|
Rónay László
A hétköznapok drámái
Jókai Anna elbeszélései
és kisregényei
Már a két vaskos kötet címe (Elbeszéltem)
is gondolkodásra késztető. Van ebben a választásban némi
jogos öntudat, ugyanakkor a múlt idővel mintha arra a
kijelentésére utalna Jókai Anna, mely szerint ezentúl kevés
prózát ír (legalábbis regényt és elbeszélést), s más
műnemekben fogalmazza meg egyetemes érvényű mondanivalóját.
A két kötetben olvasható kisebb és nagyobb terjedelmű
írások negyven év termését tárják elénk, a kor és az
írói személyiség, törekvések legfontosabb vonásait
rajzolva meg. Az M. M. című elbeszélés egyik gondolata
világítja meg legélesebben e korszak történelmét és
életérzését: „Rendszerezés helyett megindult a bomlás, a
lelkeket megfojtotta a tehetetlenségből eredő pánik.” Ez a
bomlás, amely voltaképp az erkölcsi normák elvetésének
következménye, már jóval a rendszerváltás előtt
megkezdődött, pontos és hiteles kórképét megtaláljuk
Jókai Anna korai elbeszéléseiben. Ezek a bomlásjelek
rendszerint egy mikroközösség vagy egymásnak feszülő
személyek életében és sorsában nyilvánulnak meg, ám
rendszerint a zavaros történelmi helyzet is felsejlik a
történések hátterében.
A korai novellák többségében az iskolák
belső világa tárul elénk, s nagyobb igénnyel hasonló
környezetet idéz A forma című kisregény is, amelyből
kiviláglik, hogy Jókai Anna egy tanári kar legapróbb
rezdüléseit is milyen alaposan ismeri. A forma mellesleg
e témakör lezárása: ebben is érzékeljük a hétköznapok
apróbb-nagyobb drámáit, melyeket legtöbbször ironikusan
ellenpontoz az író, ám a megoldást átlelkesíti a szeretet,
mely egybefűzi a jó tanárt haszontalanabb tanítványaival is.
E típus elbeszéléseiben jóval
tudatosítása, társadalmi problémává válása előtt
felvillan az oktatás-nevelés máig megoldatlan nehézsége, a
szegregáció és integráció módszerének nyitott kérdései,
azok az egyre növekvő feszültségek, melyeket a hiperaktív
gyerekek beilleszkedése (a közösségbe integrálása) körül
jelentkeznek. A Selyem Izabella című novellában egy
ilyen gyerek, Nikodémusz Kargitisz körül forognak az
események. Nem rosszindulatú, csak nehezen fékezhető,
egyetlen tulajdonságot értékel, az őszinteséget, s ennek
hiányában idegenedik el szinte a teljes tanári kartól,
kivált a hivatását közhelyekbe rejtő Selyem Izabellától.
Végül kicsapják, de az utolsó mondat mintha az ő igazságát
nyomatékosítaná: az öreg takarító néni azt kérdi az egyik
tanártól: tényleg kitették a fiút? Az igenlő válaszra
összecsapja a kezét, ezt kiáltja: „Nahát, tanár úr! Azt a
derék fekete fiút! Pedig naponta levitte helyettem a szemetet,
egyetlen szóra.”
Tanítás és közösségteremtés nehézségei
több novellában is felvillannak. Néha egyetlen mondat is
elegendő, hogy megérezzük a környezet és a személyek
kisszerűségét. A Magyarórában például: „A tanári
étkezdében kelkáposzta-főzelék volt fokhagymás
fasírttal.” Reménytelenséget sugall a Szép, kerek egész
is, a nevelés reménytelensége mutatkozik meg a Majd
kialakulban ugyancsak. Az a mód, ahogy a gyerekek
beszélnek, a hagyományok tagadását is jelképezi, stílusuk
egy lassan széthulló korszak stílusa. Erre a jelenségre, a
közbeszéd eldurvulására s a mögötte felszínre törő
erkölcsi kietlenség jelenlétére más írók is felfigyeltek,
legérzékenyebben talán Kolozsvári Grandpierre Emil képezte
le, s próbálkozását azért is fogadta ellenérzés, mert
nyilvánvalóvá tette a korszak morális válságát, amely
Jókai Anna ekkori elbeszéléseinek is mozgatója volt. Cél és
távlat nélküli, kiüresedett figurák keresik helyüket olyan
világban, melyből már kiveszett az egymás iránt tanúsított
figyelem, az érzékenyebbekben ugyan fel-feltámad a
változtatás vágya, ez azonban már váratlan,
megmagyarázhatatlan tetteikben nyilvánul meg (Tavaszi hó;
Vasárnap).
A lassú romlás abban is megnyilatkozik, hogy
felbomlanak a családok, olykor különösebb ok nélkül (Hepiend),
s egyre növekszik az igénytelenség (Közös út), amely
a távlatnélküliség megnyilvánulása. Ezt a mind
fájdalmasabb, a haladást bénító, csak az önérdekre
figyelő magatartást sok változatban ábrázolta Jókai Anna.
