Ferdinandy György

Happy birthday, Mom!

A kisgyerekkor paradicsomából anyám egyetlen születésnapjára sem emlékszem. Voltak-e neki egyáltalán? Nem számolom, csak a saját születésnapjaimat.

Az ötvenes években, kamasz koromban, nem ünnepeltünk semmit. Még a karácsonyt se nagyon. A száműzetés évtizedei alatt pedig legfeljebb egy-egy képeslapra futotta. Anya szeptember 9-én született, évről évre bekereteztem magamnak ezt a napot.

És ebben még első hazalátogatásaim sem hoztak változást: a trópuson augusztusban kezdődött a tanítás, nem maradhattam szeptemberig. Így aztán fél kezemen meg tudom számolni, hányszor köszöntöttem fel őt ezen a napon.

Két alkalomra azonban jól emlékszem. Az egyik Franciaországban, az első szabad, úgynevezett szombatévemben. Azon a nyáron költöztünk a burgundi tanyára, úgy tűnt, hogy tíz év trópus után lesz megint az óvilágban is otthonunk. A mesteremberek elvonultak, készen állt az új tetőzet, az ablakok és a falak. A két gazdasági épületet kiadtam, az istállókban ökröket hizlalt egy paraszt. A házikót, ahol valamikor a kenyeret sütötték, későbbre hagytam: itt akartam berendezni a könyvtáramat.

Mozgalmas idők: én hordtam a sittet, a feleségem egész nap sikált és mosott.

Akkor dudált be az udvarba a postás. Megfordult – az útnak itt a tanya előtt vége szakadt –, és megállt a kapuban.

– Ki írt? – kiabált ki feleségem a padlásablakon.

– Anyám! – feleltem, és a konyhaasztalra dobtam a borítékokat.

Mindez augusztus vége felé történhetett. Anya bejelentette, hogy jön. Hogy megkapta a vízumot. Máskor felujjongtam volna erre a hírre.

– Mikor? – kérdezte Clo, miközben a lefolyónál kefélte magáról a sarat.

Nem volt időnk megbeszélni a részleteket. A levelek két-három hétig is utaztak azokban az időkben, ha ugyan nem tették végleg félre őket a cenzorok.

Anyámat kint vártuk a dijoni vasútállomáson. Dijon az első nagyváros a közelben. Hetven kilométer az Aranypartot átszelő keskeny úton. Tíz évvel ezelőtt még itt törtem a követ, ezen a pályaudvaron. Azután a szerződés, a tanári állás a trópuson. Megmutattam volna neki, hol, de Clót nem érdekelték az ilyen részletek. Délben pedig percre pontosan befutott a bázeli vonat.

Az utasok már mind kijöttek, amikor észrevettem, hogy két böhömnagy bőrönd között ácsorog a peronon. Már azt számolgattam, hogy ebédre éppen hazaérünk, de anya nem akart beszállni a kocsiba.

– Megnézzük Dijont! – jelentette ki. – Ha már itt vagyok…

Az egyik bőröndben – mint kiderült – ajándékokat hozott. Szőtteseket, illusztrált mesekönyveket. A másikból azonban – Clo felsikított a meglepetéstől – csupa élelmiszert szedett elő. Mint mondta: egy kis hazait. Kolbászt, Pick-szalámit, halkonzerveket.

– De anyuka! Maman! – kiáltotta feleségem.

– Azt írtátok – vonogatta a vállát –, hogy nincs pénzetek!

A konyhában még nem volt szekrény, anya elemózsiája a földön, a kofferben maradt.

Ebéd után felmentem a szobámba. Belelapoztam a noteszomba, így szoktam összeszedni magam. Akkor vettem észre szeptember kilencedikét: anyám a születésnapjára érkezett!

– Lemész a pékhez! – sóhajtotta feleségem. És valami ajándék is kellene…

Ajándék! Még a holminkat se tudtuk kipakolni. És ilyenkor már zárva vannak az üzletek.

– Hány éves?

– Hatvan.

A gyerekeknek megmutattam az ajándékokat. Megígértem, hogy a meséket majd elmondom nekik. És azt is mondtam, hogy csókolják meg a nagymamájukat. És hogy ne fanyalogjanak.

Anyám elfújta a gyertyákat, happy birthday to you! – énekeltük, jobb híján angolul, a „boldog szülinapot”.

