Horváth Péter

Bogárvérrel

Forgácsok egy fakeresztről

(II. rész)

Borbála ünnepén a városban nagy vigasság van. Imádkozunk az ő tiszteletére, hogy minket a tűztől, víztől és hirtelen haláltól megoltalmazzon, és halálunk óráján Krisztus vérével megváltott nagy szentségben részesülhessünk. Körben, az erdő szélén, sokan Borbála-ágat vágnak, koszorút kötnek belőle a lányok fejére. Mások a cseresznyefa ágát nyesik, vízbe állítják. Ha kizöldül, hamarosan férjhez mennek. Ha egy leány a jövőjére jobban kíváncsi, kilenc fa gallyát töri le, elnevezi őket Andreasnak, Tamásnak, Michaelnek, kinek melyik név kedves. Pohárba téve Borbála napjától karácsonyig az ágakat minden aranyos mise után meg kell öntözniük. Amelyik először kizöldül, az ad nevet majd a szerelmüknek. Akadnak lányok – mint a leggazdagabb ringburger úr, Gaspar Pregitzer Dorottya leánya –, akik meztélláb, szál ingben mennek gallyat metszeni hajnalban. Őt magam is láttam.

A fakalapács hallgatott aznap, Borbála ünnepén a tárnák nem nyílnak meg. A hajnali sötétben itt is, ott is kölyökcsapatok gyülekeztek. Külön a szegénysoriak, másutt az inasok, segédek – de még a ringburgerek gazdag gyerekei közül is néhányan, ők is külön csapatban persze. Ezek titokban, a hátulsó kapukon osontak ki, mind ócska gúnyát viselt, csak ügyetlen mozgásukról tudtam felismerni őket. Gondolom, úgy vélik, a leselkedés nem illik hozzájuk.

Felmásztam a templomkert öreg hársfájára, a fél várost beláttam. A bujkáló suhancok a lányos házak kapuit lesték. Nem kellett sokáig várakozniuk. A kapuk résre nyíltak, nagykendőbe burkolt lányarcok bukkantak ki rajtuk, szemüket a sötétbe meresztve. Úgy tettek, mintha nem látnák sem egymást, sem az utánuk leselkedő süvölvényeket. Szeretem nézni, ahogyan a lányok futnak. Lábuk kalimpál; amelyik már melles, annak kis halmai ringnak. Ha nem látja az ember, akkor is sejti. A sejtelem néha izgalmasabb, mint a látvány maga.

Csípős volt a hajnal, fagyott az éjszaka. Azok a lányok, akik már eladósorban lévőnek számítottak, gyors pillantással felmérték az utcát, ellenőrizvén, hányan lesik őket. Nincs sok értelme ennek a leselkedésnek, párválasztás dolgában mifelénk mindig a szülők döntenek. Így házasodik pénz a pénzzel, rang a hivatallal, bánya a bányával, tárnabérlet a tárnabérlettel. Nagy ritkán, de azért megesik, hogy egy-egy tehetősebb család tapasztalt, erős munkáskezet óhajt magához láncolni a házasság szent kötelékével. Az ilyen férjek aztán évekig sunyítanak otthon, nem sok szavuk van a családi asztalnál. Csak amikor a feleség szülei meghalnak – s ha nincs a lánynál idősebb férfi a családban –, akkor léphet a férj az após örökébe. Az ily módon révbe ért, hajdani szegényekből lesznek a legcudarabb gazdák, komor tárnabérlők, hajlíthatatlan kereskedők, segédnyúzó mesteremberek. Sosem emlékeznek arra, honnan kapaszkodtak az uborkafára. A semmiből lett ember a legdrágább kelmékből varrat ruhát, orrát fenn hordja, alamizsnát nem ad, s inkább a plébániatemplomot támogatja alapítvánnyal, mintsem a kolostort. Régi versengés ez nálunk a gazdagok temploma és a kolostoré között. Nem mindegy, hogy az Úrnak melyik házában állíttatnak oltárt, hol mondatnak misét, hol nyernek bűneik alól feloldozást, hol kapják a búcsút. Csak aki gazdag ezen a földön, az üdvözülhet.

– Miért van ez? – kérdeztem egyszer a számadó barátot.

– Elmagyarázom, bár úgyse érted meg – felelte Tobias. – Krisztus urunk ítél elevenek és holtak felett, ő dönt arról, ki juthat az Úr örök szeretetébe, ki kerül pokolra, ki a tisztítótűzbe. De míg a mi Urunk felséges színe elé jutunk, addig itt a földön a pápa úr az ő helytartója. A pápa Rómában lakik. Kegyét és hatalmát szerte e világon a bíborosai gyakorolják. A bíboros érsekek alá a püspökök tartoznak. A püspökök felügyelik székesegyházuk papjait meg a plébánosokat, s bizonyos mértékig minket, szerzeteseket is, bár ez utóbbi nem egészen így van. A mi rendünk közvetlenül a pápa úr alá tartozik, mégis mindig vita van ebből. A püspök úr keze közelebb van a pápáénál, gyorsabban tud ütni. Krisztusnak hála a mi apát urunk jó egyezséget kötött a plébániával és a püspök úrral. Kiszolgáltathatjuk a szentségeket, ha nem is mindet s nem egészen ingyen. Gyóntathatunk, de a szent ostyát már nem szolgáltathatjuk ki. A híveknek áldozniuk csak a nagytemplomban szabad. Keresztelni, temetni nekünk is lehet, de az ezért kapott ajándékok negyedét be kell szolgáltatnunk a plébániának. Persze nehéz eldönteni, mi minek a negyede. Ezért fontos a könyvelés! – hunyorintott.

