Sipos Lajos

Babits Mihály pályakezdése
és A Holnap irodalmi mozgalma

1900-tól a Budapesti Magyar Királyi Egyetemen, Négyessy László Magyar Stílusgyakorlatok óráin, ahol eredeti művekkel és műfordításokkal jelentkező leendő írók és költők mutatták be alkotásaikat, a századelő különböző poétikai iskolái „csaptak össze”. Ott volt György Oszkár, Baudelaire, Verlaine és általában a francia költészet híve, aki majd 1917-ben A rossz virágai címmel közzéteszi Baudelaire verseinek első magyar nyelvű változatát (s aki saját verseiben is a századvég hangulatköltészetét tekintette mércének). Tagja volt a szemináriumnak Oláh Gábor, aki az Anyám, légy büszke című verse szerint „új idők fiá”-nak, „Messiás”-nak gondolta magát, komolyan hitte, lehetséges a romantikus költészetideál és a népnemzeti irányzat modernizációja; meg Bresztovszky Ernő, az Internacionálé későbbi fordítója és a Népszava majdani belső munkatársa, aki azt kívánta, minden egyes alkotás legyen egyben „szociális tett” is.¹ Hat féléven át a Stílusgyakorlatok szeniora volt Juhász Gyula, az akkor már „tekintélyes” költő, a Szeged és Vidéke munkatársa, aki a korszak dekadens életérzését, a világgal szemben álló nietzscheánus eszményt és az Arany János-i költészettani hagyományt összekapcsolva kívánt modern költő lenni. Ott volt az órákon Balázs Béla, az Eötvös-kollégiumban Kodály Zoltán szobatársa (akinek ajánlja majd 1912-ben első verseskötetét, a Vándor énekel címűt), aki a magyar népköltészet archaikus hagyományrendjét és az előexpresszionista német költészettant felhasználva akarta kialakítani a maga költészetesztétikáját. A Stílusgyakorlatokon, 1903 őszétől, ott volt Kosztolányi Dezső is. Ekkor már közel négyszáz hallgatója volt az óráknak. A hallgatók sorában „Sok fiatalember volt […], viselkedésben és taglejtésben zaklatott és izgatott, sok különc is […]”. De jöttek ide „kürtőkalapos világfiak […] széplelkek »merészen öltözködők« leányok társaságában, tolsztojánusok […], szelíd növényevők és teozófusok […], komor és titokzatos materialisták […]. Hogy milyen könyvet rejtegetnek zsebükben, azt szinte látatlanban is ki lehet találni: Nietzschét vagy Stirnert, vagy Marxot vagy Baudelaire-t. Költőink közül Komjáthy Jenőt vagy Vajda Jánost.”² Kosztolányi, aki az 1890 és 1903 közti időből megőrzött tizenegy verset,³ s akinek 1904-ben már Adonis című novelláját közölte a Bácskai Hírlap, viszonylag határozott költészettani elvekkel érkezett az egyetemre. A versben, emlékezett az egyetemista Kosztolányi irodalomfelfogására 1936-ban Babits, „a világ teljes átélésére és kifejezésére” törekedett, a „kifejezés eszközét […] a nyelvben kereste”, „erősebbé, modernebbé, tartalmasabbá” akarta „átformálni” az irodalmat, a nyelv és a verselés föltétlen újszerűségét kívánta, a „rímet” „néha fontosabbnak” tartotta, „mint a tartalmat”.⁴ Felfogására a klasszikus modernség költészetértelmezése, a parnasszista ideál, Théophile Gautier, Leconte de Lisle és Heredia volt hatással.

És ott volt 1901-től a Négyessy-féle órákon az introvertált, gátlásos, túlérzékeny, szociális fóbiával megvert, mániás depresszióra hajlamos Babits Mihály is.⁵

Babits költői-műfordítói pályája korán elkezdődött. Tizenhat éves volt, amikor a Szekszárd és Vidéke hozta első műfordítását, Julius Sturm német költő szövegének átültetését. A készülő kritikai kiadás kéziratából tudható, hogy első megőrzött saját versét „1898 körül” írta, tehát tizennégy-tizenhat évesen, Napszálltakor volt a címe.⁶ Tizenhét éves korában Első szerelem címmel versciklust állított össze egy „szőke leányhoz”. Az 1900–1901. tanévben már több költeménye van, melyeket (vagy: melyek egy részét) 1906-ban bemásolta egy könyv alakú füzetbe az 1903-ig elkészült (vagy: utóbb legjobbaknak tartott) versekkel együtt. Az Angyalos könyvnek nevezett szövegegyüttesben összefoglaló címet is adott e műveknek, Troubadur-kor elnevezéssel illetve a korpuszt.

