|
Egy
irodalomtörténeti baklövés
Akkora fölzúdulást váltott ki a
Szegedy-Maszák Mihály nevével fémjelzett A magyar irodalom
történetei című mű, hogy az Írószövetségben vitát
rendeztek róla. A Kortárs irodalmi folyóirat ebből közölte
többek között Nagy Gábor hozzászólását, aki azzal
óhajtotta nyomatékosítani a háromkötetes elmemű
zagyvaságának mibenlétét, hogy visszautalt a nagy akadémikus
egy korábbi művére, amely szellemében szöges ellentétben
állott ezzel az irodalomtörténettel. Ezt mondta Nagy Gábor:
„Történelem és irodalom, nemzeti identitás és irodalom
steril elkülönítésével valószínűleg maga Szegedy-Maszák
Mihály sem ért egyet.”
Ezt az állítását igazolandó, idéz a nagy
akadémikus 2003-ban megjelent A megértés módozatai:
fordítás és hatástörténet című munkájából. A
következőket: „A Szózat mai értelmezéséhez
hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején kitüntetett
alkalmakkor énekelték, mint ahogy az Egy mondat a
zsarnokságról mai jelentése is elválaszthatatlan attól,
milyen szerepet játszott e költemény 1956 októberében.”
Kérdezzük mi is Nagy Gáborral: vajon milyen
szerepet játszhatott 1956. október elsejétől október
harmincegyedikéig egy olyan vers, amely csak november
másodikán jelent meg? Vagyis nemcsak a szabadságharc idején,
hanem egész október hónapban teljesen ismeretlen volt nemcsak
a szabadságharcosok, hanem az egész magyar nép számára.
Szögezzük le, a Magyar Tudományos Akadémia
183 esztendeje alatt ekkora marhaságot még magyar akadémikus
nem jelentett ki, mint Szegedy-Maszák Mihály e 2003-as
művében. Nem ezen lepődöm meg, hanem a szakma
figyelmetlenségén. Föltételezem, hogy Nagy Gábor
gúnyolódásként idézte ezt a mondatot, pikírt mód
kevesellve a három kötetben fellelhető önellentmondást,
értékrend-hamisítást, felületességet és plagizálást. De
hogyan lehetséges az, hogy a több száz szakmabeli nem vette
észre Szegedy-Maszák állításában az abszurditást, a
képtelen anakronizmust? Olyan ez, mintha azt állítaná valaki,
hogy Thaly Kálmán 1800-as évek végén írott „kuruc
versei” szerepet játszottak az 1700-as évek elején zajlott
Rákóczi-szabadságharcban.
Ha rosszhiszemű volnék, mint ahogyan nem
vagyok az, föltételezném, hogy az érintettek nem tudják,
mikor volt a szabadságharc, és mikor jelent meg a vers.
Valószínűbbnek tartom, hogy azért nem vették észre ezt a
képtelenséget, mert nem is olvasták korábban amaz
akadémikusi vaskalapos művet, most pedig azért siklott el
fölötte a közfigyelem, mert a magyar irodalomtörténet-írók
jelentős része „konformista nyomás” alatt senyved, vagyis
a nyájszemlélet, a csordaösztön, a hamis tekintélyek
tisztelete akadályozta meg abban, hogy egy ekkora nagy ember
kijelentését kritikusan véleményezze. Egyszerűen elhitték
Szegedy-Maszáknak, hogy Illyés verse visszafelé az időben is
hatni tudott az eseményekre. Vagyis szellemi életünkben a
hamis bálványcsinálás a szokás, s a kritika, a kételkedés,
az önálló véleményalkotás hiányzik. A tizenhetedik
századi descartes-i „cogito, ergo sum”-tól még mindig nem
jutottak el az ugyancsak descartes-i „dubito, ergo sum”-ig,
vagyis a kételkedés művészetéig.
Szalay
Károly