Elég bambán nézhettem rá, mert önelégülten felnevetett.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni. Nem baj, Nyulacska, ez nem a laikus testvérek dolga, és te még az se vagy, csak megtűrünk itt.

– Igazad van – mondtam.

De nem állta meg, hogy tudásával ne kérkedjen tovább.

– Aztán itt van még ez a másik dolog is! – folytatta. – A plébánia káplánjai féltékenyek a szerzetesekre, merthogy a mi szavunkat a hívek jobban értik. Ha közülünk magyarázza valaki az Írást vagy a szentek cselekedeteit, azt még a bányászok is szeretik hallgatni. A plébános mégis inkább hív külhoni prédikátorokat, mint hogy közülünk bárkit beengedne a nagytemplomba. Csakhogy nekünk nem kell az ő szószékük azért, hogy az Úr igéit terjesszük. Ha Pelbárt testvér vagy én magam feltűnünk a piactéren, percek alatt körülvesznek, s igaz áhítattal hallgatják a szavunkat. Persze ha megered az eső, szétszélednek.

– Hiszen lehetne templomunk! – mondtam. – A Katalin-templom a kolostoré!

– Hiába, ha romos! Kitört ablakain befúj a szél, az oltár szegényes, a padsorok javát széthordták a sehonnaiak…

– Rendbe kell hozatni!

– Mit tudsz te! – förmedt rám. – Azt hiszed, nekünk még nem jutott eszünkbe?

– Hát akkor?

– Akkor, akkor… – dohogott. – Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen! A felújítás pénzbe kerül! A kőművesek, ácsok, tetőfedők nem dolgoznak ingyen! Még a harangozásért is fizetni kell, pedig ahhoz nem kell szakértelem.

– Hiszen van pénze a kolostornak!

– Hallgass! – förmedt rám. – Erről te nem tudhatsz semmit!

Befogtam a számat.

– Vagy ott van az ispotály… – szólalt meg később. – Valamikor régen, száz évvel ezelőtt, hozzánk tartozott. De a város rátette a kezét. Mert a város nagy úr! A ringburgerek gazdagabbak, mint a megyés püspök! Övöké a bányák jövedelme, övöké az útvám, kapuvám, minden. Pedig az idők kezdetén… – merengett – még a bányák is a kolostoré voltak.

– Csak éppen nem mi laktuk.

– Nem – bólintott. – A falakat más testvérek emeltették, ügyesebbek és szabadabbak nálunk. Nekik szabad volt kereskedniük, termelniük, pénzt adtak kamatra… De a nagy pestis elvitte mindet. A kolostor lakatlan maradt, amíg a mi rendünk kolduló barátai közül néhányan behúzódtak a régi falak közé. Hosszú évekbe telt, amíg hivatalosan is miénk lett. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek – mélázott –, mint a szándékai.

Tobias testvér negyvenéves lehet. Nemcsak az Írást magyarázza szemléletesen, három nyelven is, attól függően, hogy a hallgatóságában német ajkúak, magyarok vagy szlovákok vannak többen, a számok nyelvén is ért. Az apát úr jobbkezének számít. Ravasz, megfontolt ember, nem szeret engem.

– Pörsenés vagy a teremtés testén! – mondta, amikor először meglátott. – Hogy lehet valaki ilyen fertelmesen ronda?

– Ilyennek születtem, nem tehetek róla.

– Messziről kerülj el, nem akarlak látni!

Az emberek java irtózik a kacskakezűektől, dongalábúaktól. Az én nyúlszájam is riasztja őket. Ráadásul sántítok is. Vörös hajam van, alacsony homlokom, egyik szemem zöld, a másik barna. Beszédemet nehezen értik, ezért is gondolják, hogy hülye vagyok. Megszoktam, bár az ilyesmit nem lehet megszokni. Alázatos és csöndes vagyok, bárkinek megteszek minden szívességet. Az öt esztendő alatt, amit az apát úr jóvoltából eddig itt tölthettem, a barátok megszoktak. Engem lehet szidni, szapulni, gúnyolni, lepereg rólam. Az istállóban hálok, gondozom a kolostor szamarait, gyomlálom a konyhakertet, segítek zöldséget pucolni, és még mindig marad elég időm arra, hogy a testvéreknek apró szívességeket tegyek. Egyiknek a kapcáját mosom ki, a másiknak segítek a celláját kitakarítani, üzeneteket hozok-viszek, ha kérik. Tobiásnak is megtettem már ezt-azt. Számlákkal, belégekkel futtatott a városba, mondván, hiányzik egy aláírás, viaszpecsét, amit sürgősen és főként titokban kell pótolni. Álmában sem gondolná, hogy tudok olvasni.