Másnap ismét beindult a taposómalom. Adamo és Gonin, a szerelők, Machuron úr, a szobafestő. A gyerekeket az iskolába vitte Clo; ami engem illet, elkezdtem intézni a dolgaimat. Anya egyedül maradt.

Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mennyi időre kapott vízumot. Keveset beszéltünk; ha belevágtunk, a család felállt, és magunkra hagyott. De még ez is ritkán fordult elő. Este, vacsora után, az ólmos fáradtság. Meg az irkák: a sok házi feladat.

Egy idő után a dolgok elromlanak. Anya egyre nagyobbakat hallgatott. Azután az a reggel! Vissza kellett fordulnom: otthon felejtettem a papírjaimat. De a tanya addigra üres volt. Anya lehúzta az ágyát, és nem álltak a sarokban a vulkánfíber kofferok.

A Couches felé vezető úton értem utol. A szőlősök között, ott, ahol néha megálltam ráérős napokon.

– Hagyjál! – sírta el magát. – Ezt én nem tudom megszokni soha.

Mégis beült mellém a kocsiba. Az esőcseppek hálójában hidegen csillogott a haja.

Maga sem tudta, hogy mi az, amit nem fog megszokni. Csak szipogott, leszegte a fejét, még az ázott kabátja is idegen volt. – A szeretetlenséget – mondta –, a közönyt. Mindent. Ezeket a rideg terméskő falakat.

Meg kellett volna magyaráznom, hogy ez itt nem az az otthon. Hogy nekem itt ököllel kellett elfoglalnom minden talpalatnyi helyet. A közöny – álcázott készültség. A szeretetlenség – védekezés. Az érzelem elsáncolta magát, elaknásította a puha, a sebezhető felszíneket.

De én csak ültem. Hallgattam az eső kopogását, néztem a sűrű, fehér párát az ablaküvegen. Lent a völgyben az idegen asszony. A gyerekeim, akiknek ez a föld a hazájuk. Akiknek ebben a völgyben semmi sem idegen.

Anya később hazament. Nem sírt többé, és nem sírtam én sem. Csak éppen azóta nem állok meg a Couches felé vezető úton, nézegetni a szőlőseimet.

*

A másik születésnap pedig már itthon, a kilencvenedik. Azokban az időkben anya a régi családi ház alagsorában, a házmesterlakásban élt. Az emlékei között, mondanám, de a mi emléktárgyainkból a két háború és az ötvenes évek után nem sok maradt.

Anyánk megőrizte a régi éjjeliszekrényt, a konyhakredencet és a fehér, támlás széket a fürdőszobából. A kis piros fazekat, ki tudja, miért, és a huszonnégy személyes készletből egy ezüstkanalat.

Az ablakából a kertre nyílott a kilátás, a két orgonabokorra. Ezeket nézte, amikor már nem tudott kiülni a szabadba. Télen itt kuporogtak az énekes madarak. A széncinkék bekopogtak hozzá, ha elfelejtette kiszórni nekik a magot.

Volt egy kutyája, a Foltos. Az ajtót nyitva tartotta, húgom szerint fűtötte a kertet, mert éjjel – mint mondta – néha becaplat hozzá a kutya. – Belebámul az arcomba – mesélte –, érzem a leheletét. Csak akkor megy ki, ha látja, hogy jól vagyok.

Reggel hétkor percre pontosan benézett hozzá az öcsém. Megrakta a kályhát, kávét főzött, elkészítette a reggelijét. Anya már felkelt, mire letette az asztalra a tálcát. Meghallgatták a híreket, így indult útjára a nap.

Nyolc óra után pedig bekiabált az ajtón a húgom. Kizavarta a kutyát, és megkérdezte, hogy mit hozzon a boltból. Mire visszaért, a pénze fillérre kiszámolva várta az asztalon.

Fölötte, a régi lakásban, unokái éltek: három kiskamasz. Ezek már anyánk életében szemet vetettek a házmesterlakásra.

– Kivárjuk! – kiabáltak be hozzá az ablakon.

– Azt leshetitek! – felelte, mert nekem szánta az alagsort. Nehogy amikor hazatelepülök, az utcán találjam magam.

Mert akárhogyan is vesszük, ő volt itt a tulajdonos.

