Tornai József

Más szeretnék lenni

Amikor 1942 telén, tizennégy éves koromban a Hívó Hang című versemet írtam, valójában nem tudtam, miről beszélek. Egy nagy csavargás után (síléccel mentem mély hóban) hazaérve papírra vetettem:

A hó fölött méla csendben,
fönn az égen, lent a kertben,
mindenütt a néma tájon,
ahol fa áll, hogy ne fájjon

emberszívünk a pusztának kopárságán,
magos, vén fa csonka ágán
virágzik a Nagy Ige,
suhan feléd a Hívó Hang.

Lágy fuvalmak hozzák hozzád,
otthagyott az apád-anyád,
hol születtél, szürke házban,
emberszívek haragjában.

Otthagyott mind, nem is bánod
se testvéred, se a párod,
kivel együtt őrizgetted
játékos álom-szigeted.

Csak elmész. Csendben
végigbotorkálsz a kerten.
Sírnál is, de könnyeidet
régen elnyelték a rideg,
gyűlöletes emberszivek.

Más verseket is kiizzadtam még azokban az években: éppúgy nem tartottam jónak őket, mint a Hívó Hangot. Tudatos költővé válásom idején nem is szerettem, sőt valahogy szégyelltem is ezt a verset. Azt tudtam: valami jó és fontos van benne, de nem voltam képes megbirkózni a formai, nyelvi, stílusbeli hibafoltjaival. Két-három verseskönyvem is megjelent már, más témákkal, más fölfogásban, néha azonban eszembe jutott első, mégiscsak maradandó művem. Évtizedekkel később sikerült is kijavítanom, s így beletenni egyik kötetembe.

Akkor már tisztában voltam vele: kamaszösztöneimmel a természetmisztikára éreztem rá, arra az érzésre, mely mindnyájunkat eltölt hegyek, síkságok, erdők, tengerek, az esti égbolt csillagainak láttán. Általában unio mysticának, újabban Lévy Bruhl, Jung nyomán participation mystique-nek nevezik. A meglepetés akkor ért, mikor hetvenhét évem negyvennégy kötetében, egyéb versek mellett-között további negyven-ötven efféle, mondjuk így, misztikus költeményt találtam. Tudtam: egész sor istenes versem van (főleg panteista korszakomból!), ezek az animista darabok minden rejtelmességük, áhítatuk ellenére egyáltalán nem istenről szóltak. Pedig Európában, a Közel-Keleten, Indiában, Indonéziában, a régi Perzsiában nemcsak nagy keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, párszi misztikusokat ismerünk, de maguk írta vagy róluk szóló verses vagy prózai irodalmat is.

Az én misztikusnak elkeresztelt verseim nem jutottak el valamiféle világ fölötti teremtő lény, isten képzetéig. Azon a határon voltak, ahol a különféle vallásos tanítások mozognak, mégsem nyújtóztak ki odáig. Ha az isten szó elő is fordult egyikben-másikban, pusztán jelképesen volt meg a súlya, mint Az isten álma című nagyon korai darabban is:

Kutyák aludtak a fűben,
háromszor rebbent a szívem.
Valami hívott, kért, susogott:
gyere csak, várnak rétek, pagonyok!

Aludt anyám, aludt a domb,
bagolyszárnyas éjszaka volt.
Valami mozdult puhán-fehéren,
szirom-suhanás dermedő kézen.

Mályva-szemű kísértetek
vitték a fiú-lelkeket:
elvitték holdas, puszta világba,
ahol a csönd az isten álma.

Annyira nem isten ebben a lényeg, hogy nyugodtan lehetne egy istent írni az isten helyett. Némelyik néhány soros versben egyenesen föltűnő, hogy a megszólított mögött nincs személy (Mezítláb, énekelve):

Gyerekkoromban tán jobban szerettél,
mert minden fűzről, gyönge gólyahírről,
ha nem is tudtam, mindig integettél.

És hazafelé aztán alkonyatkor,
a nagy porban, mezítláb, énekelve,
ragyogtam, mint a vadgalambtoll.

A beszéd, a megszólítás ebben már árulkodóan puszta forma: a természet megidézésére szolgál.