– A mi testvéreink dolgosak, szerények! – folytatta kiselőadását, miközben a csuhája szegélyét foltoztam, mivel hízott, tömpe ujjaival nehezen tudna a tűvel boldogulni. – Nem ijednünk meg a kétkezi munkától, időnk javát elmélkedéssel, igehirdetéssel, no meg koldulással töltjük. Nekünk tilos piacra termelni, áruval, pénzzel üzletelni. Mi csak kegyes adományokból gyarapodhatunk. Erre int a rend alapító jelmondata is: „Contemplata aliis tradere”.

– Szemlélődni és továbbadni a szemlélt igazságot! – bólintottam.

Mintha bolha csípte volna.

– Mi?! – visított. – Mit mondtál?

– Semmit! – adtam az ártatlant. – Csak megismételtem Aquinói Szent Tamás jámbor szavait.

– Mióta tudsz te latinul?! – támadt nekem.

– Nem tudok – nyugtattam. – Regius testvér tanított néhány igére, amelyek közül olykor néhány eszembe jut.

Iszonyodva nézett rám, mint egy bélpoklosra.

– Megver még minket az Úr temiattad!

– Ülj vissza, kérlek. Elszakadt a cérna, megszúrtam az ujjam.

– Isten büntetése! – morogta. – Egyedül ő tudja, mi jár a fejedben! Vedd tudomásul, hogy aki gondolatban vagy álmában vétkezik, éppúgy bűnt követ el, mint aki cselekedeteivel vét a parancsolatok ellen. Senki sem bűntelen, még ha nem tud is róla. Krisztus jobban ismer minket, mint mi saját magunk.

Elvarrtam az elszakad szálat, aztán újra befűztem a tűbe a maradék fonalat.

– Mindjárt készen leszek – mondtam neki. – Már nincs sok hátra.

– Igyekezz – mormogta. – Ne piszmogj!

Némán öltögettem a csuhája szegélyét.

– Minden bűnös léleknek igyekszünk jócselekedetekkel ellensúlyozni vétkei súlyát, le ne húzzák majd a pokolba – folytatta a félbehagyott leckét.

– Ilyen jócselekedet az alamizsnaosztás és az ima.

– Nézd csak, mit köhög a bolha? – horkantott. – Úgy látszik, egynémely dolgot még a magadféle is képes felfogni. Ez a teremtés csudája. Ám azt már nem tudod, mi, hogy aki nem ér rá alamizsnáskodni, s földi dolgai közt nem marad elég ideje az imádkozásra, ahelyett mi, szerzetesek és papok mondunk imát, amiért is a bűnös lélek elbúcsúzhat a bűneitől? Pedig ez így van! Ám mivel a mi időnk is szűken van kimérve, nem tudhatunk mindenki helyett az Úrhoz könyörögni, így csak azok helyett vezeklünk, akik időnket meg tudják váltani.

– Vagyis megfizetik.

– Nem nekünk fizetnek, hanem a templomnak. A templom a püspöknek, a püspök az érseknek, az érsek a pápának.

– És a pápa úr? – kérdeztem. – Ő kinek fizet?

– Neki nem kell fizetnie, hiszen ő maga Krisztus.

A búcsúengedélyeket a pápa úr osztja szét az egyházainak. A plébániatemplom tavaly hatszáztizenkilenc napot kapott, a kolostor csak százhetvennégyet. Az idén, megtudtam, mi kapjuk a többet. Ez jó, mert több hívő járul a szerzetesekhez, mint a plébániához, így több adományt kapunk. A pápa úr Jézus Krisztus és Szent Péter nevében rövidíti meg a búcsút nyert hívek szenvedését a purgatóriumban. Ezek szerint akinek elég pénze van, kedvére bűnözhet. Nekik szabad hazudni, bujálkodni. A tisztítótűz és a pokol a szegények lakhelye. Ha viszont ez így van – és így kell lennie –, akkor az Úristen nemigen törődik az árnyékban élőkkel. Miért mondja mégis az apát úr, hogy Istennek gondja van rám, aki szegények közt vagyok a legszegényebb? Ha közömbös neki, hogy halálom után pokolra jutok-e, miért törődne az életemmel? Hogy várhatom tőle, hogy megszólítson, s közölje, mi a terve velem, mire születtem a földre?

– Nem értem – feleltem.

– Mondtam, hogy így lesz, nem? Már az elején megmondtam. – Tobias legyintett. – Ne törd a fejed, mert még randább leszel.

– Regius testvér szerint csak az a fontos, amit nem érthetünk.

– Regius bolond! – fakadt ki Tobias. – Ügyes keze van, szépek a betűi, szorgalmas, de bolond. Nem véletlen, hogy idejének javát éppen veled tölti. Egyébként pedig világos a dolog. A bűnök és a jócselekedetek arányát könnyű kiszámolni. Éppúgy kell eljárni ez ügyben, mint a számadókönyv mérlegének megvonásakor. Kiadás, bevétel. Ha a végösszeg nulla, gyönge évünk volt. Ha a végösszeg negatív, bajban vagyunk. Ha pozitív a mérleg, reménykedhetünk és bizakodhatunk. Igyekezni kell tehát, hogy bevételeinket el ne pazaroljuk, hanem gyarapítsuk. Ilyen egyszerű ez – mondta végül.

