|
Főhajtás XXII.
Zsoltárfordítók
Régi hagyományunk a világirodalom
remekműveit költői becsvággyal átültetni magyar nyelvre.
Magyarítás, fordítás, átköltés, újraírás, költői
változat – sokféleképpen megszólaltatható, újra
átélhető magyarul a más nyelven írott irodalmi alkotás.
Horatius költeményének (Az énekek
második könyve 14.) kezdő sorai András László 20.
századi fordításában így hangzanak.
Jaj, futva futnak, Postumus, éveink,
elsiklanak, s nincs, nincs olyan áhítat,
mi ráncainkat, vénkorunkat
és a halált halogatni tudná…
Tasnádi Péter 1587-ben így éli át magyarul
Horatius merengő panaszszavát:
Látod mely rövid mulandó ez világ.
Elmúlik higyjed mint szinte az virág,
Mert nincsen benne állandóság,
Folyása néki állhatatlanság.
A 20. századi szöveg fordítás, a 16.
századi magyarítás. A fordítás költői és pontos, a
magyarítás szabadon csapongó és szíven ütő. A fordítás
magyar Horatius, a magyarítás magyar költészet.
Horatius latin nyelve a 16. században éppúgy
érthető nyelv, mint a 20. században, a két magyar nyelvű
szöveg mégis alig hasonlít egymásra: más emlékek fontosak a
múlt örökségéből a 16. századi embernek, mások a 20.
századinak.
A több ezer éves héber szövegeknek azonban
– Horatius latin nyelvével ellentétben – már az ősi
nyelvek titkaiban járatos tudós Biblia-kutatók
számára sincs mindenki számára elfogadható egységes
olvasata. A Teremtés könyve 4. fejezetének utolsó
versét – például – ma a katolikusok így fordítják:
„Ő volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta.” A
reformátusok: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úr
nevét.” Az izraeliták: „Ekkor kezdte az ember szólítani
az Örökkévaló nevét.” Ahány olvasat, annyi értelmezés!
A Zsoltárok könyve fél évezrede
minden évszázadban, olykor minden évtizedben másképpen
szólalt meg magyarul.
Próbálom elképzelni az 1508-ban, a
templomzug félhomályában lúdtollát farigcsáló Bertalan
papot, aki az 1. zsoltár kezdő sorainak magyarításával
bíbelődött. „Boldog ember, ki nem iart keg’etleneknek
tanacaba, es ki dognek zekiben nem v’lt.” Ebben a régies
formában közölte a Tudományos Gyűjtemény 1817-ben (IV.
kötet, 35.) a már akkor háromszáz éves szöveget, melynek
olvasása, megértése a 19. század eleji olvasónak is komoly
nehézséget jelentett. „…ki dögnek székében nem ült”
– vajon mit és miért fordított így magyarra Bertalan pap?
Alig néhány évvel később, 1539-ben fráter
Paulus Pápán a kezdő sorokat így ültette át magyar nyelvre:
„Bódog ember, ki kegyetleneknek tanácsába nem járt, és ki
bűneseknek utába nem állott, és ki veszedelemnek székibe nem
ült.”
Tudós teológusok sokféleképpen
értelmezhetik a két fordítás tartalmi különbözőségét; Szentírás-olvasó
emberként azon töprengek: a múlt rejtelmeivel ma ismerkedő
embernek milyen titkokat rejtenek az 1. zsoltár régi magyar
nyelvű szövegváltozatai.
A Károli Gáspár (Vizsoly, 1590)
fordítását „megjobbító” protestáns Szenczi Molnár
Albert (Oppenheim, 1612) mondatai a katolikus fráter Paulus
szövegére emlékeztetnek: „Bódog ember az aki az hitetlenek
tanácsán nem jár: és az bűnösöknek útán nem áll, az
csúfolóknak székökben nem ül.” Újra és újra elolvasom a
zsoltárkezdő sorokat – elbizonytalanodom. Az útán
szót – a hosszú ú okán útjánnak olvastam,
de a Régi magyar költők tára (XVII. század, 6.
kötet, 17.) a zsoltár dallama alatt e két szót így közli:
„bünösöc után”; után vagy útján? Mit
jelentett négyszáz évvel ezelőtt, mit jelent ma a bűnösöknek
útján vagy a bűnösök után meg nem állni?! S
alig néhány év múlva, 1630 táján Jó Albert már így
magyarítja (Régi magyar költők tára, XVII. század,
8. kötet, 384.) az 1. zsoltár kezdő sorait:
Aldot es beolcz az az ember,
Szent Dauid mongia,
Az ki latrok vtat latta,
Soha nem nyomta.
Aki áldott és bölcs – az boldog?
Vagy boldognak lenni boldogítóbb, mint áldottnak és
bölcsnek?
Dögök, bűnösök, latrok – vajon
azonos jelentésű szavak a 16–17. században, vagy
zsolozsmázó eleink is érezték, tudták – amit minden mai Biblia-olvasó
bizton érez –, hogy e három szó jelentése között nem
árnyalatnyi, de égtájnyi a különbség?
Thordai János 1627-ben négy sorra növeli a
zsoltárkezdést, szűkíti és bővíti az egyik félmondat
jelentését: „Az ki nem jár sem nem áll gonoszok utában.”
Az utában szó – bár rövid u-val írja –
egyértelmű jelentésű: a boldog ember nem jár bűnösök útjában,
azaz útján. (Régi magyar költők tára, XVII. század,
4. kötet, 156.)