Igen, a természet dolgainak jelen kell lenniük, de semmi másnak, ami személyt jelentene, megszemélyesítés volna. Ebben válik el ez a rejtélyes élmény az istennel való párbeszéd vagy egyesülés misztikájától, ahogy ez Avilai Nagy Szent Teréz, Szent Bonaventura vagy a költő Angelus Silesius esetében történik. Az egyesülés vágyának feszültsége megvan, csak éppen nincs kivel eggyé válni. Ez a Névtelen azonban majdnem olyan titokzatos, mintha isten volna. A hozzá való viszonyom legalábbis olyan fájdalmas:

Ki vagyok én?
Ijedt lábú
pinceféreg,
ki irigyli
észveszejtő
fényességed.

Letört csáppal
menekülő
szörny-teremtmény,
kinek lelke
ingó-lengő
homok-örvény.

Ez a vallomás aztán csakugyan ellentéte bármilyen unio mysticának. A félelmetes az volt, egymás után olvasva ezeket az önkéntelen megnyilvánulásokat, hogy éppen a pusztulásról, a sötétségről, mondhatnám, a megsemmisülésről szólnak. Még soha nem húztam összekötő vonalat köztük, ezúttal annál nagyobb volt a hasonlóság, némelykor az egyezés fölismerése. Számtalan istenes versemben egyszerűen a panteista harmóniát emeltem ki, vagy közvetlenül a kereszténység tanításából átvett szeretetbizonyosságot: van valaki, akihez kérelemmel vagy hálával odafordulhatok, és a világ, a lét rendben van.

De hogyan lehetne az olyan darabokat értelmeznem, mint A nehéz óra (és ilyen sok van!) vagy a Csillagok hosszú házsora?

Napnak kellene születned,
magas fának vagy hegynek,
de a sötétben fújó
szél teremtett.

Mikor föltűnik végül a
csillagok hosszú házsora,
elhallgatsz és dermedten
kódorogsz haza.

Kozmikusan kiszolgáltatott lények vagyunk, és ez nem is baj, mert valamiféle föloldódás enyhítheti a belenyugvásunkat? A legkevésbé akkor tudtam, miről beszélek (annál kényszerítőbb volt, hogy kimondjam!), amikor Az ember belül üres ritmikusan ismétlődő sorait egymás alá raktam:

Az ember belül üres,
az ember belül üres,
az ember belül üres.

Fekszik a homokon,
fekszik a homokon,
mint a lukas ladik.
Nyikorog a bordái közt,
nyikorog a bordái közt,

amit a szél beszél,
amit a szél beszél,
amit a szél beszél.

Nagyon sokat hallgattam akkoriban lemezről a joruba dobokat, elvarázsoltak, hipnotizáltak az egyhangúság változataival. Nem akartam, emlékszem, mást tetten érni magamban s általában az emberben, mint valami tisztaságot, végső, elemi fölényt, amely teljesen létbeli, rögtön szemünkbe ötlik, ha a külsőségeket lehántjuk róla. Némi egzisztencialista vonást is éreztem benne. Arra csak évekkel később jöttem rá, hogy ez az ének valamilyen írásbeliség előtti, mondjuk, törzsi líra. Aztán már, másokkal való beszélgetések alapján, kifejezetten buddhista szövegnek éreztem, az anátman-tanítás öntudatlan megfogalmazásának. Vagyis annak, hogy nincs az egzisztenciában semmi maradandó, szubsztanciális. Amit tapasztalunk, az a semmi, pontosabban az üresség, ha úgy tetszik, a telített üresség. Ez Buddha tanítása, az eredeti buddhizmus filozófiájának kiindulópontja. Mégsem hinném, hogy Az ember belül üres csupán egyik szútra (vezérfonal) a sok közül. Valódi versnek, költészetnek tartom, igaz, szeszélyesen lehet értelmezni.

Az a negyven-ötven mű, melyet pályafutásom korábbi szakaszában sikerült megformálnom, tehát nemcsak elsősorban, hanem teljes mértékben is szépirodalom. Persze van valamilyen különös ismertetőjegyük. Ezt inkább nemlegesen lehet meghatározni, mivel nem istenes vagy filozófiai, még kevésbé a világvallások történetében ismert megvilágosodások vagy megtérések versbe írt dokumentumai. Az a különös, hogy egy XX. századi lélekben megszülethettek.

