Véghelyi Balázs

Fazekas István: Megnyerhető veszteségeink

Hungarovox Kiadó, 2007

Ez Fazekas István hetedik önálló könyve. A címválasztást így indokolja a szerző: „A művészet a veszteségeket mindig úgy tudja megjeleníteni, hogy abból újabb értékek keletkezhessenek. A mi magyar sorsunkban még sok olyan veszteség van, ami a költészetben megfogalmazásra vár, hogy tömören csak annyit mondhatok: vannak még megnyerhető veszteségeink.” Ez a gondolatsor Fazekas István valamennyi eddig megjelent munkájának, verses és prózai kötetének egyik alapgondolata. Szép szóval kimondani a bajt, mert csak „növeli, ki elfödi”.

Új könyve négy fejezetből áll. Az első a Diáknaplóm címet viseli. Jókai Annát idézve: „egy öntörvényű lélek eszmélkedése” ez a mű, amely 2001-ben már önálló könyvként is megjelent, mostani kiadása az eredetinek némileg bővített változata. Széles körben sikert arató műalkotás lehetne, ha a valódi szépirodalomnak volna még széles köre. De ahogy Fazekas István írja Tóth Erzsébet verseskötetéről szóló kritikájában: „Sajnos az olvasók száma a virtuális és vizuális kultúrának nevezett maszlag már-már függőséget okozó beteges befogadásával egyenes arányban fogyatkozik. Többnyire nem érdekli az embereket a mai költészet, miként az igazi értékek bűvölete sem, hiszen tombol és rombol az agyvelőkben a pénzvámpíroktól agyonmanipulált média kultúrmocsokja.” Kemény, szenvedélyes szavak. Árnyalhatjuk, finomíthatjuk őket, de megcáfolni már nehezen tudnánk.

1981-től 1985-ig volt Fazekas István a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium tanulója. A Diáknaplóm humorral, iróniával megfűszerezve tálalja elénk egy szocialista középiskola mindennapjait. Egy iskoláét, ahol: „A tanárnőket tanár elvtársnőnek, a tanár urakat tanár elvtársnak kell szólítani. Diáktársaimat diák elvtársnak.” Ahol ilyen figyelmeztetőket kaptak a diákok: „Tisztelt Szülők! Gyermekük a Szovjetunió újságot szándékosan megrongálta, ezért osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.” Vagy teljes terjedelmében idézhetnénk a 40. számú naplóbejegyzést is: „Ma elhunyt Brezsnyev elvtárs. A pánik hatalmas. A történelemtanár elvtársnő lélekszakadva szaladt be az osztályunkba: Meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs! – és sírva fakadt. Aztán bejött az osztályfőnökünk, ugyanezt mondta, és ő is könnyezett. Végül a párttitkár elvtárs viharzott be. Hűvösen, tagoltan tudatta, Brezsnyev elvtárs meghalt. Egy pillanatra úgy tűnt, itt a világvége. De mi lesz ezután?” Persze a fiatalokat más dolgok érdeklik, mint az egymás után elhalálozó szovjet pártfőtitkárok. Például a foci. „A labdához valamivel több közünk van, mint a volt titkosrendőr elvtárshoz” – olvashatjuk a Jurij Andropov elvtárs halálát megörökítő bejegyzésben. És a labda mellett a lányokhoz is sokkal több közük volt. Mélyről jövő szerelmi sóhajtások lágyítják ennek a rideg világnak a légkörét. Még Udvaros Dorottya is fölbukkan a könyv lapjain mint az osztály nem egy fiú tagjának plátói szerelme. (Ekkoriban mutatták be a Te rongyos élet című filmet.) S persze az elmaradhatatlan diákcsínyek, egymás és időnként a tanárok ugratásai is hozzájárulnak ahhoz, hogy az évek múltával egyre inkább melengetővé váljanak az emlékek.

Egy korábbi írásomban fejlődési regénynek neveztem ezt az alkotást, arra hivatkozva, hogy a főhős egyre inkább ráébred a fennálló diktatúra fonákságaira és egész voltát illető hazugságára, illetve fokozatosan megismeri és magáévá teszi azt az irodalmi örökséget is, amelynek folytatója akar lenni a versei által.

