Prágai Tamás

Németh Péter Mikola:
Visszasejtesít

Napkút – Magyar Műhely – Cédrus, 2008

„A műalkotás – állítja ismert és sokat citált kijelentésében Martin Heidegger – egy világot tár fel.” De mi a műalkotás? Csak a képzőművészeti alkotásra vonatkozik ez a kijelentés, vagy az irodalomra is? (Álkérdés volt, nyilván más módon az irodalomra is.) De lehet úgy tekinteni az irodalomra, mint a könyv egy aspektusára, vagy – még meredekebben fogalmazva – a műalkotásnak tekintett könyv egy elemére, amilyen, mondjuk, a grafikában a vonal? Németh Péter Mikola válogatott és új verseinek megjelenése felvet egy általánosabb, az irodalmiság mibenlétére irányuló kérdést. Könyv, műtárgy vagy micsoda a Visszasejtesít? Mondjuk: „dolog”? Ha dolog, akkor csak kéznél van, mint egy fogmosópohár vagy edénykészlet. Tegyük hozzá, többnyire ez az elvárásunk a könyvvel szemben is. Megvesszük a könyvesboltban, hazacipeljük, felkerül a polcra, a többi közé, időnként le-levesszük onnét. Dolog, persze speciális funkcióval, hiszen szavakat tartalmaz, és így aktiválni képes a nyelvet, ha akad olvasó, akit megszólíthat, de akkor is csak-közlő, kommunikációs médium, csatorna. Németh Péter Mikola kötete nem csak-könyv, kitekintget a dolgok rendjéből a műtárgyak rendje felé. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Műtárgy mint könyvmű, és ugyanakkor közvetítő is, médium. Művek vannak benne, de visszatér a közlés felé, létét e kettős kötődésben éli meg.

Kettős kötődés tehát. A főcím: Viszszasejtesít. Alatta: Válogatott és új versek, költészeti montázsok, irodalmi és fotóművészeti performanszok. Németh Zoltán Pál fotográfiáival, Csorba Simon László grafikáival és közös performanszaik dokumentumaival. Valljuk be, szokatlan az alcím, illetve inkább műfaji besorolás, és elbizonytalanít. A cím maga a „sejt” szóalakot rejti, és a szó maga is kétarcú a magyar nyelvben, lehet ige, de lehet névszó is. (Az angol nyelvben gyakori az efféle szófaji átcsapás, a magyarban nem.) A sejt: az élet alapegysége, melynél kisebb önálló, élő szerveződés nincs. Az ige jelentésköre a tudással rokon. Aki sejt valamit – az tud, de mégsem. Ismét a kétarcúság! És miért „vissza”? Hova? Honnan? És legfőképp: ki? Egyre több a talány.

Egy másik, korai tanulmányában Heidegger a létező és a semmi viszonyát vizsgálja. Megállapítja, hogy a semmi alapvetőbb, mint a valami. Miért nem a semmi van, miért a valami, ez Heidegger egyik kérdése (Mi a metafizika). Az a gyanúm, hogy ez jó út Németh Péter Mikola kötete felé is. A főcím prepozíciója, a „vissza” e felé a semmi felé irányul, de úgy, hogy nem a semmit, hanem a valamit találja el. Hadd pontosítsam, mire gondolok. A visszasejtesít szó a teremtés biblikus alapjaihoz vezet, oda, ahonnan az élet e csöppnyi egysége ered: az éppen valamihez. Azt a képzetkört idézi, amelyet minden nagy mítosz megidéz, a teremtését. És mi lehet egy alkotó számára fontosabb, mint a teremtés?

A szójátékon túllépve, valóban nehéz lenne nem észrevenni a kötetnek ezt a biblikus vonulatát. De különbséget, persze nem kizáró különbséget kell tennünk biblikus és keresztény között. A könyv szövegeinek keresztény kapcsolódása markáns, de inkább az apokrif kereszténységhez közelít, akárcsak Pilinszky szövegei (akinek főműve mi lenne más, mint az Apokrif). „Mi Atyánk, aki ma nem velünk / aki ma nem velem, – úgy lehet / a menynyekben is ellenünkre vagy!?” – Az Úr imája 2000-ben című vers felütése nem éppen kanonikus gondolatot sugall. Aki ellenünkre van, az a kánon (és jóformán akármely vallás kánona) szerint többnyire a gonosz, a sátán vagy netán a gnózis demiurgosza.

