Chován István

Tóth Krisztina: Vonalkód

Magvető Kiadó, 2006

Az eddig elsősorban költőként megismert Tóth Krisztina legújabb kötete novellákat tartalmaz. Szerzőjük elbeszélőként sem hazudtolja meg önmagát. Prózai szövegei is a mindennapok látszatra jelentéktelen, mégis olyannyira meghatározó történéseit, apró mozzanatait veszik számba. A gyermekkor örömeit, csalódásait, a rokonokhoz, barátokhoz fűződő kapcsolatokat. A szerelmet és az elválást. A novella klasszikus műfaji meghatározásának szellemében a szereplők életének olyan eseményeiről számolnak be az írások, amelyek döntő erővel hatnak sorsukra. Sokszor apró dolgok ezek: egy tolltartó eltűnése, egy vizsga, egy rokon vagy egy külföldi vendégdiák érkezése, vagy egy Japánban tett utazás. Mégis megérintik nemcsak a művek szereplőit, de olvasóit is. Öröm és boldogság, fájdalom és szomorúság különféle tónusai állnak egymás mellett.

Fontos szerepet játszik a kötet címét adó vonalkód szó. A vonalkód napjaink vívmánya, valaminek, leginkább árucikknek, könyvtári könyvnek az azonosítására szolgál. Segítségével rendszerezhetjük, nyilvántartásba vehetjük a dolgokat, és talán egy kicsit gyorsíthatjuk is életünket. A vonalkód azonban személytelenít is. Tóth Krisztina szövegvilágában viszont ennél is több. Merthogy a vonalkód „a Nyugatról érkezett dolgok ismérve volt: a kis fekete csíkok mágikus vonzerővel ruházták fel az érdektelen holmikat is, a kód ugyanis egy másik, létezésében megközelíthetetlen világ hírnökeivé is avatta őket, egy olyan világéivá, ahol a tárgyakat fényes dobozokba és csomagolópapírba, az emberi testeket pedig puha kelmékbe burkolják”. Rejtelmes, titokzatos tehát. És a novellák világa is ilyen rejtelmes, titokzatos. Többségükben olyan kort idéznek meg, gyakorta nosztalgikusan, amely már elmúlt. A gyermek- és fiatalkor visszahozhatatlan érzéseit, a ’80-as évek titkokkal teli világáét. A novellák erénye, hogy soha nem akarják kifejezetten a történelmet ábrázolni, a szavak közötti hajszálrepedéseken azonban beszüremkedik az a háttér, amely előtt a mindennapok történései zajlanak. A Vonalkód személyes leltárt ad.

Tóth Krisztina szövege át is értelmezi, árnyalja és gazdagítja a címadó fogalmat. Mert azáltal, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő diáklány pálcikává torzított, megnyújtott betűivel saját titkosírást is kifejleszt, nem csupán egyéni vonalkódot teremt. A cselekmény alakulásának is fontos mozzanata, amikor tankönyvbe írott szavait tanárnője észreveszi, és az egész osztály előtt felolvassa. A kötet különleges játékot űz a vonal szóval. Minden írás alcímében szerepel, egy összetett szó részeként. Igazolva ezzel nyelvünk gazdagságát, sokszínűségét. A kötetcímhez hasonlóan mindig egyedi jelentést is ad e szavaknak.

A Tóth Krisztina által húzott vonalak felvázolnak és elhatárolnak. Emberi viszonyokat és idősíkokat egyaránt. A nyelvhasználat Kosztolányit idézi. Egyszerre könnyednek és mégis komolynak lenni, mert az élet minden kis mozzanatában a nagy dolgok gondolati mélysége rejlik. A konkrét élmények általános léttapasztalatokat tárnak fel. Mindezt a szövegek hangulatteremtő plaszticitással, líraian bizonyítják. A Lakatlan ember emlékeiben a halál élményével szembesülő elbeszélője így fogalmaz: „Őszi táj, varjak keringenek, köd lebeg az üres földek felett. Azon tűnődöm a váltakozó barnákat, szürkéket, a valahonnan előgomolygó sűrű füstöt figyelve, hogy hol van a határ, van-e határvonal élet és nem élet, élet és halál között, van-e egyetlen meghatározható sáv, tűnődöm az élőkön és a halottakon, azon, hogy semmit sem tanultam, csak öregedtem éveken át, és hogy hová tűnt belőlem a gőg, mi maradt a helyén, mi az, ami mégsem változott, amitől most se csókolnám meg az útra indulót.”

Különös feszültséget és elmélyültséget adnak azok a gondolatok, amelyek az események előrehaladását felfüggesztve illeszkednek a szövegekbe: „Kimerevített pillanat volt, farkasszemet néztünk az üres levegőn át, és közben nem éreztem semmit, hacsak azt nem, hogy vannak történetek, és közben van sors, s hogy ennek a sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez, hogy a sorsnak saját történetei vannak, és saját ideje.”

Kifinomult az a narrációs technika, amellyel a Vonalkód írásai építkeznek. A gyakran első személyű elbeszélő idősíkokat, eseményszálakat sző egybe, váltogatva múltat és jelent, itt és mostot az emlékekkel, elbeszélő szövegrészt a reflexióval. Jellemző példája ennek a Vaktérkép című novella. A kórházi ágyon fekvő elbeszélő jelenébe folyamatosan illeszkednek egy régi vizsga, nyári nyaralás, szerelem és elválás emlékei, az édesanya szólamai. A szöveget a kauzalitás helyett a kihagyás alakzata szervezi, fokozott együttműködést kívánva ezzel olvasójától. Az utolsó mondat felkiáltása, költői kérdése („Egyáltalán, milyen ország ez?”) csak formálisan zárja le a szöveget, mintha egy pergő filmet kettévágtak volna. Tóth Krisztina gyakran él a csupán formai és nem tematikus zárlat lehetőségével. Az írások így nyitottabbá válnak, továbbgondolásra ösztönöznek, a rövidtörténetek poétikáját idézik.

Lényeges mozzanata az elbeszéléseknek, hogy a történetmondó visszaemlékezve, felnőtt nézőpontból mesél el gyermekkori eseményeket. Ez a történések szelektálására és kommentálására is lehetőséget ad számára. Gyakori a családi tablók felvázolása (A kastély az apa, anya, nagymama, Franci bácsi és Milena alakjával teremt ilyen panorámát). A visszaemlékezés gesztusából törvényszerűen következik, hogy a gyermek szemével a világ olykor átláthatatlannak, megmagyarázhatatlannak látszik. És persze számára érthetetlen változásokkal is szembesülnie kell: „Az otthonosan sivár falakon hirtelen rések nyíltak, a réseken át pedig egy színesebb, ijesztően ismeretlen világra lehetett látni, ahová még képzeletben sem volt bejárásunk.” A felnőtté válás és a történelmi változás mint határhelyzet megélése visszatérő témája a novelláknak. Éppúgy, mint a felnőttek (többnyire sikertelen) kapcsolat- és boldogságkeresése.

„Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ” – József Attila Eszméletének allúziójával kezdődik a kötetzáró Miserere és a fülszöveg is. Tóth Krisztina verseihez hasonlóan prózájában is a világ apró törvényeinek és a mögöttük rejtőző kérdéseknek szenteli figyelmét. Érzően, líraian.

Nyitólap