Az 1901 őszétől magyar–francia szakos Babits is tudatosan készült a költőségre és a magyar költészet megújítására. Erre lehet következtetni a művek megszaporodásából, a mindennapossá váló Baudelaire-olvasásból és folyamatos fordításból (1904. szeptember 15-én a „szellemóriás és klasszikus” Baudelaire „Tableaux Parisien mintájára” egy sorozatot tervezett Egy tél Budapesten címmel). Az 1901 szeptembere és 1902 februárja között készült tizenkilenc verssel, melyet sohasem jelentetett meg, nyilvánvalóan elégedetlen volt, ezért később, 1904–1905 telén is hasonló címmel tervezett egy ciklust. Ebből akkor csak A világosság udvara készült el, melyet Juhász Gyulának írt levelében „elhibázottnak” és „megállhatatlannak” nevezett.⁷ 1902 után Babits központi problémája egyre inkább a „modern magyar vers” megalkotása lett. Élesen különbözni akart a 19. század végi és a kortárs költészettől, a nemzeti eszmét és tradicionális etikai és esztétikai tartalmakat tematizáló, a korábbi nyelvi normát erősítő költőktől („Váradi Antaloktól”, „Ábrányi Emilektől”, „Szabolcskáktól” és „Pósáktól”⁸), ugyanakkor határozottan másfelé tájékozódott, mint György Oszkár, Oláh Gábor, Bresztovszky Ernő, Juhász Gyula és később Kosztolányi. 1902 novembere és 1903 májusa között írt huszonegy verséből tíz kapcsolódott a költészet, a költőség és a szövegteremtés problémájához.⁹ 1903 őszén a francia szakot latinra cserélő költő a szisztematikusan átélt és átlényegített klasszikus irodalom tapasztalatait is összekapcsolta a maga gazdagodó költészettanával. Ugyanakkor változatlanul olvasta a klasszikus modernitás költőit, akiknek műveiben a modernség különböző lehetőségeire láthatott példát. Baudelaire létteremtő autonóm formájával, a költészetből korábban kirekesztett vagy legalábbis mellőzött esztétikai alapértékek tematizálásával kínált egy lehetőséget. Rilke az impresszionizmus artisztikumát építette tovább. George „az időtlenben és minden időben” kereste a megoldást. Poe szerint a vers racionalizálható konstrukció, melyet előzetes terv szerint kell felépíteni. Swinburne arra jelenthetett mintát, hogyan lehet a Leconte de Lisle által is visszahozott formát, a szonettet sokféleképpen alkalmazni. „Akit az igazi költészet dekadens szomja űzött – írta Babits 1936-ban, visszaemlékezve fiatalságukra –, az külföldre vetette tekintetét. Modern költőkért rajongott, modern és hipermodern versekért, tüntetően messze akarva kerülni a frázisköltészet sablonjától és a nóták gyanús egyszerűségétől is.”¹⁰ A filozófia és a pszichológia intenzív olvasásába is mélyedő Babits 1903 őszétől (írta Kosztolányinak 1904 júliusában) az alkotásban „a nyelv és a verselés újszerűségét”, „hajlékonyságát” és „színességét” tekintette fontosnak. Néhány nappal később határozottabban fogalmazott: a nagy költőnek „új nyelvet” kell teremtenie a közérthető és az érthetetlen között. Egy évvel később azt fejtegette Juhász Gyulának, hogy a Halotti Beszéd óta sok magyar nyelv volt, s Arany János is „új nyelvet csinált magának, mely bármely konvencionális magyar nyelv szempontjából [még akár] hibásnak, rossznak [is] mondható”. Az 1904–1906 közötti levelekben új poétikai elvrendszert is szavakba foglalt. Az új költészet legyen objektív (írta 1905. július 25-én Kosztolányinak),¹¹ azaz függetlenedjék a vers a szerzőtől mint biográfiai-társadalmi személytől, legyen független minden külső hatalomtól, ne a lokális én-tudat legyen a meghatározó. Azt sugalmazzák-érintik-körvonalazzák az ekkortájt írt levelek, hogy az empirikus én helyett, a szubjektivizmus és az impresszionizmus tagadásával a metafizikai ént kell valamilyen módon verstárggyá tenni.¹²

1904-ben készült el a nagy versek közül a Himnusz Iriszhez, az In Horatium, az Óda a bűnhöz, a Strófák a Wartburgi dalnokversenyből, a Recanati, A világosság udvara, a Vérivó leányok, a Vile potabis, 1905-ben az Édes az otthon, az Aliscum éjhajú leánya és A halál automobilon.

