|
Somos
Béla
Mint
tócsák vizét a veréb
Már csak a földre
hullt szavak
szél rázta, ősz felé igyekvő
gyalogos vándorok reménye
vagy fűbe elbúvó titok
férges-e, jó-e, megért-e
sárga és piros hajnalok
játékos kedve, szemefénye
mit találsz, mit találhatok
magamban, benned, a határban,
hol föl-le jár a láthatatlan
idő vagy szél, tán kéz a kézben
letépve ezt-azt, szarkalábon
futkos arcodon egy madár
elröpül, aztán visszaszáll
szeretnél szállni, szeretnének
veled repülni, hová lettek
mind, akiknek szavait ittad,
mint tócsák vizét a veréb
ha vannak még, talán csak benned
talán csak szavaik szerint
hogyan is mondták, mikor mondták,
kik vettek akkor még körül
fekszel hanyatt a fűben, virágon
rád gondol néhány babona
valaki megbabonázott
szeretnél eljutni, hova
nincsenek jelek a fatörzsre festve
a jeleket belül hordozod
őrző vagy, akit elveszítettek
csonthéjú világ az otthonod
egyedül, együtt, mikor érted
mikor érted meg, ez az egész
– út, ház, szavak, csúnyák és szépek –
mit mond, mit jelent, mire mész
ha jössz, ha mész, ha szólsz, ha hallgatsz
mire megy ki, ha megigéz
ha elvarázsol, ha semmivé tesz,
hol vagy, ki vagy, és hova érsz
már hull a sárga levél a fáról
letéped magadról magad
rád vár a szél, hogy megcibáljon
ámítva, most lettél szabad
húzod a gyerekkor harangját
mesél a mesék szelleme
szabadságodat odaadnád
nincsen, akinek kellene