Megsejtettem ezt, amikor fölfedeztem magamban modernnek és ősinek az egymásmellettiségét, kettősségét. „Tudunk rakétát gyártani – írtam egyik évtizedekkel ezelőtti kötetem fülszövegében –, a barlangi istenek uralma alól mégse szabadulhattunk.” Ma is azt gondolom: a félmillió éves múlt jelen van, nem lehet rajta túllépni, ezt a mélypszichológia, a tudatalattink archetípusai is naponta bizonyítják. Agresszív, gyilkos, rettegő, felsőbbrendű lényekbe kapaszkodó reflexeink semmit sem változtak, finomodtak. Ezt csak azok gondolhatják magukról vagy a népekről, akik a civilizáció felszínén megragadnak. Éppen elég szép öncsalásnak minősülő könyvet olvashatunk erről az „optimizmusról”. Az is tetszik nekem, mikor jótét lelkek ország-világ előtt kijelentik: „az emberek szeretik egymást, senki sem akar háborút.” Kellemes ezt hallani, elhinni, csak akkor a napi híreket nem szabad figyelemmel kísérni. A világ minden táján gyűlölet, gyilkolás, kegyetlenkedés, népirtás, háború folyik. Megszakítás nélkül.

Az, hogy én a régi, az ősi embert fölismertem magamban, mégis meglepetés. A versek írásakor még nem tudtam, hogy voltaképpen az emberi eredet animisztikus, mágikus állapotába léptem vissza. Alföldy Jenő már régebben jelezte írásaimban ezt a jelleget. Akkor még nemigen figyeltem oda az észrevételére. Az én tudatomban az élt, hogy kezdetben keresztény-vallásos, majd panteista s közben egyre inkább racionális szemléletem van. A misztikus világlátás, ennek következtében a misztikus versek megbújtak ezek fényében, árnyékában.

Az animizmus és az azzal szinte párhuzamos mágia tudvalevőleg a vallásos spekulációkat megelőző világmagyarázat. A hordák embere hitt abban, hogy nagy öregjei holtuk után is velük maradnak, és segítenek a vadászatban, a többi csoportokkal való összecsapásokban. Ugyanígy szellemet-lelket látott a természeti jelenségekben: viharban, árvízben, éjszakában, állatokban is. Azt hitte, ezek nem közömbösek iránta, megvannak a céljaik, szándékaik, tehát jó ezt megismerni, ha lehet, áldozatokkal, szertartásokkal hatni rájuk. Ilyen szemmel tekintve ezek a versek inkább animisták, mint misztikusak. Csakhogy az évtizedek haladtával egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy a lét misztérium: amennyire eksztatikus, ugyanannyira borzalmas is. Kettősnek kell tehát látnom, ezt az elválaszthatatlanságot elfogadnom, ezt a titokzatos homályt tiszteletben tartva. Így született meg az Ágasfa minden átmenet nélküli ellentéte, olyan kíméletlen víziója, amely semmiféle föloldásra nem ad alkalmat:

I

Az a fontos, hogy legyenek illúzióid,
hogy sose fáradj ki egészen,
sose vágd a zománclábost a földhöz.
A szalmával kitömött nyúlbőr nem te vagy,
nem téged zörget a kampón a szél.

II

Az a fontos, hogy ne legyenek illúzióid:
úgy ússz itt, ahogy a hínár-bibliában,
rothadó nád közt
suhanó véres hal.

Az, hogy a világ, a lét misztérium, akkor lett igazán világos alapelvem, mikor föltűnt: az emberteremtést elmesélő mítoszok nem állnak okvetlenül szemben az evolúciós szemlélettel. Mind a kettő abból indul ki, hogy az első emberféle nem anya szülte lény. Egy fesőbbrendű erő ad alakot-testet neki, majd élettel tölti meg. A modern biológia sem gondol többé arra, hogy az ember készen, mai állapotában jelenik meg a Földön, ráadásul a többi élőlényhez, főemlősökhöz képest elég későn. A régi ős persze nem tudhatott semmit a mikrobákról, egysejtűekről, fehérjeszintézisről vagy a szexualitás kialakulásáról, amely a gének, kromoszómák révén az átörökléshez szükséges. Én sem gondoltam ilyesmire, csak az (ősrégi?) ösztön hajtott arra, hogy A misztérium című, összegző verset elképzeljem és szavakká rendezzem:

Ádám, a nem-született ember.
Ádám a tüzet a lángok lángjától kapta,
és elkophatnak a hegyek, fölforrhatnak a tengerek,
az ő fájának nem szakadhat magva.