Igaza lehet. Bár a dolog korántsem ennyire egyszerű. Nemcsak a bűnbocsánat elnyerésének a módja, a kolostor gazdálkodása is bonyolult. Hála az apát úr mindenre kiterjedő bölcsességének, a rendház bevételei évek óta számosabbak, mint a kiadásai. Istenfélő, kegyes szokássá vált, hogy a mészárosok nyelvet, a halászok halat, a pékek kenyeret küldenek a kolostornak. A csizmadia ingyen javítja meg a sarunkat, ha elvásik, a posztókereskedők minden évben juttatnak nekünk annyit, amiből új csuhát varrhatunk. Bár Tobias szerint ez tilos, a hívek adományaiból összegyűlt pénzből bizonyos összegeket mégis kikölcsönzünk. Olvastam az adósleveleket. Tudom, hogy a rendház gazdag, bár nem látszik rajta.

– Na, befejezted?

– Igen. – Elharaptam a cérnát.

– Jól van, mehetsz a dolgodra.

Tudtam, hogy nem fogja a segítségemet megköszönni. Nem baj. Köszönetnek épp elég, amit kaptam tőle. Az így felcsipegetett tudásmorzsákból lassanként megértem, mi hogyan működik. Fejem, mint a szivacs. Mindent magába szív. Semmit nem felejtek.

*

Aki dolgozik, munkájáért bért kap. A bérből meg lehet élni, de spórolni belőle, félretenni szűkösebb időkre lehetetlen. Néha egy-egy bányász megpróbál ezüstöt vagy aranyat lopni. A sihta végén mezítelenül, nyitott tenyérrel és nyitott szájjal kell áthaladniuk az ellenőrző kapun. Az őrök átfésülik a hajzatukat, minden tátott szájba belenéznek, megesik, hogy egyikük-másikuk seggébe benyúlnak. Lehetetlen őket kijátszani. Aki megpróbálja, meghal. A sima aranyrög ritka. Még ha látszólag olyan gömbölyű is, mint egy folyami kavics, felülete teli van apró kiszögellésekkel. Élesebbek a legjobban köszörült pengénél. Kenyérgalacsinba burkolva nyelik le, gyomrukban csempészik haza. Másnap beteget jelentve otthon ricinusolajat isznak, görnyedve várják, hogy alul kipottyanjon a sokat érő holmi. Ám arany helyett vér folyik belőlük. Mire kínok között végül megszülik a kincset, belepusztulnak. Aki azt gondolja, még így is megéri, az téved. A család elveszti egy kenyérkeresőjét, és az élete árán nyert kincsen nem könnyű túladni. A környéken bárhol tűnik is fel egy ilyen aranyrög, híre kel. Besúgók, kémek mindenütt akadnak. Efféle nagy értékű holmit csak veszélyes alakok vesznek meg, tizedáron, s előfordulhat, hogy még azt sem fizetik ki. Ezért is mondják mifelénk, hogy aranyból nem lesz palacsinta, meg hogy szarból nem lehet várat építeni.

A munkás sosem lesz gazdag. A legtöbbje meg sem próbálja. Megelégszik azzal, ami jut neki. Persze nem mindenki születik szegénynek. Két emberöltővel ezelőtt a bányatulajdonosok és tárnabérlők voltak mifelénk a legtehetősebbek. Ma már nem egészen így van. A földből egyre kevesebb érc jut a felszínre, ráadásul csökken az értéke. Drágul a szállítás, a feldolgozás. Az élelmesebb bérlők ebből próbálnak nagyobb hasznot húzni. Van, amelyik ökörfogatot állít, fegyverest bérel, s maga szállítja az ércet a távoli kohókba. Az út hosszú és veszélyes. Martalócok mindenütt akadnak. Mondják, vannak nemesurak, akik saját fegyvereseiket küldik el rabolni. Tudni olyan esetről is, amikor egy-egy várúr fedetlen képpel maga lovagolt a zsoldosai élén, hogy egy-egy szállítmányt elorozzon. Az ilyenekkel szemben még maga a város is tehetetlen. Mesélik, hogy nem is olyan régen feljelentést küldtek a királyi kancelláriához, amiért a nagy hatalmú Thurzó úr távoli unokaöccse kirabolt egy Türingiába tartó rézszállítmányt. A királyi hírnök szigorú paranccsal érkezett a rablólovaghoz, kötelezvén a kár megterítésére. Thurzó úr unokaöccse egyszerűen levágatta a hírnököt, mintegy szemébe nevetvén ezzel a királynak. Jött is hamar az újabb határozat a kancelláriától, a legifjabb Thurzó úr megfosztatik minden címétől és uradalmától. Várát át kell adnia a királyi megbízottnak. Ez a félfattyú Thurzó a megbízottat is miszlikbe vágta. Komoly katonaságot kellett volna ellene küldeni, de a híres fekete seregnek másutt volt dolga. Eltelt némi idő, s a király – mi mást tehetett volna, kegyesen megbocsátott a rablónak. Hogy nemes jószívűségét kimutassa, Budáról Pozsonyba vezető útját meghosszítva egy hétig vendégeskedett a rablóvárban. A törvény így működik. Mit tehet hát az elszánt vállalkozó, aki a szállításon próbál meggazdagodni? Alkut köt a rablólovagokkal, percentet fizet nekik, ahogy mifelénk mondják, fekete vámot, még így is megéri neki.

