|
Főhajtás XXIII.
A titkos hős
Ha lehettek hajdan titkos tanácsosok,
lehettek titkos hősök is.
Kőmives Jánosról ma már szinte semmit
sem tudunk. Szinnyei József a Magyar írók élete és
munkái XIII. kötetében, 1909-ben még számon tartotta:
néptanító volt, és Egerben, 1867-ben megjelent Gondűző
címmel egy adomagyűjteménye, amelynek anyagát részben
gyűjtötte, részben maga írta.
Saját legendagyűjteményemben Kőmives János
19. századi titkos hős.
Valamikor a múlt század hetvenes éveiben,
nyugtalan országjárásaim idején, valamelyik vidéki város
antikváriumában akadt kezembe Szilády László Köznapi
imák című, 1846-ban, Kecskeméten kiadott
beszédgyűjteménye. A könyv utolsó lapján található
tintaceruzás bejegyzés szerint 32 forintért vásároltam.
Félbőr kötésű egzemplár (könyvkötő-csemete nagyanyám
így nevezte a becses köteteket), s bár a könyv 1846-ban
jelent meg, a kötés címoldalán az arannyal nyomott évszám
1848. Valószínű, hogy a forradalom és szabadságharc évében
tulajdonosa méltatta e díszes borítóra imakönyvét.
Szilády László református lelkész
(1812–1862) Kiskunhalason született, s több vidéki várost
megjárván, 1848-ban Kiskunhalason teljesített szolgálatot. Köznapi
imák című gyűjteményes kötete testvére, Szilády
Károly nyomdájában és költségén jelent meg. Népszerű
lehetett a mű (vagy Szilády Károly volt jólelkű testvér),
mert 1851-ben másodszor is napvilágot látott.
Kőmives János 1848-ban Lepsényben tanította
a korabeli nebulókat, ott vásárolta meg – kéziratos
bejegyzése szerint 1, azaz egy pengő forintért – Szilády
László művét. Minden bizonynyal ő köttette be félbőrbe,
arany nyomással a naponta forgatott imakönyvet.
Mert naponta kézbe vette, olvasta Szilády
László mindennapi reggeli imáit. Fekete tollal jelölte meg
– x – a már olvasott szövegeket, és gyakran barna
ceruzával zárójelbe tett egy-egy mondatot, bekezdést. Ma már
nehéz megállapítani, miért. Néha fontosnak látszó mondat
került zárójelbe: hangsúlyozott, emlékezetbe vésett, talán
a családnak hangosan elismételt, felolvasott életbölcsesség,
megfontolandó tanítás. Máskor – mintha szószátyárnak
ítélné a szerzőt – kiiktat a szövegből néhány mondatot;
talán a tiszteletes úrnál hamarabb akart az imádság végére
érni.
A kötet elején gyakoribbak az x jelek és a
színes ceruzás zárójelek, a vége felé már csak elvétve
találkozunk hajdani hazánkfia keze nyomával. Lehet, hogy az
év vége felé kevesebbet imádkozott, vagy csupán
jegyzetelgető kedve apadt el.
A második hét szombatján az imák
szövegében – 1846-ban! – így írt Szilády László:
„Nem… óh nem csak magunkért fáradozunk mi, nem csak
magunkért hordozzuk oly örömest az életnek terheit; vannak
körülünk, kiket te adtál nekünk, kik szívünknek kedvesek,
kiket halálunk utánra is boldogítni kívánnánk, ezek egyik
fő ösztönünk a munkásságra, ezekért, s ezekre is kérjük
áldásodat. Óh ébressz fel mindeneket munkás szeretetre
övéik eránt, sőt az egész emberi nem eránt; cselekedd, hogy
az ember embertársaért, a nagy a kicsinyért, a hatalmas az
erőtlenért, a fejedelem az alattvalóért, és viszont,
szívesen tegyenek mindent, mivel egymást kölcsönösen
boldogíthatják, míg munkálkodni engedi őket szent
felséged.”
Minden keresztyén ember számára erkölcsi
iránytű e néhány sor. 1846-ban – ha akkor vette volna meg a
könyvet – Kőmives Jánosnak sem jutott volna eszébe
másképpen gondolni.
De a derék néptanító e kötetet 1848-ban
vásárolta, akkor olvasta, s amikor azon a szombaton magának
vagy családjának felolvasta a reggeli imát, egyszer csak
elakadt a lélegzete, hangja elfulladt… És tollat ragadott,
hirtelen mozdulattal belemártotta a kalamárisba, és néhány
szót erőteljes mozdulattal kihúzott az ima szövegéből: a
fejedelem az alattvalóért, és viszont.
Ma már nem tudni, mely napon ragadtatta magát
ily bátor tettre a derék néptanító, aki becsületes
magyarként Vörösmarty szavaival oktatta az Isten és a király
tiszteletére a gyerekeket… A legelső magyar ember / A
király: / Érte minden honfi karja / Készen áll.
1846-ban még igen, 1848 tavaszán már nem!
Március 28-án jelent meg, s terjedt el röplapokon is Petőfi
Sándor a királyokhoz írott verse, és sokan merték akkor úgy
gondolni: Nincsen többé szeretett király!
Vagy a néptanító akkor húzta ki e néhány
szót a könyvből, amikor 1848 őszén nemzeti szabadságharccá
bolydult a polgári forradalom? Vagy 1849 tavaszán, a Habsburgok
áprilisi trónfosztásakor? Vagy 1850 föltámadást nem
remélő böjtjében, Haynau rémuralma idején?
Kőmives János néptanítóról ma már szinte
semmit sem tudunk. De másfél száz év múltán próbálom
elképzelni a pillanatot, amikor Kőmives János néptanító
1848-ban, vagy akkortájt, Lepsényben egy tollvonással
megsemmisíti lelkében a mindenkori hatalom iránti feltétel
nélkül kötelező mindenkori tiszteletet.
Kőmives János a 19. század titkos hőse:
1848 márciusa megtanította őt nem tisztelni az országrontó
hatalmat, a magyar nemzet érdekeit lábbal tipró fejedelmet, az
emberek sorsával nem törődő uralkodókat.
Imakönyve borítóján ma is fénylik a
dátum: 1848. Emlék és emlékeztető: életében történelmi
pillanat, amikor egy tollvonással leszámol saját félelmeivel,
téveszméivel, alázatra szoktatott beidegződéseivel, a rossz
törvények engedelmes tiszteletével, óvatos bölcsességnek
álcázott gyávaságával.
Titkos hős: egy pillanatra lelkében,
szellemében szabad ember.
Jó lenne tudni: meddig tartott életében ez a
pillanat.
Szigethy Gábor