A Négyessy-féle órákon ekkor már körözték a verseit. Barátai – különösen Kosztolányi és Juhász Gyula – szorgalmazták, lépjen a nagy nyilvánosság elé műveivel. „Önnek […] félig meddig kötelessége ez – írta Kosztolányi Babitsnak 1904. szeptember 26-án –, mert egész ember, egész költő, minden ízében új […]. A poklok mélységes fenekére, lángoló torkába kell vetni a Beöthyket, Endrődyket [!] s más ily finomkodó, pofákat vágó művészeket. S akkor lehet csak dolgozni.” 1906. március 25-e és április 4-e között, kézhez véve a harminc verset tartalmazó levelét, még részletesebben érvelt: „Az ön felfogása, színe, nyelve valami annyira egyéni, hogy az ember, ha arra kerülne a dolog, nem tudná egyetlen irodalmi iskolához beosztani. Modern? – sokkal klasszikusabb; klasszikus – sokkal erőteljesebb, színesebb, újabb, igen is, önmaga egy új irány, egy új, eddig sosem látott szín és sosem hallott hang, – egyéniség.” Két héttel később, egy újabb levélben sürgeti színre lépését: „Szabadkán is több imádója van. Bámulják nyelvét, az eredetiségét, és káromkodva szidják, mért nem lép már elő.” Május 6-án hozzáteszi: „Költeményeit minden jó barátjának […] megmutattam. […] Önt tartják a leendő Magyarország legérdekesebb emberének, kitől mind nagyon sokat várunk.” Augusztus 18-án ismét kapacitálja: „Versei hatalmas visszhangot keltettek Budapesten. […] Nagyon sokat várunk öntől. Én a magyar poézis jövőjét, az új magyar költészetet…”. Juhász Gyula október 27-e után nyersebben fogalmaz: „Borzasztó, hogy mennyire szüzeskedik Maga, kedves Babits, a nyilvánosság előtt. Legyen kurva, mint én és Kosztolányi, mint Farkas Imre és Shakspere [!].”¹³

A versei értékében élete végéig kételkedő Babits azonban 1906 márciusáig, egyetlen esetet leszámítva, nem ad ki kezéből semmit. 1906 márciusától Kosztolányi „lapjainak”: előbb a Bácskai Hírlapnak, aztán a Budapesti Naplónak küld verseket, közlésre átenged a Szeged és Vidékének két műfordítást. Hat költeményt és Poe Harangok című versének fordítását küldi el, bizonyára Kosztolányi közbenjárására, a Magyar Szemlének. Ezek azonban poétikai felfogásukat tekintve közelebb vannak a 19. századi vallomásos költészethez, mint az objektív lírához. A felidézett „nagy költemények” közül egy sincs köztük.

Lehetett-e a személyiségjellemzőkön túl még valami oka Babits ódzkodásának?

Nem elképzelhetetlen, hogy növelte bizonytalanságát Ady Endre Új versek című kötetének váratlanul nagy közönségsikere és szélsőséges sajtóvisszhangja.

Ady neve a Négyessy-órákon készülődők leveleiben 1905. július 26-án, 29-én és augusztus 3-án bukkant fel. Először Juhász idézi egy hosszú névsorban, megjegyzés nélkül; Kosztolányi, aki ekkor már majd egy éve a Bácskai Hírlap munkatársa, oppozícióban emlegeti („[…] magyar lettem […] butául naiv magyar minden Mohácsi Jenők és Ady Endrék ellenére”). Juhász, valamilyen meggondolásból, július második felében verseket küldött Adynak; Ady 30-án válaszolt a levélre (néhány laza általánosságot írt arról, mitől lesz a jó vers); augusztus 3-án Juhász megírta Babitsnak, hogy Adytól „»baráti« levelet” kapott.¹⁴

Az Új versek megjelenése után, szinte azonnal, Kosztolányi és Babits váltott egymással hosszú levelet. Az írásokat az indulat vezérli. Kosztolányi szerint Ady „üres poeseur”, „émelyítő” költő, „tanulatlan és gyönge” legényke, „rendkívülit” keres, „affektálja […] a világbánatot”. Babits is visszaírja Adyra az „émelyítő” jelzőt. „Hogy nem nagy [tehetség] – teszi hozzá –, azt bizonyítja modorossága és bamba, impotens önismétlése. […] Forma slampettsége annál megbocsáthatatlanabb, mert nem őszinte s nem a tartalommal való küzdelmen alapul. Hiányzik belőle minden Knappheit [tömörség] – minden kapcsolás, keménység, ekonomia. […] az ifjú, a »modern« magyar irodalomnak közös hibája ez a hígság, ez a hanyagság, lazaság; folyton komoly tanulmányt, tartalmasságot hangoztatnak – és minden komolyságra, minden tanulmányra lusták – ez az igazi szó: lusták.”¹⁵