Ilyen volt anyánk. Melegítőben járt, és bakancsban. Legfeljebb télen hordott egy műbőr dzsekit, abból is a legolcsóbb fazont. Most mégis kicsípte magát, ezen a születésnapon. Blúzt vett fel, horgolt, mintás gyapjúkendőt, és a félcipőt, ami még a minisztériumi évekből maradt.

Ebédhez a kertben, a dédszülők valaha volt barackosában terített a húgom. Összejött a család, anyánkat kivezették, mert járni – ha nehezen is – még tudott. Pezsgőt bontottam, felköszöntöttük őt, de az a „kivárjuk!” végig ott volt a levegőben. A torta után mindenki hazament, húgom becipelte a garázsba a kerti bútorokat.

Az igazi ünnep azonban estére maradt. De erről nem tudott senki kívülem. Nem mintha titokban akartam volna tartani, a titok régebbi volt, mint ez az alkalom.

Még kétlakiságom idején, valahányszor beállítottam, anyám lehalkította a hangját, mint akinek takargatnivalója van:

– Fiam – kérdezte tőlem –, befizetnéd a tagdíjamat?

Egész évben erre várt, nem bízott senkiben. Csak akkor nyugodott meg, ha beragaszthatta a tizenkét tulipiros hónapot. A titkárságon évről évre megkérdezték, hogy jól van-e az édes anyuka.

– Kilencvenéves! – feleltem azon a nyáron, és a titkárnő megfogta a karomat:

– Egy pillanat! – mondta. – Kilencven? Ő a mi legidősebb tagunk!

Pillanatok alatt összebeszéltek. – Mikor alkalmas? – kérdezték, és én bediktáltam az órát, amikor – a kerti műsor után, és még mielőtt lefeküdne – anyánk magára marad.

Az ilyen családi ebédek után szomorú szokott lenni az ember. – Te még maradsz? – kérdezte. Tálcát tettem az asztalra, és azt feleltem, hogy valami azért még hátravan.

Megérkeztek, percre pontosan. Két hivatalos autó, a sofőr és egy nagy, felpántlikázott csomag. Hogy kik voltak, pontosan nem tudom. Vidám, egymást ugrató fiatalemberek.

Alig fértek be az apró házmesterlakásba, ahol Tímár bácsi, az utolsó házfelügyelő annak idején hatodmagával lakott. Egyikük, akit Norbinak szólítottak, felköszöntötte anyát, és átadta a likőrrel, aprósüteménnyel megrakott díszes kosarat, ami olyan volt így, az asztal közepén, mint egy frissen bontott IKKA-csomag.

Anyát kizárták a két munkáspárt egyesülése idején, és ezek után a minisztériumban sem maradhatott. Hosszú éveken át a Budafoki úton, a Keltex mellékhelyiségeiben takarított. Azután egyszer csak visszahívták. Hogy pontosan mikor, azt én már nem tudom.

Cérnavékony volt a hangja, miközben elmesélte ezt a fél évszázadot. Amikor befejezte, Norbi, a kerületi képviselő felállt, és kezet csókolt neki.

– Nem szabad! – tiltakozott anyám. Valami olyat mondott, hogy ez ma már nem szokás. Hogy a kézcsók egy régi, idejétmúlt dolog.

– Dehogy idejétmúlt! – tiltakozott a pirospozsgás fiatalember, aki az unokája lehetett volna ennek a múlt századbeli hölgynek, aki budikat takarított, és a saját háza pincéjében lakott. „Nem idejétmúlt, csak ma már valami egészen mást jelent.”

Így ért véget ez a látogatás. Kiszellőztettem, rendet raktam a szobában. Anya mozdulatlanul ült.

– Mire gondol? – kérdeztem, mert magáztam őt. Mi hárman, a gyerekei, magáztuk őt egész életében. Nem tegezték le őt, csak a többiek.

– Semmire! – sóhajtott fel, mint aki mély álomból ébred. – Nézem az életemet.

Nem vagyok aggódó természetű. Az, hogy történhet vele valami, éjjel, amikor senki sincs a közelében, soha eszembe sem jutott. Most mégis visszamentem. Az ajtót – mondom – mindig nyitva hagyta, a kutyája, a Foltos miatt. Happy birthday, Mom! Megálltam fölötte, ahogy a kutya szokta, és láttam, hogy álmában anyám mosolyog.

Nyitólap