Amíg az, aki az első csipkebokorból
mennydörgésmadár-szóval Mózeshez beszélt,
nem mondja, hogy elég a háborúkból, és az
Igazságba szerelmes gondolatokból és énekekből is elég,

addig itt az ősi füvet a szenvedés meg
a szépség hártyás patája, hasadt körme tépi föl,
Éva szeretkezik: születnek a Hitlerek, Leonardók,
s a mindeség hánykolódó sötétségében
a Misztérium tündököl.

Megszületése óta mindig támad bennem valamilyen zavaró érzés – pedig a bizonyosság is vele jár! –, hogy talán túlságosan nagyot lobban a vers vége. Hogy már nemcsak súrolja, de hitbeli vallomássá is válik. Az abszurditás mintha éppen ezt akarná elhárítani:

Ami részekből áll össze,
részekre esik szét, nincs megmaradás.
Egy van, ami nem részekből áll össze
és nem esik darabokra, ez az, amit
úgy hívunk: Semmi vagy Misztérium
vagy Abszurditás.

Versek sora mutatja: ez a többrétegű igazság dolgozik bennem leginkább. A Vörös korong már visszamerül ebbe a sokkal meghatározhatatlanabb mágiába:

Temesd el a te vörös korongod
gyöngykagylóhéjjal ásd meg a sírt
hullócsillagból állítsd a fejfát és
várj meg mert visszajövök

a vörös korong fölkel és lezuhan
naponta magasra száll és lezuhan
várd meg mert visszajön
a te vörös korongod

Szerelmes vers? A halott szerető megtalálja a lehetetlen vágyainak megfelelő képet és cselekményt? Nem tudom. Biztos, hogy mindezekre gondohatok, csak éppen a vers titkát nem fejthetem meg, annak a magva valami olyasfélére utal, amit már a mai, analitikus aggyal nem foghatunk fel tisztán. Pedig ott bújik a sorokban, képekben. Különben én is egyre jobban távolodtam ettől az állapottól (a Vörös korong talán az utolsó visszahajlás). A misztika helyett az ontológia felé indultam el. Ma is ez a legvonzóbb rendteremtés számomra a lét dolgaiban. De akkor mi szólalt meg még mindig a misztikus-animisztikus versek szinte értelmezhetetlen, ám annál kényszerítőbb módján a nem is olyan régen írt Szív-odisszeiában?

Van, aki most, van, aki máskor,
   végül mindenki hazatér
a millióéves szív-odisszeiából,
   a parton sír a szél,

csókolja a megváltatlan tergert,
   házunk előtt az aranyalmafát.
Minden, mit isten megteremtett,
   csak bennünk él tovább.

Mi köze ennek a mítoszra épülő és mitikus „kijelentésnek” a negyven évvel korábbi Hívó Hanghoz? Nem a tökéletes ellentéte ez amannak? Abban a hontalanság időszaka elkezdődik a bolyongással együtt, ebben mintha azt sugallná a metafora, hogy a hosszú zarándoklás véget ér. Nem teljes fölülvizsgálata ez a „híradás” az ember Heidegger-féle „világba-vetettségének”? Sőt, talán még a „halálnak dobott lét” tételének is? Végül is választ kellene adnom arra, mit jelent az, hogy „minden, mit isten megteremtett, csak bennünk él tovább”? Nem az a szelíden lázadó állítás ez, hogy az ember nemcsak autonóm, hanem teremtő lény is? Hogy otthon van a világban, hogy a kozmoszhoz tartozik, ahhoz, melyből csak egy van?