Demiurgosz? A világteremtő gonosz, aki részt vesz a teremtésben? Az erő, amely mindig rosszra tör, de mindig jót művel, ahogy a Faust nyomán Bulgakov is fogalmaz? Érdemes ezt a meghökkentő jegyet kiemelnünk. Létezik ugyanis egy markánsan keresztény vonulat a magyar költészetben – jelzésszinten: a Sík Sándor–Radnóti–Pilinszky vonulatra gondolok –, nyilvánvaló, hogy Németh Péter Mikola könyve ehhez a vonulathoz is csatlakozik. „Mysterium carnale című kötete nemcsak Pilinszky előtt tisztelgés, hanem az avantgárd hetvenes évek előtt is; de a tagolatlan és arctalan idő mélyéről időnként feketén-fehéren kikukkan egy-egy emlékezetes halálfej: »fehérvasárnap / CSONTODIGLAN / CSONTOMIGLAN«. Az odaátról vall, ahol a nyelv elakad, és testesül éppen: képpé” – írom az előző, de a válogatott munkák közé is felvett kötetről. Az idézet túlságosan tömör, kifejtést igényel, de annyi biztos, hogy megmutatja e kapcsolódás kétarcúságát, ambivalenciáit is.

Nem keresztény tehát – hiszen a kereszténységnek nincs például kozmológiája –, hanem elsősorban biblikus, állítom, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez az állítás nem konfrontálódik akár magával a szerzővel is. A biblikus nyelv regisztereit a francia irodalomtudós, Paul Ricoeur taglalja kimerítően Bibliai hermeneutika című – szerintem alapvető – munkájában. Megállapításai művészetelméleti meggondolásokat is tartalmaznak. A biblikus szövegben gyakori parabolát vagy példabeszédet például három összetevő kapcsolódása jellemzi álláspontja szerint, egy realista történeti sík, a példabeszéd magja, egy ehhez kapcsolódó metaforikus folyamat, amely nyitott az absztraktabb, elvontabb értelmezések felé, és – ez a fontos plusz – egy minősítő, egy radikális vonás, amely a szakralitásban megnyilvánuló határtapasztalatok megnyilvánulása, kulcsa, őre. A határtapasztalatok megnyerése, a határpontok kitűzése – ide akartam eljutni, véleményem szerint ez Németh Péter Mikola munkáinak fő célkitűzése.

Ha nem is több, mint szójáték, érdemes eljátszani a gondolattal (hiszen Nietzsche szerint alig akad magasabb rendű tevékenység, mint a játék), hogy vajon a Visszasejtesít kötet közöttessége, besorolhatatlansága fölfogható-e úgy, mint könyvekről alkotott tapasztalataink megrendítése, visszavetése egy őket megelőző határtapasztalatra.

Három úton indulhatunk el.

Az első: a műárgy. A szerző stilizált portréi különböző vizuális közegben, pauszon, grafikán, fotón köszönnek vissza, performanszok dokumentumai, képversek és vizuális költemények, montázsok.

Ezek a képek néha emblematikusak. Emblematikus persze maga az arc, az alkotó hangsúlyozza ezzel a gesztussal, hogy jelen van mint ember és egyén. De emblematikus a kötetben többször felbukkanó fehér-fekete koponyaforma, ez a „gombafej” néha voltodiglan-voltomiglan, csontodiglan-csontomiglan, néha a megszokott holtodiglan-holtomiglan felirattal. Ez a kötet vizuális rétege.

Második: a szöveg. Mint említettem, azt a modellt, melyet klasszikusnak tekinthetünk (és amelyre esetünkben leginkább Pilinszky irányából esik belátás), felülírja egy leginkább avantgárdnak nevezhető szövegkezelés. Mit jelent ez? A klasszikus líra kereteit, kiváltképp azt a vonulatot, mely leginkább Babits nyomán a szimultán vagy időmértékes versritmust, a kötött strófaszerkezetet, a vers retorikai felépítését stb. a versírás kánonjában helyezett el, felváltja egy jóval széttartóbb, a vers egésze helyett a fragmentumra, a montázsra, az akár parányi szövegegységekre irányított fókusz. E dilemma gyökereit a Babits–Kassák összecsapásra visszavezetni sem tévedés, de ennek az értelmezésnek a hangsúlyozása ne legyen túlzó. A Visszasejtesít nem a klasszikus esztétikán keresztül talál el a biblikus hanghoz, hanem az avantgárdnak nevezhető szöveg- és műalkotás-felfogáson keresztül: „Üveggé hűlő vizeken / asztalosmunkát végez a tenger / Ébredésünk satujából hajnali fény szalmája szitál / Tűz-Kova-kő-Kopasz-Isten – a hidakra térdeplő ellenséges almafákról / az arcomba vág a köd és minden ököl” – a klasszikus avantgárd (ha van ilyen) formakincsével gazdálkodik.