Babits megfogalmazásából kitetszik: Ady, elképzeléseiktől eltérően, más irányba terelte a magyar költészetet. A vers centrumában nála rendszerint egy erőteljes kép van, ehhez a költeményben lazán, néha logikai és poétikai indok nélkül kapcsolódnak kiegészítő képzetek (a „forma slampettsége”). Néha túlírt a szöveg (nem kemény és ekonomikus), nem egészen átlényegített baudelaire-i és verlaine-i reminiszcenciák lelhetők csak fel benne. Babits szemében, akinek ekkor Petronius, Augustinus, Richepin mellett Rilke, Poe, Swinburne és még mindig Baudelaire volt mindennapos olvasmánya,¹⁶ a francia költő külsőleges felidézése a valódi világirodalmi horizont hiányát jelzi („minden tanulmányra lusták”). És még valami van, amivel kapcsolatban Kosztolányi is, Babits is tévedésnek tekinthette az Új verseket. Ady itt visszavitte a költészetet az éncentrumú vallomásos formához. Nemcsak a Léda-zsoltárokban, de az ugarversekben is. Igaz talán ez a megállapítás a szó legtágabb értelmében annak ellenére, hogy a kötet ilyen típusú alkotásaiban nem a 19. század értékszemlélete ismétlődik, a versbeszéd radikálisan új, nem normaerősítő, hanem normasértő.

Az Új versek sikere mindenesetre elbizonytalanította Babitsot. 1906 februárjától 1908 áprilisáig főleg műfordításokat közölt, szegedi tanárként, az újságnál Juhász Gyula utódaként a Szeged és Vidékébe színikritikákat írt. Erkölcs és iskola című írásával hozzászólt ugyanitt egy pedagógiai vitához, mely egy névtelen szerző, a tankerületi főigazgató, Szele Béla és egy ugyancsak névtelenül nyilatkozó diák között bontakozott ki. A helyettes tanárként a főreáliskolában dolgozó Babits Wellsre és Nietzschére hivatkozva érvelt a „rendőrködéssel” és történelmi példákkal megvalósuló nevelés ellen. A fellépés már áprilisban arra ösztönözte az igazgatót és a tankerületi főigazgatót, hogy eltávolítsák a kellemetlen tanárt Szegedről.¹⁷

Iskolai munkájának felszaporodása közben, ilyen lelkiállapotban kapta meg a Nagyváradra helyezett Juhász Gyula április legvégén feladott levelét Szegeden arról, hogy Váradon „modern magyar antológiát” akarnak „szerkeszteni, Adyval élén a Poetes d’anjourdi’hui mintájára”, s kéri Babitsot, küldjön verseket, mert az alkotásait Nagyváradon is „újjongó gyönyörűséggel” olvassák.¹⁸

Nem tudható, hogyan fogadta Babits a felkérést, csak annyi biztos, hogy május 6-án ismét sürgette Juhász a verseket. Az sem tudható, Babits végül is küldött-e valóban valamit (az a levele, melyben – feltehetőleg – a reménybeli versek voltak, elveszett), vagy Juhász a nála lévő alkotásokból rakott-e be a kötetbe (erre lehet következtetni egyrészt abból, hogy Ady 39, Dutka Ákos 15, Juhász 12, Emőd Tamás 7, Miklós Jutka 6 versével szemben Babitstól 5 szöveget közölt az antológia, nála kevesebbel csak Balázs Béla reprezentálódott a könyvben, meg talán erre enged következtetni az 1923-ban Juhász Gyula szegedi jubileumán elmondott beszédének egyik mondata arról, hogy Juhász „erőszakkal cibálta” ki „a nyilvánosságra”).¹⁹

A Juhász-levelekből, a hozzá eljutó hírekből azonban a július 23-án, az ország távolkeleti csücskébe, a fogarasi gimnáziumba „száműzött”, kétségbeesett Babits megérezhetett valamit, ami reménytelennek látszó helyzetében esetleg valami újdonságot ígérhetett.