Egy Faludi János nevű magyar tárnabérlő, kinek vájataiban több volt az érc, mint másutt, a váratlan hasznot nem magára és háza népére költötte, Krakkóba utazott, bejárta a lengyel rézhuták vidékét, és egy új kohó tervével tért haza. Kohót építeni nemcsak nagy tudomány, de drága mulatság. Rengeteg anyag és sok munkáskéz kell hozzá, ilyesmiket pedig csak drágán kapni. Faludi úr pénze csak a tervre volt elég. Pár garas kölcsönt nehéz szerezni. Akinek kevés van, nehezen ad. Harminc, ötven ezüstöket néha kölcsönöz a város egy-egy ismert, megbízható vállalkozónak, aki üzletét, házát ajánlja fel biztosítékul, s évtizedekig fizeti a percentet. Hanem egy kohó, az súlyos ezer aranyakba kerül, vagy talán többe is. Ki adna ekkora kölcsönt, s kinek?

Időnként megfordul nálunk egy bizonyos Fugger Jakab úr utazó biztosa, dísztelen ruhájú, komoly képű, Mario Lanza nevű talján, Firenzéből. Ez a Fugger Jakab bankár, hatalmas pénzeket mozgat. Mondják, egész országokat meg tudna venni. Ő kölcsönöz a királyoknak, ha meg vannak szorulva, sőt, még a pápa úrnak is. Faludi János felkereste a komoly képű taljánt. Mondják, napokig tárgyaltak. Ez a Mario Lanza eszes ember, hamar átlátta, hogy egy új rézhuta, amit a bányákhoz közel építenének fel, jókora hasznot hozhat. A befektetés biztosan megtérül. Nagy-nagy ígéretekkel biztatván a magyart, visszautazott Firenzébe. Faludi János nem várta tétlenül a talján visszatértét. Mocorgott, ficergett, száz évre kibérelt egy hatalmas mezőt, mérnökökkel, mesterekkel tárgyalt, kereskedőket nyert meg a maga ügyének. Mire Mario Lanza visszatért Fugger Jakabtól, minden készen állt már ahhoz, hogy megkezdődhessék a kohó építése. De a komoly képű talján nem pénzt hozott, csak egy újabb ígéretet.

– Fugger úr készséggel megadja a kölcsönt – mondta Faludi Jánosnak –, hiszen megvizsgáltattuk az ön kiváló terveit s az építkezéssel, majd a kohó működtetésével kapcsolatos bátor és körültekintő elképzeléseit. Fugger úr szerint egy ilyen kohó nemcsak önt juttatná szép bevételhez, de hasznára volna a környező bányáknak, városoknak, sőt magának a magyar koronának is.

– Akkor hát mi a baj? – kérdezte a magyar.

– Hatalmas összegről van szó, ugyebár – felelte Mario Lanza.

– Nem hiszem, hogy Fugger úrnak gondot jelenthet a pénzt kifizetni – mosolygott a magyar.

– Nem is erről van szó – viszonozta a mosolyt a talján. – Bankházunk ennél jóval nagyobb pénzeket forgat Európa-szerte, és őszintén mondhatom, e kölcsönügyleteknél nem teszünk különbséget spanyol és magyar közt, mint ahogyan a lengyel a mi szívünknek éppolyan kedves, mint a frank. Bizalmasan még azt is közölhetem önnel, hogy Fugger úr szemében nincs különbség király, herceg, báró, katolikus vagy éppen zsidó közt. Nem nézzük le a nemesi rang nélkül született kereskedőket és egyéb vállalkozókat. Az is mindegy, ki miben utazik, mivel üzletel. Selyem vagy réz, háború vagy béke… mind jövedelmező vállalkozás lehet, mint ahogyan az ön által megálmodott kohó is rendkívüli haszonnal kecsegtet….

– Akkor hát mi a baj? Mi az akadálya annak, hogy megkapjam a kölcsönt?

– Baj az egyáltalán nincsen – mosolygott a talján. – Sőt, ha jobban meggondoljuk, az akadályok arra valók, hogy legyőzzük őket.

– Miről van szó tehát? – türelmetlenkedett a magyar.

– A biztosíték – komorodott el Mario Lanza. – Bankházunk nem lát elég biztosítékot arra, hogy ön képes lesz pontosan fizetni.

– Hiszen együtt vizsgáltuk át az üzleti tervet!

– Igen, jól emlékszem – bólintott a talján –, önnek igaza van. Ha minden a tervek szerint alakul, ön tíz év alatt éppen a kölcsön dupláját fizetné vissza. De mi történik akkor, ha, teszem fel, földrengés lesz az építkezés alatt? Vagy – emelte fel jobbját, hogy Faludi János kitörni készülő szózuhatagát megállítsa – ha a működés során éri a környéket valamely előre nem látható katasztrófa? Árvíz, tűzvész…

– Jól van – bólintott Faludi János. – Ne kerteljen. Mit vár tőlem Fugger úr, hogy a kölcsönt megkaphassam?