Komáromi Csipkés György (Debrecen, 1685)
archaikus zamatú mai magyar nyelven szólaltatja meg, Károli
Gáspár és Szenczi Molnár Albert fordítására támaszkodva,
a zsoltárt: „Boldog az az ember, aki nem jár a hitetlenek
tanácsán, és a bűnösöknek útán nem áll, és a
csúfolóknak székiben nem ül.”
Másfél évszázad múltán Kazinczy Ferenc
– a Tudományos Gyűjtemény 1817-es évfolyamát böngészve,
Bertalan pap és frater Paulus régi magyarsággal átitatott
szövegében gyönyörködve – maga is lefordítja a zsoltárt.
Nem héberből, nem kaldeusból, nem latinból – régi
magyarból: „Boldog, ki kegyetlenek tanácsában nem járt, és
ki bűnösök székiben nem üle.” (Kazinczy Ferenc
utazásai, Budán, 1839, 325.)
A hitetlenek kegyetlenek?! A gonoszok
hitetlenek?
Hitetlenek, kegyetlenek, gonoszok –
leggyakrabban e három szó olvasható az 1. zsoltár első
versének magyar nyelvű változataiban: boldogok, akik nem
járnak kegyetlenek, hitetlenek, gonoszok útján.
A 16. században boldog ember volt, aki nem
járt kegyetleneknek tanácsában; a 17. században az
volt boldog, aki hitetlenek és bűnösök útján
nem járt – ha protestáns volt.
Mert a 17. században, akik a katolikus Káldi
György magyar nyelvű Szentírásából (Bécs, 1626)
tanultak hinni Istenben és imádkozni a Teremtőhöz, az 1.
zsoltárt térdre borulva, félhangosan így mormogták magukban
a reggeli imaórán: „Boldog ember, ki az istentelenek
tanácsán nem jár, és a bűnösök útján meg nem áll, és a
mirigy székében nem ül.”
Egy szóban – istentelen –
sűrűsödik a lényeg, vagy a szókristályban eltűnnek az
emberi lélek sokszínűségének árnyalatai? A hitetlenek
bizonyára istentelenek, de a gonoszok és kegyetlenek lehetnek
lelkük mélyén lelkifurdalástól gyötört, megbocsátást
remélő hívő, bűnös emberek!
A zsoltárfordítók mire gondolnak, amikor
ugyanazt a héber szót ki hitetlennek, ki istentelennek, ki
gonosznak, ki kegyetlennek fordítja?
Aztán kétszáz évig mozdulatlan a világ.
Protestáns tanács: „Boldog ember az, aki az
hitetlenek tanácsán nem jár.”
Katolikus intés: „Boldog ember, ki az istentelenek
tanácsán nem jár.”
Hasonlóképpen a zsoltár utolsó sora.
Szenczi Molnár Albert: „Az hitetleneknek pedig utok
elvész.” Káldi György: „Az istentelenek útja elvész.”
Ki tudja, miért, de a 19. század harmincas
éveiben – egyháztörténészek, teológusok, papok dolga a
történeti és hitéleti okokat kideríteni – majdnem egy
időben megjelenik két magyar Szentírás-fordítás.
A protestáns Zsoltárok Pesten,
1832-ben:
Boldog ember az,
ki nem jár a gonoszok tanácsán,
a bűnösök útján nem áll…
A Szepesy Ignác pécsi püspök által
javított Káldi Biblia Pozsonyban, 1836-ban:
Boldog ember, ki a gonoszok
tanácsán nem jár, és a
bűnösök útján meg nem áll…
Az utolsó verset az istentiszteleten 1832-ben
így éneklik a reformátusok: „Mert a jóknak útja kedves
Isten előtt, és a gonoszok ügyekezete füstbe megy.”
(Költői magyarítás; érzi ezt a kiadó, és jegyzetben jelzi,
hogy nem felejtette el Károli Gáspár szöveghű fordítását:
„Szorosan: Mert tudja Isten az igazak útját, és a gonoszok
útja elvész.”)
Négy évvel később már a katolikus hívők
is így morzsolták rózsafüzérükön az 1. zsoltár utolsó
versét: „Mert kedveli Isten az igazak útját, a gonoszok
ügyekezetje pedig füstbe mégyen.”
Nem tudok héberül, nem tudok latinul, nem
tudok görögül; a Szentírást magyar nyelven olvasom.
Otthonom a reformkor, a hajdani Pest-Budán boldogabban éltem
volna, mint a 20. század második felében Budapesten.
Mint Kazinczy Ferenc 1817-ben a 16. századi
zsoltárfordítók archaikus magyar szövegén, 2009 hófoltos
tavaszán úgy gyönyörködöm a 19. század harmincas éveiben
született katolikus és protestáns zsoltárfordítások
harmonikusan egybecsengő, költői szövegében: „A gonoszok
ügyekezetje pedig füstbe mégyen.”
Sem a protestánsokat, sem a katolikusokat nem
a hitetlenek, nem az istentelenek izgatják. Nem intik, nem
oktatják a hívőket. Költői szóval a lelküket simogatják:
kerüljék az emberek a bűnt, s ne legyenek gonoszok: akkor
lehetnek boldogok. Akkor boldogok lehetnek. S a boldogság –
vési lelkünkbe 1830 tájt az 1. zsoltár sok ezer éves
szövege magyarul – átmeneti földi életünkben a legnagyobb
kincs.
A sok ezer éves zsoltár sok száz éves
magyar fordításait olvasgatom.
Tanulok boldog lenni régi magyaroktól.
Szigethy Gábor