Harmadik: a medialitás. A kötet vonatkozási rendszerében (többek között) Rózsa Endre, Annus József, Baka István, Csoóri Sándor, Olasz Sándor, Tóth Bálint, Vörös László, Orszáczky Jackie, József Attila, Bari Károly, Döbrentei Kornél, Zalán Tibor, Bujtás József, Pinczési Judit, Ottó Mária, ifj. Fejér Ferenc, Bészabó András, Páskándi Géza, András Áron, Joan van Rooijen, Horváth Ödön, dr. Rusvay Tibor, Pilinszky János, Lautréamont, Tamkó Sirató Károly, Babits, Nietzsche, Leonardo, Zelk Zoltán, Fabó Kinga, Zoltán Pál, Csetneki Gábor és Rita, Nagy Pál, Papp Tibor, Gerhard Rühm, Slavko Matkovic, Hamvas, Weöres, Binder Károly, Nikolai Ivanov, Szabó Sándor, Németh Zoltán Pál, Csorba Simon László, dr. Németh László, dr. Bartal Hilda [Németh Lászlóné], (K. R.) Köpöczi Rózsa, Németh Balázs Kristóf, Németh Enikő, Karácsondi Imre, Tóth Béla, Bujtás József, Csontváry Kosztka Tivadar, Molnár V. József, Halmy György, Németh András Áron, Joan von Rooijen, (K. D.) Kiss Dénes, Tűz Tamás, Zs-fa (Németh Zsófia Nóra), S. L. (Sáros László), Szabados György, Kovaax (Kovács István), Gaál József, Bar-Do-Shi (Bárdosi József), Ladik Katalin, Bujdosó Alpár, Mészáros Ottó, Bohár András, Kassák Lajos, Krúdy Gyula, Kos(s)uth (Lajos és Joseph), Hanthy Kinga, Patachich Iván, Gerhard Rühm, Szombathy Bálint, Szabó Sándor, Mihai Olos, Kurtycz, Böske néni (Déska Jánosné), W. L., Maklári József, Barsi Balázs, O. F. M., Schaar Erzsébet, Boros Péter, Környei Alíz, Konczek József, Halmy György, Faludy György, Koncz István, Dobó Tihamér, Csorba-Simon Lászlóné (Judit), Szlafkay Attila, Arnold Drayblett, Ruff Judy, Szörényi László, Fekete István, Gajzágó Jolán, Haász Ágnes, Kéri Piroska, Kronauer Éva Lilla, Maczkó Erzsébet, Merczel Erzsébet, Németh László, Orlik Edit, Tumbász András, Vásárhelyi Zoltán, Szondi Bence, Kovács Ildikó, Szondi György neve jelenik meg, ezenkívül performanszdokumentumok, az évről évre megrendezett „Expanzió”-hoz kapcsolódó anyagok, fotók. Ez a vonás a nem-műtárgyszerűséget emeli ki, és a figyelmet az avantgárd performansz egyik alapelvére, az alkotó cselekvésre irányítja.

Határtapasztalatok, közvetítés, biblikusság. Németh Péter Mikola: mediátor, kötete egy életfelfogás, szemlélet, életalkotás médiuma. Nem kezelhető csak kötetként, mint ezt bizonygatni próbáltam, ezzel szemben viszonyulásra, válaszcselekvésre késztet. Ezért jogos a kérdés: mi, mivel és hogyan szólít meg leginkább? Engem például ez a vers: „Már nem igazak ezek a szavak? / Bűn és bűnhődés! / TE / a kereszthez háttal simuló alak / az ötödik stigmát szíved alatt / hitetlenségemmel én ejtém!?” A vers címe: Tamás.

Nyitólap