Azt hiszem, az evolúciós-ontológiai bensőség többet ér, mélyebbre nyúlnak a gyökerei, mint az animizmusnak, misztikának. Ma, öregen, a „kivégzendők listájára” kerülve szélsőségesnek, barbárnak érzem azt a kegyetlenül szembenéző, kiszolgáltatott ősi lelket, aki A nehéz óra fönséges, de elviselhetetlen sorsát etikai-egzisztencialista tartásként vállalta magára, akár úgy is, hogy az egész emberi léthelyzetre érvényes:

Patkó villámlik, kocsi mennydörög,
olajfa botlik a szélben,
és harangoznak, szépen harangoznak.

Most csap le megint a nehéz óra:
egyik sejtem elereszti a másikat,
s a csillagok, akiktől éjszaka születtem,
megindulnak, hogy szétszakítsanak.

Hangsúlyozom: nem én akartam így látni a dolgunkat, az préselte ki belőlem az efféle képeket, a szétszakadást, a harangozást, az éjszaka szülő csillagokat. Ott volt ez a sötétség már a Csillagok hosszú házsorában is. De miért, mikor írtam ezekkel párhuzamosan másfajta verseket is: madarakról, szerelemről, a természet csöndjéről, isten anyaként hordozó jóságáról is? Voltak költeményeim és esszéim a paradicsomba való visszatérés lehetőségéről, logikus voltáról is. Ráadásul animisztikus verseim sem beszéltek csupán a pusztuló én félelméről. A Dal című négysoros nyilvánvalóan a transzcendens megnyugvásra utal egyszerű kérdésével:

Nem-mozduló akácfacsúcs az üvegen.
Aranyzöld fény lebeg. Nyitott ablak.
Az árny-kötő függönyt félrehúztam:
dél. Mindenség, mit súgsz fiadnak?

A kérdés valóban az: mennyire nyilatkoznak ezek a versek az „odatartozásról” és mennyire a mindenségtől való irtózásról? Nehéz válaszolnom, mert mindkét viszonyra akad példám. Paradoxonról van tehát szó, erről azonban még nem tudtam, eszemmel csak a világközérzetemre hallgatva. Nem ennek a kettőnek a küzdelme bennem a kapaszkodásban nem bízó és az abban megnyugvó misztika? Hiszen éppen azért lehet, hogy nem „igazi” mágikus-animisztikus költemények ezek. Az viszont biztos, hogy mindegyikkel a mindennapiság ellen védekeztem velük. A viselkedés ruháját levetve sikerült valami elemi védtelenségig eljutni: nem akartam, hogy a civilizáció elcsalja tőlem a „meztelenre-vetkőztetettség” semmivel sem törődő erejét. Ilyenformán nem csoda, hogy a racionális és az ősi emberi hosszú évekig vívta küzdelmét legbelsőbb alakulásomban. Újfajta személy nyújtózkodott a fény felé, és még csak nem is tudtam róla: azt hittem, verseket írok, miközben a természeti és a civilizált tradíció tartott a markában. Ezért nem értettem, valahányszor újraolvastam az Ó rezdületlen… című versem kiemelt befejező sorát: „Átváltozások foglya vagy.”

A vers többet tud nálunk.

De kevesebbet is.

Az ember nem létezhet olyan függetlenül minden körülményétől, „mint pusztában a szabad beduin”. Hol a szerelem szürrealista víziója (Csontunkban a fehér lovak), hol a kozmosz határtalansága és céltalansága (Tizenhárom vadlúd), hol A költő idős, a tavasz időtlen második strófája mozdított ki szarvasagancsos állatszellem elődeim eszmélkedés nélküli vadságából:

Tíz évem talán ha van,
   talán csak öt.
De fogyó idő még most se suhan
   vad rettegések között.
A halál nem elpusztít valamit,
   inkább kibontja
az Én salétromos falait
   az égen túl lobogó csillagokra.

A filozófusokat, vallástörténeteket, természettudományos elméleteket olvasó értelmiségi nem húzódhatott vissza örökké (legföljebb nyáron!) füstös indiánsátrába. Megkezdődött a kibontakozás.

De előbb mérleget kellett készíteni a misztikáról. Három tételt, három fokozatot állítottam föl: 1. minden egy, de ez az egység nem érzékelhető, a világ illúzió; 2. az egyedi, konkrét dolgoknak-lényeknek is van öröklétük egy-egy „pillanatra”, ez az individualitás elve; 3. az együtt-látás, melyben föloldódik a kettő közötti különbség. Látható küszködés-kínlódás ez: mindegyik lépcső valamilyen kompromisszumot árul el. Nem lehet igazi elvont rendet teremteni egyikkel sem.

