával lakott. Egyikük, akit Norbinak szólítottak,
felköszöntötte anyát, és átadta a likőrrel,
aprósüteménnyel megrakott díszes kosarat, ami olyan volt
így, az asztal közepén, mint egy frissen bontott IKKA-csomag.
Anyát kizárták a két munkáspárt
egyesülése idején, és ezek után a minisztériumban sem
maradhatott. Hosszú éveken át a Budafoki úton, a Keltex
mellékhelyiségeiben takarított. Azután egyszer csak
visszahívták. Hogy pontosan mikor, azt én már nem tudom.
Cérnavékony volt a hangja, miközben
elmesélte ezt a fél évszázadot. Amikor befejezte, Norbi, a
kerületi képviselő felállt, és kezet csókolt neki.
– Nem szabad! – tiltakozott anyám. Valami
olyat mondott, hogy ez ma már nem szokás. Hogy a kézcsók egy
régi, idejétmúlt dolog.
– Dehogy idejétmúlt! – tiltakozott a
pirospozsgás fiatalember, aki az unokája lehetett volna ennek a
múlt századbeli hölgynek, aki budikat takarított, és a
saját háza pincéjében lakott. „Nem idejétmúlt, csak ma
már valami egészen mást jelent.”
Így ért véget ez a látogatás.
Kiszellőztettem, rendet raktam a szobában. Anya mozdulatlanul
ült.
– Mire gondol? – kérdeztem, mert magáztam
őt. Mi hárman, a gyerekei, magáztuk őt egész életében. Nem
tegezték le őt, csak a többiek.
– Semmire! – sóhajtott fel, mint aki mély
álomból ébred. – Nézem az életemet.
Nem vagyok aggódó természetű. Az, hogy
történhet vele valami, éjjel, amikor senki sincs a
közelében, soha eszembe sem jutott. Most mégis visszamentem.
Az ajtót – mondom – mindig nyitva hagyta, a kutyája, a
Foltos miatt. Happy birthday, Mom! Megálltam
fölötte, ahogy a kutya szokta, és láttam, hogy álmában
anyám mosolyog.