Végh Attila

Szabad-e filozofálni a Kárpátok alatt?

Falusi Márton Mennyi filozófiát bír el a költészet? című vitairatában (Kortárs, 2008/11.) azzal a „hamis toposszal” kíván leszámolni, miszerint a legmagasabb rendű költészet csakis filozofikus költészet lehet. Falusi azokkal száll vitába, akik „azt akarják elhitetni velünk, hogy ami a filozófiai paradigma pillanatnyi struktúráiba illeszkedik, az az egyetlen legitim választása a költészetnek”. Uralkodó literátoraink a szerző szerint „platóni eredetű hatalmi logikával” ítélnek, mely szerint csakis az a komoly ember, aki filozófiai gondolkodásra képes, következésképp az a komoly költő, aki filozófiai gondolatokkal terhelt verseket ró.

„Mennyi filozófia van egy versben?” – teszi fel a kérdést Falusi. Ez a kérdés azonban nem filozófiai, hanem költői. Nincs rá válasz, ráadásul nem úgy nincs rá, ahogy a filozófiai kérdésekre nincs. A vers nem szatyor, a filozófia pedig nem krumpli. A filozofikus költő, ha van ilyen egyáltalán, versébe nem „beleadagolja” a filozófiát, hanem szemlélete olyan, hogy abban filozófia és költészet, gondolkodás és látás eredendően nem válik szét. Az persze nyilvánvaló, hogy vannak, akik azt hiszik, verset írnak, miközben csak filozófiai tantételeket tördelnek versformába. Ezért rosszak Nietzsche vagy Heidegger versei (bár utóbbi mindig hangoztatta, hogy tisztában van vele: ezek nem versek).

Tény, hogy manapság a helyzet megfordulni látszik: a literátus emberek már nem utólagosan „települnek rá” a kor verstermésére, hanem igyekeznek megmondani, hogyan kell verset írni. A szorgos költők pedig iparkodnak megfelelni az elméleti elvárásoknak, és úgy írnak verset, hogy abból kitetszik az önelvárás: tessék a költemény a Paul de Manon és Derridán nevelkedett elmélészeknek. Ezek tehát nem igazi versek, de ez nem jelenti azt, hogy a költőnek tilos gondolkodnia. „Az ilyen költészet aztán a filozófiában járatosaknak biztos megélhetést nyújt, a járatlanokat elidegeníti a poétikai szövegektől, kiölve belőlük a líra iránti érzékenységet” – írja a szerző. A líra iránti érzékenység tehát valami olyan ártatlan létpillogás volna, ami szemügyre veszi ugyan a világot, de a túl erős fényre könnyel telik meg.

Ez a felfogás – hogy tehát a magyar költőnek tilos „filozófiailag” gondolkodni – a magyar irodalmi életben teljesen elfogadott. Mi az ösztönköltőket szeretjük, évszázadok óta. Tessék végignézni a magyar irodalomtörténetet! Néhány kivételtől eltekintve nincsenek olyan költőink, akik komolyabban foglalkoztak volna filozófiával. (Falusihoz hasonlóan politizálni én sem szeretnék, de azt megemlítem, hogy a filozófiától való irtózás a betegesen kettéosztott, politikailag prostituált magyar irodalmi életben inkább az úgynevezett jobboldali írókra-költőkre jellemző, és főleg azok idősebb nemzedékeire. Kivételek persze itt is vannak.)

A filozófiai megismerésről Falusi – gondolom, Nietzschéhez csatlakozva – azt írja, hogy az erőszakos. „Holott valójában a költői megismerés az egyetlen, amely igazságtevő, de nem erőszakos.” Nos, ennél erőszakosabban aligha lehetne a létpiramis csúcsára pingálni a líra istenszemét. (Szabadkőművesek, bocs!)

Hibának rója fel a filozofikus verseléssel szemben azt is, hogy ha az olvasó nem rendelkezik előzetes műveltséggel, akkor meg sem érti a verset. Ezzel azonban minden kor minden műélvezője így van. Berzsenyitől Vörösmartyn és Babitson keresztül Pilinszkyig mit ért a versekből az, aki nem ismeri az antik mitológiát, a Bibliát vagy a történelmet?

Egyetértek Falusival abban, hogy filozófia és költészet két eltérő tudásforma, és hogy nem szabad egyiknek sem a másik fölébe kerekedni. Amikor Platón a Phaidroszban elítéli a költőket, azt mondja rájuk: hibájuk, hogy nem tudnak a kész szöveg segítségére sietni élőszóban. Azaz: írásművük lezárt, ahhoz a logosz erejével nem tudnak semmit hozzátenni, nem tudják továbbmondani, továbbfejleszteni. Szemben a filozófusokkal, akik mindig tovább tudják mondani a szöveget. Márpedig az élőbeszéd mindig magasabb rendű az írásnál, amely csak amolyan szükséges rossz, mondja Platón. Csakhogy mindennek van egy másik olvasata is. A vers ugyanis önmagában elegendő egység. A filozófiai szöveg pedig csak folytatása és kezdete egy másik filozófiai beszédnek. Nem zárt, soha nem ér véget saját határainál. Hogy azután melyikük van „közelebb az igazsághoz”, az egyrészt azon múlik, hogy milyen igazságfogalommal dolgozunk. Ha preszókratikus típusú igazságfogalommal, akkor a lezártság, a saját határai által egyben tartott alkotás, azaz a vers bizonyul „létibbnek”. Ha modern, fausti típusúval, akkor a filozófiai szöveg végtelen nyitottsága lesz a nyerő, és akkor minden határ csak korlátozó tényező a lét széles mezején.

Amikor a parmenidészi alapokon álló, tehát a moccanatlan lét tanát hirdető Platón a költőkkel szemben a filozófusokra szavaz, akkor egyrészt – preszókratikus szellemben – az élő logoszra szavaz annak merev, kiszikkadt formájával szemben, másrészt viszont elhatárolódik a filozófia régebbi típusától, hiszen a vers lehatároltsága zavarja őt. (Ne feledjük, Parmenidész és Empedoklész is hexameteres tankölteményeket írtak. Ez még akkor is több mint jelzés értékű, ha Arisztotelész ezeket a tankölteményeket élesen elkülöníti a valódi versektől.)

Azt hiszem, a feloldhatatlan vitából az vezetne ki, ha megállapodnánk abban: amit filozofikus versnek nevezünk, az attól még nem ancilla philosophiae. Csak egyszerűen nincs jobb szavunk arra, amikor kép és gondolat közös gyökere indáztatja a szöveget. Talán nevezhetnénk ezt az alakzatot egyszerűen versnek. A lényeg úgyis egészen máshol van.

Nyitólap