– Nos, azt fontolgatjuk, nem volna-e megnyugtatóbb valamennyi érdekelt számára, ha az ügyletbe bevonnánk egy olyan valakit is, akinek magánvagyona biztosítékul bőségesen elegendő volna.

– Ez az én ötletem! – tört ki Faludi János. – Én álmodtam meg a kohót! Én számítottam ki a várható költségeket és hasznokat! Én béreltem ki a telket, én tárgyaltam mindenkivel, hozzám bizalommal vannak… Nem akarok tulajdonostársat! Nem akarok senkit! Elég vagyok magam is magamnak!

– Én megértem önt, Faludi úr – mondta Mario Lanza. – Megértem, és igen sajnálom. Higgye el. Ha megengedi, adok egy tanácsot.

Faludi elborult arca kisimult.

– Másfél százalék! – mondta. – Megkapja a kölcsön másfél százalékát tőlem, körmöci aranyban, egy összegben, elismervény nélkül, ha kijárja nekem, hogy…

– Lehetetlen – felelte Mario Lanza. – Egyébként pontosan ennyi a közvetítői jutalék, amit kapni szoktam.

– Jól van! Legyen kettő!

– Még mindig nem értett meg – ingatta fejét a talján. – Ön sose kaphat ekkora kölcsönt mitőlünk. De mivel nagyra becsülöm, mi több, kedvelem önt, uram, ezért azt tanácsolom, adja el a kohó terveit Thurzó úrnak.

A magyar elsápadt.

– Soha – suttogta. – Nincs az a pénz…

– És ha mégis? – mosolygott a talján. – Felhatalmazásom van az említett nagyúrtól, hogy az ön számára felajánljak kétezer aranyforintot a részletes tervekért, egy összegben, elismervény nélkül.

– Takarodjon! – sziszegte a magyar.

– Ön most zavart, uram, higgye el, megértem…

– Ki innen! – üvöltött Faludi.

– Ez az én szobám – mosolygott a talján.

Mondják, Faludi még aznap éjjel elhagyta a várost, nyoma veszett, semmit sem tudni róla. A kohó nem épült meg.

*

Persze mindezen dolgok ismeretére csak későbben tettem szert. Abban az évben, amikor Borbála-napon az a dolog történt, jóval kevesebbet tudtam. Nem is érdekelt még. A szerelem dolgával voltam elfoglalva. Nem tudtam még, mi az, de akartam tudni.

Nem mindenki véli Pregitzer Dorottyát a legszebb lánynak, de én, mióta két éve a misén megpillantottam… Igen, néha elmegyek a plébániatemplomba, hogy ne csak a szerzeteseim igehirdetését halljam. Megbújok a leghátsó oszlop mögött, nem messze a szenteltvizes medencétől. Vagy felsurranok a lépcsőn a karzatra. Onnan az egész templomot belátom. Dorottya elöl ült, a legelső padban.

A legrégibb családok mind a plébániatemplom miséire járnak. Állandó helyük van, némelyikük neve bele van vésve a pad támlájába. Az övé is ott volt. Először csak hátulról láttam, vörös haját kibontva viselte, szinte világított az a hajzuhatag, mintha saját fénye volna. Nincs más vörös hajú lány a városban. Azt mondják, zsidó, merthogy az anyja – Gaspar Pregitzer magyar felesége – valóban az. Persze az is lehet, hogy ez csak üres fecsegés, a nincstelenek hetet-havat összehordanak azokról, kiket irigyelnek. Dorottya anyja maga is szép, gömbölyű vállú asszony, fekete hajú, bár a bőre éppolyan sápadt gyöngyházfehér, mint a leányának. Annának hívják, de hogy milyen Anna, nem tudom. Azt mondják, Pregitzer úr Pozsonyban vette el, onnan költöztette hozzánk, hat szekérrel, az én születésem előtti évben. Rendszeresen jár misére, gyón és áldoz, s úgy hallottam, évekig könyörgött az Úrnak gyermekáldásért. Dorottyát tizenhárom évvel ezelőtt szülte meg. Hatéves korában elküldték Pozsonyba, ott nevelkedett a nagyszüleinél. Fél éve tért haza. Szeme, mint a dió, olyan színű és akkora. Orra határozott, mint az anyjáé, szája duzzadt, álla gömbölyű. Nem tudom leírni. Nincsenek rá szavak. Talán a vörös haj, a diószínű szemek… ívelt hattyúnyaka… Nem tudom, mi tetszett meg rajta. Mert nem is tetszett, nem ez a jó szó. Mintha elvarázsolt vagy szemmel vert volna – pedig nem nézett rám soha –, valahogy belém égette magát. Akkor is látom, ha behunyom a szemem. Nem tudom, milyen illatszert használ, talán rózsavizet, mint a legtöbb leány, mégis egészen más az illata. Elmentem mellette egyszer, hozzádörgölőztem a templomkapuban, az egyik szolgálójuk jól hátba is vágott, azóta nem felejtem azt az illatot. Persze tudom, hogy soha nem kerülhetek úgy a közelébe, hogy szót válthassak vele. Bár a csuda tudja. Dorottya különös, önfejű teremtés. Tobiás mesél néha róla. Hetente egyszer náluk tölti a délelőttöt, francia nyelvleckét ad a lánynak.

