Kis Pintér Imre

Nyumírók a Kortársban

Az Ahol állok, ahol megyek című önéletrajzi könyvét a következő szavakkal dedikálta: „Kis Pintér Imrének, a nyumírókat befogadó liberális szerkesztőnek szeretettel és otthonias érzéssel, Czigány Lóránt.” A „nyumírók” Kemenes Géfin László keserűen gúnyos szótömörítése a „nyugati magyar írók”-ból, és hogy ott lehettem a szó fölavatásán és részletesebb tartalmi kifejtésénél Hollandiában a Mikes tanácskozásán, már azt is lényegében Lórántnak köszönhettem. Ám a másik minősítés, a „liberális”, ha lehet, még inkább tolvajnyelvi. Külön jól kidolgozott elmélete volt a magyar történelmi, az euroatlanti világban értett és a mai itthoni politikai kommunikációban használt liberalizmusokról, ez utóbbit utálta, engem – több magánbeszélgetésben – az előbbiekhez sorolt, ami (mondanom se kell) részéről különleges megtiszteltetésnek számított.

Czigány Lóránt liberalizmusa az irodalomban voltaképpen nyitottságot, előítélet-mentességet jelentett, az értékre, a tudásra és tehetségre figyelést, függetlenül attól, hogy az miféle formákban, irányzatokban, műfajokban jelentkezik. Azt hiszem, csak két dologban nem gyakorolta a toleranciát: ideológiailag a – mondjam így – bornírt sztalinista gondolkodásmód, szakmailag pedig a tények akár csak apró meghamisítása is könnyen kihozta a sodrából. Most, kissé alaposabban utánanézve a Kortársban csaknem húsz éve (haláláig) tartó együttműködésünknek, engem is meglepett, hogy milyen sokszor és egymástól is mennyire különböző írásokkal szerepelt. Elemezte az emigráns és az anyaországi irodalom sokféle feszültségét, netán rákfenéit, emlékezett fontos régebbi és kortárs személyiségekre: Iványi-Grünwald Bélától Cs. Szabó Lászlóig, tanulmányokat írt Pilinszky János, Kukorelly Endre, Márai Sándor vagy éppen Podmaniczky Szilárd életművéről, kritikákat Hubay Miklóstól Alexa Károlyig vagy – ő nevezte így – a „Nyolc évszázad magyar versei” ötkilós antológiájáról. Szívesen boncolgatott elvi-elméleti problémákat is, néhány címmel érzékeltetve: A derivátum-irodalmak mibenléte, Globalizáció és nemzeti irodalom, A nyugati magyar irodalom mibenléte, Politikai textológia stb. Ám még inkább elemében volt, ha a problémákat valóságos gyakorlati példákkal (sőt: példatárral) szemléltethette: A nemzedéki vita az Új Látóhatárban, Államosított szavaink átvilágítása, avagy szótáríróink diszkrét bája (ebből hosszú sorozat lett), vagy ilyen a Szexuális őserő mítosza, a szalonképesnek sehogy sem mondható, ám közszájon forgó pornográf szöveg, az akkor még „kiforgatott”-nak, később „pajzán”-nak titulált Toldi szakszerű kutatása.

Emlegethetném még naplóközléseit is, mégis (számomra mindenképpen) a legelbűvölőbb, mert leggazdagabb, tűzijátékszerűen látványos, szépírásba is áthajló műfaja a hozzászólás volt, ennek minden szinonimájával – vita, emlékkép, önvallomás, tény-, szó- vagy (horribile dictu!) írásjel-magyarázat –: harcos és ironikus, rövid és nagyon életteljes fejtegetések, glosszák, megjegyzések, fricskák. Ezeket, mert se szeri, se száma, felsorolni sem igen lehet, nekik Lóránt talált ki máig használt rovatcímet, a Kortársalgót, hogy aztán vagy ebben, vagy a lapban másutt jelenjenek meg az Egy nikotinista vallomásaitól A központozás ars poeticáján át a Hetet, havat-ig folyamatosan. Nem állom meg, hogy ne idézzem az utolsóhoz fűzött lábjegyzetét szó szerint: „Fenti, némileg polémikus hangvételű írásomat először a Holmi rendelkezésére bocsátottam, hogy élhessenek az első visszautasítás jogával (Right of the first refusal), mivel Határ Győző cikke ott jelent meg. Éltek is.” De jellemzőek rá vitapartnerei is, itt Határ Győző, máskor Gömöri György, a szegedi Péter László, Del Medico Imre, Pomogáts Béla, Tornai József.

Ezek az írások olykor galibát is kiváltottak, sértődéseket, indulatokat. Miért szerettük őket mégis? Mert életet, személyességet, aktuális fontosságot is hoztak a Kortársba, és általa egy olyan magyar irodalomba, amely mindinkább törzsi háborúk terepe, majd áldozata lett, hogy régi jelentősége, öntudata, szuverenitása is fokról fokra csökkenjen. És itt kell megint visszakanyarodnom a nyumírókhoz, akik az úgynevezett rendszerváltozás után egyre többen látogattak vagy költöztek haza, és keresték persze a magyarországi publikálási lehetőségeket is. Túl nagy téma ez, de szóba kell hoznom, ha érintőlegesen is, hisz Lórántnak abban is komoly szerepe volt, hogy az emigráns magyar írók túlnyomó többsége a Kortársat választotta támaszpontjának. „Hídfőállás” lettünk, ez is Lóránt szava, 1992-től egyre meghatározóbban, épp amikor a magukat a „másik oldalhoz tartozó”-nak minősítő hazai írók (köztük jó barátaink is) mintegy varázsszóra bojkottálni kezdték a folyóiratot, anatémát hirdettek ellenünk. Lóránt régi, rutinos hazajáróként (ezért is kapott eleget innen is, onnan is) jól ismerte mind a két világot, és – mint már mondtam – a liberalizmus ügyeiben is jobban eligazodott. Végezetül megint névsort fogok olvasni, a Kortársban is „otthonias érzéssel” szereplő nyumírókét, elnézést kérve a kimaradtaktól. Kérem, hogy főleg az ellentétekre és a sokszínűségükre figyeljünk. Elvégre az emigráció is tele volt komoly, sőt feloldhatatlan feszültségekkel. De mégis (és megint Lóránttal együtt) bőséggel gazdagították a Kortársat, nem is csak a műveikkel, hanem egyféle mentalitással, a nagyobb szót is megkockáztatva: éthosszal.

Albert Pál, András Sándor, Borbándi Gyula, Czigány Magda, Csicsery-Rónay István, Csokits János, Faludy György, Ferdinandy György, Gombos Gyula, Gömöri György, Határ Győző, Hellenbart Gyula, Horváth Elemér, Kibédi Varga Áron, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kemenes Géfin László, Nagy Pál, Papp Tibor, Sárközi Mátyás, Sulyok Vince, Szabó Ferenc, Szente Imre, Thassy Jenő, Tűz Tamás, Vitéz György, Zalán Magda.

Jószerivel csak egyetlen közös vonás van a fölsorolt írókban: a munka erkölcse, kinek-kinek tehetsége szerinti pontossága, a magyar irodalom nagyszerűségétől való megigézettség és az azt nemzeti súllyá növesztő észjárás. Az, amit Czigány Lóránt Naplójában röviden így foglalt össze: „Örülök, hogy írhattam, mindig komolyan vettem az írást. Ezért annak is örülök, hogy soha egy olyan sor leírására nem kényszerültem, ami nem az én véleményemet fejezi ki.”

Nyitólap