Nagyvárad a maga történelmi múltjával, 11. században alapított püspökségével, 64 ezer lakosával együtt hasonlított az erős hagyománytudatú városokhoz, amelyekben Babits korábban élt. Másrészt jogakadémiájával, 1900-ban felépült színházával, a premontrei gimnáziummal és egyéb tanintézeteivel, hét tekintélyes napilapjával (köztük az itt szerkesztett Tiszántúllal, a Szabadsággal, a Nagyváraddal, az ebből alakult Nagyváradi Naplóval, 1903-tól a Haladással), továbbá az 1870-ben megalakult szabadkőműves-páhollyal, melynek nem sokkal később felépült székháza otthont adott a Társadalomtudományi Társaság felolvasó üléseinek, az ugyanakkor itt működő, a kultúrát támogató konzervatív Szigligeti Társasággal „az ország egyik legérdekesebb városa volt. […] Megvolt benne minden ellentét – írta az 1908-ban az itteni főreáliskolához helyezett helyettes tanár, Szabó Dezső az Életeim önéletírásában –, minden szolidaritás, minden széthúzás, minden életmag és minden halálcsíra, melyek meghatározták a jövőt. A látó szem az ország összes problémáját láthatta felkísérteni az élet vidám pezsgése mögött. Központjában könnyen hihette az ember, hogy Budapest egyik nagyon élő negyedében van. […] Emberösszetétele méltán képviselte a magyar Noé bárkáját. Ott volt az arisztokrácia és a dzsentri. […] Aztán volt az intellektuális lateiner középosztály. […] E réteg […] kisebb része már éber volt az új idők jelenségei iránt. Olvasta a külföldi írókat, lapokat és hírlapokat. […] Nagy részük a zsidóság felé húzódott, sőt hatása alatt volt és a szabadkőművesség felé tájékozódott.”²⁰ „[…] a tizenkilencedik század második felében a gyökeret-verő tollaskodó, vérbő, új zsidó polgárság szinte új várost teremtett [Nagyváradon] a régi köré. A nyugatiasság igénye az öltözködés divatjától az életstíluson át a politikai radikalizmusig egy kissé felszínesen, de mindent áthatott: pezsgő, merész, az újat programszerűen kereső és támogató szellemi élet támadt a nyomában. […] Juhász Gyula pedig épp ebben az időben – 1908 nyarán – írta, hogy »ez a papos, katonás és zsidós, modern és régi magyar város szinte elektromos feszültséggel egyesíti, tömöríti a nagy magyar ellentéteket«.”²¹ Nagyvárad ekkor már nem „Körös-parti Athén” volt, ahogyan Endrődi Sándor nevezte, hanem sokkal inkább „Körös-parti Párizs”, amint Ady hívta kedves városát.

Növelhette Babits kíváncsiságát a város és a városban történő dolgok iránt Juhász Gyula itt feladott, 1908. február 24-én kelt levelében felemlegetett „barátainak” és „tisztelőinek” „csekély hányada”. Ebben a „hányadban” benne van „Kozáry Gyula filozófusabbé” (Descartes, Wundt, Comte és Pascal későbbi monográfusa), „Hartmann János, Petőfi jövendő megírója” (akinek 1910-ben megjelent Petőfi-tanulmányok című kötetéhez kapcsolódik részben majd Babits a Nyugatban 1910-ben a Petőfi és Arany című tanulmányában), Antal Sándor (A Holnap 1908-as kiadásához ő fogja írni az előszót), Manojlovits Tivadar, „Ady német fordítója”, „Kardeván, a jeles pedagógus” (Madách és Eötvös műveinek későbbi kiadója), Kollányi Boldizsár (aki az 1909-es antológiához írja az előszót), Udvardy Ignác Ödön (festő, 1910-ben adják majd ki A természetes díszítő eljárás című munkáját), „Dutka, Emőd Tamás poéták” „és még egy sereg jeles”.²²

A Szegedről áthelyezéssel elbocsátott Babits a nyáron nem foglalkozott az antológia ügyével, korábbi terve szerint bejárta Itáliát, augusztus 24-én érkezett meg Fogarasra. Ezenközben Nagyváradon, mindenféle nehézséget elhárítva, 1908. szeptember 1-jén megjelent A Holnap, 27-én pedig a nagyváradi városházán ünnepi esten mutatkoztak be a szerzők (mind ott voltak, a fogarasi tanár Babitsot leszámítva).

Október 15-én hivatalosan is megalakult A Holnap Társaság. 1909. április első napjaiban megjelent A Holnap arányosan szerkesztett második kötete, ugyanazokkal a szerzőkkel.²³

Mi adja e két antológia jelentőségét?