A kátyúból az ontológia (főleg a hartmanni) megismerésével kerültem ki, ha egyáltalán lehetséges.

Ledöntöttem tehát fiatal- és férfikorom bálványait? Nem, mert ezeknek a bálványoknak az énekei fölhangzanak, élnek ma is. Éppen azért, mert bálványok és nem spedkulációk voltak. A költészet válaszai a léthelyzet kérdéseire. Volt egy olyan visszanyúlás az életemben a civilizáció, a városépítés és absztrahálódás előtti általános emberi állapotba, melynek a bandzsa látását le kell leplezni. Én is – úgy érzem – megtettem ezt, de túlságosan vérző szerelem volt ez ahhoz, hogy ezután is ne húzódhasson meg lényem egyik sarkában. Mert hatalmas, mert elsöpörhetetlen az az évmilliós múlt, melyben az ember léte leghosszabb idejét eltöltötte.

Beteg leszel, barátom, ha lényed minden zugából ki akarod űzni. Ez minden fölvilágosult dölyf legfőbb oka. Az ember nem lehet tökéletes, nem léphet ki a tízezer évekből, melyek megteremtették. Ezért lett olyan fontos a XIX. század végén és végig a XX.-ban a néprajzi kutatás. Frazer, Malinowsky, Elkin, Boas, Chochiara és a mi Róheimünk megnyitotta az eligazító rálátást a paradicsomot messze megelőző korszakokra. Az édenben már úgyszólván „modern” Évát és Ádámot mutat a Biblia. Természetesen semmit sem mondhatott az emberszabású hominidáról, az előemberről, a Neander-völgyit és a homo sapienset meghatározó fejlődésfokozatokról. Most, hogy már ismerjük afrikai származásunk okait és azt az utat, melyet a mi őseink bejártak Ázsián, Szibérián és Ausztrálián át, míg Nyugat-Európát elérték, sokkal összetettebb a kép. A körülmények és a kiválasztódás „vívmányai” vagyunk.

Kezdő irodalmár időmtől fogva milyen nekiszabadultan vallottam Rimbaud parancsszavát: „Modernnek kell lenni mindenestül!” Ennyi tapasztalat és gyakorlat után bizony már tudom: ez csak az igazság egyik oldala. A kisebbik. A nagyobbik az őseredeti, a föld növényeinek és állatainak küzdelmes homályába vesző múlt. Az enciklopédisták, de még a nagy Walt Whitman is azt hitte, hogy mindent elölről lehet kezdeni. Babits tudta: a kultúra folyamat, ha egyszer megszakad, olyan, mint a szőlő, amelyet ha évekig nem gondoztak, egyszer csak kipusztul.

Az a kollektív tudatalatti, melynek az ősformáit minden ember magában hordozza, még ennél is fonadékosabb. Jung nagy fölfedezése ez, s verseim kimondatták velem, mielőtt még a tudós kutatót olvastam volna. S most, hogy Dél-Afrikában kiásták az úgynevezett mitokondriális Éva csontvázát, már semmi kétség afelől, hogy az ember múltja sokkal régebbi, mint hagyományosan gondolták. Edward O. Wilson azt írja (Minden egybecseng, 2003): „Hárommillió év alatt – Afrika ősi majomembereitől a legmodernebb homo sapiensig, aki kb. 200 ezer évvel ezelőtt élt – az agy térfogata négyszeresére növekedett. A növekedés túlnyomó része a neokortexre jutott, ami a magasabb rendű agyműködés székhelye – beleértve mindenekelőtt a beszédet és annak szimbólumokra épülő termékét, a kultúrát… Az eredmény bolygónk birtokbavételének képessége lett.”