Fazekas egyik korai naplóbejegyzése így szól: „Most kezdem felfogni az osztálytudatot. Zseni volt ez a Marx. Engels is. Lenin pedig egyenesen a király. Lenin a példaképem. (Csak meg ne kopaszodjak.) Úgy szeretném, ha egyszer ez a szlogen járná körbe a világot: Fazekas él, Fazekas élt, Fazekas élni fog.” Innen jutott el a szocializmus határozott elutasításáig. Ebben a fejlődési folyamatban legnagyobb szerepe a családnak volt: szüleinek és falun élő nagyszüleinek, akiknél a nyarakat töltötte, és akiknek a sorsán keresztül Fazekas István is szembesült a szocializmus valódi arcával. A másik meghatározó és jellemformáló élménye a művészet volt. A zene, legyen szó Bartókról, népzenéről vagy rockzenéről, és mindenekelőtt az irodalom. A diák Fazekasra – a könyv alapján – legnagyobb hatással Ady Endre, József Attila, Sinka István, Nagy László, Sánta Ferenc és Ratkó József volt. Ratkó József nem csupán költészetével, hanem személyében is hatott a szerzőre; ezzel kapcsolatos élményeit több bejegyzés is megörökíti. Egy alkalommal ilyen tanácsot kapott tőle a költői szárnyait bontogató főhős: „Tanulj és olvass sokat. Érdekeljen minden. Olvasd Nagy Lászlót, Pilinszkyt, Sinka Istvánt, Szécsi Margitot. Versed legyen olyan, mint a bolhacsípés, hogy akit nem érdekel a költészet, az is vakarózzon tőle. Teremtsen a vers világosságot!” A Diáknaplómban a naplóbejegyzések mellett helyet kapnak Fazekas István diákkori versei és novellái is. Szerencsés szerkesztői megoldásnak tartom, hogy ez a műve lett a Megnyerhető veszteségeink nyitó fejezete, hiszen ebben gyökerezik minden, itt találjuk meg az életrajzi magyarázatát mindannak, ami a szerző későbbi munkáiban már mint kiforrott értékrend áll előttünk.

A Megrendült időnk című fejezetben könyvismertetőket olvashatunk, illetve egy rövid eszmefuttatást Jeremiás siralmai címmel. Ennek utolsó bekezdésében, mintegy végkövetkeztetésként, ezt írja: „Ajánlom őt minden magyarul író költő figyelmébe, hiszen soraiból óriási erővel sugárzik az a meggyőződés, hogy a költő nem lehet közömbös hazájának sorsa iránt, hogy bizony foglalkoznia kell annak politikai életével és történelmével, mert csak a ténylegesen megélt és meggondolt élet lehet aranyfedezete minden versbe kívánkozó szavának.” Fazekas Istvánnak – saját bevallása szerint – ez az ars poeticája.

A harmadik rész a Tűnődések címet kapta. Puritán fejezetcím, de előrevetíti az itt olvasható írások közös jellemzőjét: az élet nagy kérdésein, a jelenen és a múlton való csöndes tűnődést. Remek portrét olvashatunk a szerző életszemléletét döntően befolyásoló tyukodi nagyapáról, akinek „halálával – írja – nemcsak őt veszítettem el, hanem azt a varázslatot is, ahogyan társaságában részese lehettem a letűnő időnek”. Ezt követik a szerző böjti gondolatai, majd a költői erejű Fekete szél, amelyben gyermekkori barátjának, egy hatévesen elhunyt kisfiúnak állít emléket. A halottak hónapja című rövid jegyzete a tiszta gondolatvezetés és a nyelvi szépség különös egységével ajándékozza meg az olvasót: „Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos.” A Tokaji tűnődések a tokaji írótáborok hangulatát idézik elénk, miközben szó esik az Antall József-féle paktumról és Ratkó költészetéről is. Végül Platón filozófiájáról kaphatunk tömör, átfogó és a téma iránt érdeklődők számára jól használható elemzést.

Az utolsó fejezet írásai Fazekas István közéleti tevékenységéből születtek: a kötet megjelenése idején Százhalombatta alpolgármestereként tevékenykedő író ünnepi beszédeiből, közéleti tárgyú cikkeiből nyújt át egy szűk válogatást. Retorikai emelkedettség, igényes megformáltság, tartalmát illetően pedig az egységteremtés szándéka jellemzi valamennyit.

„Ajánlom a könyvet mindenkinek, akik kötődnek az egyetemes és magyar kultúrához” – zárja egyik rövid kritikáját. Ugyanezt tudom elmondani Fazekas István könyvéről én is.

Nyitólap