A fél századot késlekedő, modernizálódásra kényszerült magyar irodalom nehezen találta meg önmagát. Az 1857-ben megjelent Madame Bovaryt csak 1904-ben fordítja le Ambrus Zoltán. Az 1880-as évektől merül fel az irodalmi asztaltársaságokban Baudelaire neve, az első fordítások csak 1889-ben jelentek meg a fővárosi lapokban. 1897-ben Róna Béla könyvében, Az újabb magyar irodalom című munkában még ez olvasható: „A szimbolisták és dekadensek kora még nem érkezett el a magyar irodalomban; közönségünk tiszta ízlése eltemeti az ilyen irányú kísérleteket. A költészet sugaras fénnyel ragyog még ránk, a köd, a homály, a misztikum nem a mi világunk.”²⁴ Az irodalmi-politikai társaságok vezetői közt általános volt Magyarországon az a vélemény, melyet Rádl Ödön, a nagyváradi Szigligeti Társaság elnöke fejtett ki: „A magyar költészet csak Ábrányi Emilig volt tiszta és ideális. Az új költők érhetetlenek és erkölcstelenek, el fogja söpörni őket a nemzet jó ízlése.” 1900 márciusában Rádl Régiek és modernek címmel tartott felolvasást. Hevesen támadta Heltai Jenő és Ignotus költészetét, Bródy Sándor és Thury Zoltán prózáját, 1908 januárjában, a Petőfi-ünnepségen pedig szembeállította Petőfi költészetét a modern szimbolistákéval, kipellengérezve és értéktelennek nevezve az utóbbiakat.²⁵ Ezenközben a 10-12 ezres példányszámú nagyváradi újságok szerkesztőségében dolgozott Pásztor Bertalan, Bíró Lajos, Ady Endre, Nagy Endre, Dutka Ákos, akinek Vallomások című kötetét Párizsból köszöntötte Fülep Lajos, s akinek egyszerre jelent meg 1905-ben verse A Hétben és az Új Időkben,²⁶ Krúdy Gyula, Ady Endre,²⁷ Tápay-Szabó László,²⁸ a Tiszántúl című katolikus lap szerkesztője és Emőd Tamás. Ők valamennyien szembefordultak a 19. századi és 20. század eleji hivatalos magyar irodalommal, pontosan úgy, ahogyan azt a budapesti egyetemen tanuló költőnek-írónak készülő egyetemisták tették. Az egyetemisták azonban elszigetelve, külön-külön jelentkeztek vagy nem jelentkeztek verseikkel. A Holnap két antológiájában, ha nem is egyforma színvonalon, de mégiscsak egyszerre jelent meg Ady, a tőle teljesen eltérő poétikai rendszerben alkotó Babits, a másként modernizáló-modernizálódó Juhász Gyula és Balázs Béla, meg Dutka Ákos, az akkor húszéves Emőd Tamás, akit korábban A Hét avatott költővé, és Miklós Jutka, akinek verseskötetéről Ady a Budapesti Napló 1905. március 24-i számában nagy várakozással írt.²⁹ Az 1906-ban egyedülinek látszó Ady körül megjelent a másként és másként ugyan, de egyformán újat akaró, a hagyományosnak tekintett költészettel szakítani kívánók csapata.