– Az alapokkal kezdtem, je suis, tu est, il est, elle est, nous some, vous etre… Alig haladtunk. A kisasszony nem volt hajlandó semmit elismételni. Hímzésen dolgozott, nem, nem is hímzésen, gobelint készített, egy igen szépen rajzolt Mária-képet. De szinte oda se figyelve dolgozott rajta, a keze sebesen járt, de azzal a különös, mézszínű szemével engem figyelt, de úgy, mintha valami utálatos, bár különös rovar volnék… Azután a negyedik vagy ötödik órán egyszer csak megszólalt:

– Ne fáradjon, páter, bírom a franciát – mondta franciául, megjegyzem, tökéletes kiejtéssel, aztán hozzátette: – Inkább a kolostorról meséljen! Mondja, nem túl unalmas ott, maguknál az élet?

Igen. Különös, akaratos lány a Gaspar Pregitzer úr szemefénye. Nem lesz könnyű sora annak, akihez hozzámegy.

A gazdag lányok nem számíthatnak arra, hogy szerelmesek lesznek, vagy ha mégis, hát arra végképpen nem, hogy vonzalmuk révbe ér. Mégis izgatottan vágják a Borbála-ágat. A szegényebb lányoknak nagyobb minálunk a maguk szabadsága, rongy a ronggyal, nincs a ninccsel társul, így előfordulhat, hogy egynémelyek azzal lépnek frigyre, akit a szívük vagy az ölük óhajt, bár ez igen ritka. Ami engem illet, jól tudom, hogy soha életemben nem gondolhatok nősülésre. Ki adná a lányát egy magamféléhez? Nem elég, hogy semmim nincs, még a képem is ferde. Ráadásul a városszéli suhancok mindenféle undokságot terjesztenek rólam. Barátok köcsöge, így csúfolnak. Azt is mondják, látták, hogy a szamarammal hálok. Még a kutyáját is bassza – mondják –, azért vonít a szuka minden holdtöltekor, mert kétfelé áll a füle a gyönyörtől, akkora az idióta lőcse. Nem tudom, hogy másé mekkora. A kódexmásolóé hegyes, mint a bakkecskéé. Se nagyobb, se kisebb. A barátoké közül néhányat érintettem, ahány, annyiféle, de a méretük hasonló. A magamét persze jól ismerem. Éppen elfér a tenyeremben. Különben nem tudom, miért számít a méret. Ha szamarat lóval fedeztetnek, a nőstény szamár ordít, szerintem kínjában. Ha lovat hágatnak csacsival, a kanca nyugodtan felveszi, hangot se ad közben. Egykedvűen tűri, mintha unatkozna. Néha hátrafordul, pislog, mintha lesné, ott van-e még tomporánál az igyekvő füles. Nem véletlen, hogy a szarvasbogár nem mászik rá a pettyes poloskára. A farkas nem hálja el a rókaszukát, menyét nem társul a macskával. Persze azért sok mindent hallani. Mondják, pásztorszokás a hidegben birkát melengetni. Én nem hiszek ebben. Legjobb az éggel-földdel ölelkezni.

Még nem vöröslött, csak fehérlett a keleti láthatár, amikor kinyílt a Pregitzer Gaspar úr házának hátsó kapuja. Dorottya szál ingben, meztélláb lépett a fagyott, agyagos útra. Nem nézett se jobbra, se balra, futva indult a keleti városfal felé. Lehuppantam a kőrisről, aztán vesd el magad, ahogy a sántaságom bírja. Bírta – utolértem. Éppen csak annyira, lássam, merre fordul. Nem a szőlős- és gyümölcsöskertek felé igyekezett, mint a többiek, hanem a Szittya-hegy felé. Vajon mit akarhat? Akár egy macska, úgy mászott fel a városfalra. Tetején megpihent, pihegve lenézett. Magas Isten! Meglát! Hasra vágtam magam, államat bevertem egy kőbe. Meglehet, az orromat is, eleredt a vére. Sunyítottam, csókoltam a földet. Számoltam magamban, éppen tizenhármat. Mikor felemeltem a fejemet, Dorottya – ha nem is engem, de – énfelém nézett. Nem látszott rajta se kíváncsiság, se félelem, semmi. Üres volt az arca. Ez a legszebb benne. Ez az üresség. Hasonlít az égre. Az is így ragyog ránk. Mindegy neki, hogy alatta mi van. Földrengés, tűzvész, döghalál, háború vagy béke, aratás vagy aszály, az ég mindig egyként ragyog: derűs- és közönyöskéken. Borbála is így néz mindenkire, mintha semmit se látna, vagy ha igen, hát nem érdekli, mit, kit. Mint most, talán, engem.