Velem tehát „csak” annyi történt, hogy ezt a végtelennek tűnő időt átfogó eseménysorozatot fiatalabb koromban megőriztem. A mitokondriális Éva, akitől származunk (a szó itt annyit jelent, hogy a sejtekben van egy parányi részecske, amely a sejteket energiával látja el), mindnyájunkban jelen van, legföljebb nem vagyunk tudatában. Él bennünk a közben eltelt 200 ezer év. Ennek csak a legutóbbi 8-10 ezer évét töltötte az ember civilizációban, mondhatnám, városokban. Egyébként természeti lények maradtunk. Ezért, hogy „misztikus” verseim fákhoz, vizekhez, állatokhoz, csillagokhoz kötődnek. S ami még ennél is fontosabb: azt a képességet is mutatják, hogy bármelyik létformát fölvehetem, követelhetem magamnak. Más szavakkal: hogy egyikkel sem tudtam azonosulni, megelégedni.

Az erről szóló költemény írása közben semmi effélére nem gondoltam. Valami megszólalt bennem, és én igyekeztem a szavakra jól figyelni. Csak ma értem, mit is mond a Hívó Hanghoz látszólag nem kapcsolható ének. Ráadásul azt is, miért jutottam el a legpontosabban kifejező metaforához, a „csillaganyám, csillagapám”-hoz. Pedig a csillagoknak korábban is alapvető szerep jutott, amikor a kozmosszal való rokonságomat, sőt egységemet újra és újra érzékeltetni akartam. Az anya-apa és a csillagok közti összefüggés nyilvánvaló volt számomra. Nem tudományosan persze, lírailag annál inkább. Sokáig azt hittem, én használom először csillagászatinak és biológiainak e közösségét. Aztán gyanús lett nekem egy Tóth Árpád-vers, a Kaszáscsillag. És ott áll az 5. strófában: „Csillagapám, fénysubás Öreg égi pásztor…” Hogy megörültem! Volt már elődöm, nem is akárki.

Csillaganyám, csillagapám címet adtam összes verseim három eddig megjelent könyvének. Ha lesz még időm, a negyediket is ezzel jelölöm meg. A címadó vers nemcsak legjobb kimondása létszomjamnak, nemcsak a legjelentősebbje animisztikus-misztikus-mágikus költeményeimnek, azzal is kitűnik, hogy úgynevezett „végtelen” vers: kialakult benne az önmagát mindig továbbépítő, tehát befejezhetetlen forma. Már az első sor leüti azt a hangot, mely nem maradhat abba:

Más szeretnék lenni,
nem ember akarok lenni,
csillaganyám, csillagapám,
sívó föld szeretnék lenni.

De ha nem ember akarok lenni, akkor nyilvánvaló: a sívóföld-lét éppúgy kielégítetlenül hagy, mint az utána következő szerelmesvér-állapot, a keresztre alvadt igazság, a halál, a csillaganyám, csillagapám robbanásának gyümölcse és az ezután még következő hatféle kívánalom, egészen odáig, míg a látszólag fölülmúlhatatlant el nem érem. Ez az Örökéjfél, lehetne az Örökéj is (mindkettőt használom a semmi, a megfoghatatlan, az ősalap szóképéül). Az utolsó sorban a „kiolthatatlan csöndben lobogó Örökéjfél szeretnék lenni” éppúgy az elért elérhetetlen megnevezése, mint a többi vágy:

más szeretnék lenni,
nem robbanásotok gyümölcse akarok lenni,
csillaganyám, csillagapám,
a mozdulatlan kék menny titkos bőre szeretnék lenni,

más szeretnék lenni,
nem a mozdulatlan kék menny titkos bőre szeretnék lenni,
csillaganyám, csillagapám,
mennybeszálló paradicsommadár szeretnék lenni,

más szeretnék lenni,
nem paradicsommadár akarok lenni,
csillaganyám, csillagapám,
kicsi tollpehely szeretnék lenni,

más szeretnék lenni,
nem tollpehely szeretnék lenni,
csillaganyám, csillagapám,
a tollpelyhen megcsillanó fénycsöpp akarok lenni,

más szeretnék lenni,
nem megcsillanó fénycsöpp akarok lenni,
csillaganyám, csillagapám,
a fénycsöpp árnyéka szeretnék lenni,

más szeretnék lenni,
nem a fénycsöpp árnyéka akarok lenni,
csillaganyám, csillagapám,
kiolthatatlan csöndben lobogó Örökéjfél szeretnék lenni…

És így tovább.

Nyitólap