A Holnap két könyvét óriási felháborodás fogadta. Herczeg Ferenc az Új Idők 1908. október 25-i számában, Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban december 20-án, Császár Elemér 1910-ben a Budapesti Szemlében ismételték meg a már az 1906-os Új versek ellen hangoztatott vádakat a szövegek érthetetlenségéről és nemzetellenességéről. Tordai János 1910-ben, a Katholikus Szemlében, támaszkodva Horváth János Ady s a legújabb magyar lyra című munkájára, nem hagyott kétséget afelől, hogy a magyar középosztály (mai fogalmakkal szólva) érzelmi, mentális, politikai-ideológiai, történeti-mitológiai szempontból vészesen két részre szakadt. Az egyiket a tradicionális 19. századi magyar értékvilághoz, a nemzeti eszméhez, a régi erkölcsökhöz, a tiszta beszédhez ragaszkodók jelentik, akik az Új Időkben, az Életben és másutt publikáltak. Tordai János idézi az 1908-as kötetből Antal Sándor bevezetőjét, mely szerint a magyar literatúrában létezett egy „főirány”: „Balassa, Csokonai, Petőfi, Vajda János és Reviczky”, akik „elégtek és meghaltak a holnapért”. Meg idézi az 1909-es gyűjtemény előszavából Kollányi Boldizsárt, aki az egy évvel korábban felsorolt szerzőket kiegészítette „Kiss Józseffel és gárdájával”, akik A Hétben „valóságos kultúrmissziót teljesítettek”, „a kultúrszomjas magyarok figyelmét nyugat felé irányították, külföldön észlelt szempontokból kezdték a hazai viszonyokat szemlélni, és maró szatírával, lenéző gúnnyal, hihetetlen bátorsággal hangoztattak új igazságokat”. Ez a negyvenlapos tanulmány, nem vitatva el az antológiák szerzői közül Ady és Babits tehetségét, verbalizál ugyanakkor egy ellentétet a „magyar faj” állandónak tételezett sajátságai, a magyar tradíciók és a nyugat-európai, mindenekelőtt a kortárs francia életszemlélet és kultúra között. Tordai János interpretációjában „Párizs […] a modern élet fővárosa”, a francia poézis azonban „elfeledte […] nemzetének elhomályosult gloire-ját, belemerült abba a sajnálatos, lelket-testet romboló érzékiségbe, melynek jelenségeit életünk minden vonatkozásában […] föltalálhatjuk”. És ehhez az ellentéthez hozzákapcsolt Tordai János még egyet: a „magyar” és „zsidó” kontraverziót.³⁰ A magyar–zsidó ellentétben benne van (beleértődik) A Hét, a Budapesti Napló, a szocialista eszméket népszerűsítő Népszava, az állami anyakönyvezést, a polgári házasságot, a törvényi, társadalmi és kulturális modernizációt hirdető szabadkőműves-páholyok és az Új Idők-típusú lapok, valamint a befolyását féltő katolikus egyház közötti érzelmi és politikai ellentét is.

A Holnap antológia két kötetében jelentkező erős „múlt” és „jövő” ellentét így találkozott a budapesti egyetemen a költészetelméleti megújítást ambicionáló leendő költők törekvéseivel.

Az 1908-ban megindult Nyugat lényegében már az első kötet megjelenése előtt kezdte egyesíteni ezeket az ambíciókat. Ady az első számtól munkatársa volt a folyóiratnak (18 verse, 3 cikke, 4 novellája jelent meg itt 1908-ban), Bíró Lajos a másodiktól (6 novellája és 1 cikke jött a lapban), Juhász Gyula a harmadiktól (5 versét hozta 1908-ban a Nyugat), Balázs Béla az ötödiktől számított a folyóirat munkatársának (1 verse és 4 cikke volt itt olvasható). Antal Sándor a 19. számban debütált. Babitsnak a 22. és 23. számban 18 verse és 1 recenziója jelent meg.

Az 1908-as és az 1909-es gyűjtemény, A Holnap antológia két kötete végképp a nyilvánosság elé vitte Babits Mihályt a „nagy” verseivel: a Turáni indulóval, a Theosophikus énekekkel, a Vérivó leányokkal, a Golgotai csárdával, a Feketeországgal [!], illetve az In Horatiummal, az Óda a bűnhöz és a Himnus Irishez című verssel, a Páriszsal, a Recanatival, A világosság udvarával és még nyolc alkotással. A magyar költészettani megújulásnak vele három nagyon markáns, egymástól jól megkülönböztethető változata demonstrálódott: 1906-ban az Adyé, az 1907-es Négy fal között-tel a Kosztolányié és a Babitsé. Még akkor is így van ez, ha a Nyugat 19. számában A Holnapot erősen bíráló Kemény Simon-kritikához, mely lényegében az antológiát az Ady-követők gyűjteményének nevezte, Osvát Ernőnek szerkesztői jegyzetként oda kellett írnia: „A Babits Mihály nagy tehetsége csodálatos jeleinek felmutatása olyan érdeme A Holnapnak, mely említetlenül nem hagyható.”

Még akkor is így van ez, ha A Holnapot nagy lelkesedéssel fogadó Kassák – önéletrajzi írása szerint – hamarosan rájött: „Ady indulati lírája, Babits új klasszicizmusa nem lehet az az út és mód, amin [ő] folytathatná költészete további művelését”.³¹

Jegyzetek

¹ SIPOS Lajos, Babits Mihály. Élet-kép, Bp., Elektra Kiadóház, 2003, 24–27.

² KOSZTOLÁNYI Dezső, Négyessy László = K. D., Írók, festők, tudósok, s. a. r. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi, 1958, II. 310.

³ KOSZTOLÁNYI Dezső, Összegyűjtött versei, s. a. r. VARGHA Balázs, a bev. tanulmányt írta SZAUDER József, Bp., Szépirodalmi, 1962, II. 277–282.

⁴ BABITS Mihály, Kosztolányi = B. M., Esszék , tanulmányok, s. a. r. BELIA György , Bp., Szépirodalmi, 1978, II. 517–519.