Felhúzta a lábát, megült a kőfalon. Guggol a tetején, levét csorgatja. Látom az ülepét, csúcsos popsija mint egy sárgadinnye, akkora. Anyámat is láttam vizelni nemegyszer, vastag, erős sugárban folyatott. Dorottya patakja vékonyan csordogált, de erősen párállott. Forró lehet neki ott, belül mindene. Bizonyosan izzik, mint a szénégető boksa vagy mint a kohó, amelyből vékony érben csorog elő a folyékony arany.

Ahogy befejezte, még guggolt egy darabig, mintha tudná, hogy nézik, hogy nézem, és azt akarná, hogy lássam is, amit nem szabadna. A hasamon feküdtem. Állam a kő mellett, fejem félrefordítva. Vérem a számba folyt. Lüktetett az ölem. Fájt, ahogy soha még azelőtt. A lány leröppent a falról, mint egy madár, pedig nem lehetett szárnya. Ott, ahonnan eltűnt, a városfal magasabb, mint három megtermett ember. Pelbárt szerint a boszorkányok szárnyas ártányon repülnek, herélt disznón szállnak. Mutatott is róla metszeteket. Hiába füleltem, nem hallottam semmit. Nemhogy röfögést, szárnycsattogást, még az esés okozta puffanást sem. Felkeltem a földről, felmásztam a falra. Hamar elértem a peremét, de nem tudtam felhúzni magamat a tetejére. Csökötten lógtam ott, mint a mészárosnál kampóra szegezett birkák. Zsibbadtam, bár az ölem még égett. Nem tudom, meddig függtem ott, véres képemet a falnak vetve, míg végre sikerült valahogy felkecmeregnem a tetejére. Mindjárt megértettem Borbála röptének titkát. Egy égerfa állt ott, a faltól nem mesze. Előrevetődve elkaptam egy ágát, leereszkedtem az ág tövébe, leugrottam. Ügyetlenül estem, állam a térdemen koccant. Beleharaptam a nyelvembe.

– Na, te aztán…! – Ott állt előttem, karnyújtásnyira, a mogyoróbokrok közt. – Gyönge vagy, nemcsak rút! – Nem mertem moccanni. – Gyere ide! – mondta. Megnyaltam az ajkam. – Fúj! – fintorgott. – Beleér a nyelved az orrodba!

Láttam, mezítelen az ing alatt. Mint a szűz hó, olyan a bőre.

– Nem fázol? – kérdeztem.

Megvetően nézett, ajkát biggyesztve. Azután elfordult, azt hittem, elmegy. Odalépett a legközelebbi bokorhoz, letört egy vékony, hosszú mogyoróágat. Belesuhintott vele a metsző hajnali légbe.

– Az nem fog kihajtani! – szóltam utána.

Higgadtan fordult meg.

– Mutasd! – parancsolta.

– Ha továbbmész, beljebb találsz vadkörtefákat.

– Nem azt! – mondta. – A lőcsödet mutasd meg.

Kiszáradt a szám, alig tudtam nyelni.

– Nincs nálam semmi – mutattam a kezem, mintha nem érteném, mit akar tőlem.

– A durungodat akarom látni!

– Hiszen mondom, hogy nincs nálam…

– Ej, hát a faszodat! Gyerünk, nem érek rá! – suhintott megint a pálcájával. Ha más meséli, nem hiszem el. Itt áll előttem a város leggazdagabb és legszebb lánya, hófehér ingben, mint egy festett angyal, olyan ártatlanul, olyan éterien, és olyan szavakat formál a cakkos, málnaszínű szája, amilyeneket a részeg barátokon kívül csak a szajhák és az ökörhajcsárok használnak.

– Gyáva is vagy, nemcsak gyenge és ronda? – Megint hátat fordított, aztán a bal válla fölött visszanézett. – Pedig pisiltem is neked! – pillantott rám, olyan őrjítően ártatlan szemekkel, amilyet csak az árnyékban ébredő kismacskáknál látni. – Úgy látszik, hiába! – Ahogy felsóhajtott, vállai megemelkedtek, aztán lezuhantak. Nyakszirtbolyhairól a bal lapockájáig csúszott az ingválla. Ekkor valaki felhördült. Olyan hang volt, mint amilyet a megzavart varacskos disznó hallat. – Csak nem? – Dorottya nevetett. Mintha templomi csengettyű kacagott volna. – Mégis érdekellek? – Nem kaptam levegőt. Azután megint hallottam a disznót, ahogy hörög, fújtat. Én voltam az. – Akkor gyerünk! – mondta. – Mutasd! – Lenyúltam. Megfogtam. Nem fért a markomba. – Engedd el, hadd lássam! – Közelebb lépett. – Ez az én Borbála-ágam! Lássuk, milyen, mikor kihajt! – Lesújtott a mogyoróvesszővel. Rosszabb volt, mint amikor kötéllel az eleven húsomba vágtak. Rosszabb, de valahogy… Újra odavágott. A gerincem kiolvadt. – Tartsd még! – Megint lesújtott. Térdre zuhantam. – Még, még! – suhogott a vessző. Magom, vérem hullott. Nyüszítettem. – Nyulacska – mondta.

Nyitólap