⁵ NÉMETH Attila, RIHMER Zoltán, HARMATI Lídia, Babits Mihály pszichopatológiája = „…kínok és álmok közt…”. Czeizel Endre, Gyenes György, Harmati Lídia, Németh Attila, Rihmer Zoltán, Sipos Lajos, Szállási Árpád Babitsról, szerk. SIPOS Lajos, Bp., Akadémiai, 2004, 227–271.

⁶ A készülő kritikai kiadás első kötetének (nem véglegesített) szövegeit Kelevéz Ágnes és Láng József szívességéből használhattam fel.

⁷ Vö. BABITS Mihály, Levelei 1890–1906, s. a. r. ZSOLDOS Sándor, Bp., Historia Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, 1998, 112., 162.

⁸ BABITS Mihály, A mai Vörösmarty = B. M., Esszék, tanulmányok, i. m., II, 483.

⁹ Vö. SIPOS Lajos, Babits Mihály: A lírikus epilógja és az In Horatium, Tiszatáj, 2007/11. Diákmelléklet, 1–11.

¹⁰ BABITS Mihály, A mai Vörösmarty = B. M., Esszék, tanulmányok, i. h.

¹¹ BABITS Mihály, Levelei 1890–1906, i. m. 73.; 78.; 163–164.; 159.

¹² Vö. BODNÁR György, Utak Füst Milán költészetéhez = FÜST Milán, Összes versei, Bp., Fekete Sas Kiadó, 2008, 261–262.

¹³ BABITS Mihály, Levelei 1890–1906, i. m. 131.; 119.; 236.; 243–244.; 145.; 270.; 294.

¹⁴ Uo. 156.; 159.; 164.; JUHÁSZ Gyula, Összes művei. Levelezés I, 1900–1922, s. a. r. BELIA György, Bp., Akadémiai Kiadó, 1981, 47–48., 369.

¹⁵ BABITS Mihály, Levelezése 1890–1906, i. m. 191–192.; 194.

¹⁶ Uo. 198.

¹⁷ APRÓ Ferenc, Babits Szegeden, Szeged, Somogyi Könyvtár kiadása, 1983, 119–126.

¹⁸ BABITS Mihály, Levelezése 1907–1909, s. a. r., SZŐKE Mária, Bp., Akadémiai Kiadó, 2005, 89.

¹⁹ BABITS Mihály, Esszék, tanulmányok, i. m. II. 762.

²⁰ SZABÓ Dezső, Életeim, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1982, II. 189–190.

²¹ GOMBOS Gyula, Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 93.

²² BABITS Mihály, Levelezése 1907–1908, i. m. 80.

²³ INDIG Ottó, Juhász Gyula Nagyváradon, Bukarest, Kriterion, 1978, 5–60.

²⁴ Vö. NAGY Attila Kristóf, Szellemi bonctan. Komjáthy Jenő költészetének hatástörténeti elemzése, Bp., Széphalom Könyvműhely, 1992, 227.

²⁵ TÜZES Bálint, Forrongó századelő. Beszélgetések Tóth Jánossal A Holnap korszakáról, Nagyvárad, Europrint, 2006, 16–17.

²⁶ DUTKA Ákos, A Holnap városa, Bp., Palatinus, 2000, 105–108.

²⁷ Vö. NAGY Endre, Egy város regénye. A kabaré regénye, Bp., Magvető, 1978, 5–141.

²⁸ TÁPAY-SZABÓ László, Szegény ember gazdag élete (Szeged, 1928) című háromkötetes önéletrajzi regényében sok érdekes adatot őriz meg e korszakból is.

²⁹ ADY Endre Miklós Jutka költeményei című írásában ezt írta: „Valami azt sejteti velünk, hogy Miklós Jutkának nem lesz a sorsa, mint annyi újabb versíróé volt: az örökös sokat ígérés. Meg fogja járni a poéta-készítő érzések, kétségek és küzdelmek belső kálváriáját s majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol.” = A. E., Költészet és forradalom, s. a. r. VARGA József, Bp., Kossuth, 1969, 67.

³⁰ TORDAI János, A modern líra = Harcok az új »világnézlet« körül, s. a. r., a bev. tanulmányt és a jegyzeteket írta RÓNAY László, Bp., Argumentum, 2007, 249–288.

³¹ KASSÁK Lajos, Önarckép – háttérrel = K. L., Versek, tanulmányok, s. a. r. SÍK Csaba, Bp., Szépirodalmi, 1983, 9.

Nyitólap