Előbb azonban visszapergetném az 1979-ben megjelent A forma
című kisregény cselekményét, amely a kiút lehetőségét is
mutatja. „Is”, hiszen Balony Pálné, Nóra környezete, a
tantestület semmiben sem különbözik a korábbi
elbeszélésekből megismertektől.
Nóra a tantestület új tagja, a hetedikesek
osztályfőnöke. Igazgatója, Molnár Beáta amolyan arc és
elképzelés nélküli vezető, az iskolát tulajdonképpen
Hetényi Elemér, a helyettese irányítja, előtte hajbókol
mindenki, még Harmath Judit, a párttitkár és Balla Lajosné
is, holott ő a pártbizottság másodtitkárának – annak
idején igazi nagyhatalom – felesége. A terhes új tanárnőt
már-már magába szippantja kisszerű környezete, a napi
pletykák, a gátlásokon felülemelkedni vágyás görcsös
bizonyítási igyekezete és a napi meghunyászkodások. Ám a
legváratlanabb pillanatban megédesíti egyik napját a gyerekek
szeretete. A terhes asszony kétségbeesve lohol a
buszmegállóhoz, mert ha lekési épp azt a járatot, órákig
várakozhat a következőre. Zaklatott rohanásait gúnnyal,
értetlenkedve figyelik kollégái. A gyerekek azonban
érzékenyebbek, körülveszik a buszt, nem engedik indulni, míg
tanáruk, állapotához illő lassúsággal, meg nem érkezik, s
fel nem száll a járműre. „Nóra kis kört tisztított a
maszatos ablakon, mosolygott, billegette az ujjait.” Ez a
mosoly bevilágítja a kisregény egészét, melegítő
reménységet ad: hátha…
Vagy mégsem? Marad az álság és a
távlatnélküliség? Az elbeszélések tekintélyes hányada ezt
mutatja. A Mi a baj, Kissné? az egyhangúság, gépies
életvitel és a magány tragédiáját ábrázolja egészen a
főhős (antihős?) sikertelen öngyilkosságáig (ez esetben a
sikertelenségnek is negatív a jelentése). A Családi kör
nyomasztó belvilága és apróbb-nagyobb csetepatéi egy másik
társadalmi jelenségre, a családok lassú felbomlására
irányítja a figyelmet. A kohéziós erő, az egymás iránt
érzett szeretet és felelősség, amely nem is oly rég még
egybefűzte a családtagokat, elveszítette erejét és
tartalmát; egyéneket láthatunk, akiket saját kis céljaik
megvalósításának vágya mozgat. Az idősek hovatovább
teherré válnak, akiktől szabadulni kellene, mert eltartásuk,
kiszolgálásuk nehezen vállalt kötelesség, netán áldozat (Szeretteink,
szerelmeink), a hősök kényelmesebben érzik magukat „a
logikátlan zavar és a lötyögő bőség” közegében,
melyben senki iránt sem kell érzelmeket tanúsítaniuk. Igazi
önátadást az idősebbek mutatnak. A Ne mondd meg! két
főhőse, a két testvér, Iduka és Zsuzsanna homlokegyenest
ellentétes természetek. Iduka kibírhatatlan, a súlyos beteg
Zsuzsannát viszont mindenki szereti. Titkolja betegségét,
szeretetet áraszt mindenkire. Pedig – Iduka szinte
hisztériásan kiáltja – „micsoda szemét dolog a vénség,
micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se
figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi…”.
Igen, öregedni nem jó, de ha szeretetben tudunk öregedni, a
viszontszeretet sok nehézségen átsegíthet. Inkább a
nehézségekből is kikovácsolható szeretetet kell őriznünk,
mint a látszatok ürességébe menekülni – erre hívja fel
figyelmünket Jókai Anna a Harmóniában is.
A társadalom szétesésének szorongató
tudata áthatja az egyéni sorsokat is. Aki ebben a közegben
érvényesülni akar, ügyeskedik, keresi a kiskapukat. Aki nem
így tesz, lemarad, elsüllyed a középszerűségben. Ez a
felismerés tudatosodik a Pátria riporterében, aki azzal
a feladattal érkezik a kisüzembe, hogy írjon cikket az ott
tapasztaltakról, ám az anyag szinte eltörpül ama felismerése
mellett, hogy mást mutat a felszín, és mást rejt a mély.
Korjellemző volt ez is: a fényesre suvickolt látszat és
romladozó háttere. Az Egyetértésben teljesen
egyértelmű ez az ellentét: a brigádnaplóban jelentős
munkasikerekről esik szó, ezeket azonban rögtön lefokozzák a
naplót vezető őszinte kommentárjai, amelyek egészen más
fényben jelenítik meg a „nagyszerű” eseményeket.
Ezek az ellentétek alkotják Jókai Anna igazi
írói terepét, ezek ábrázolásában a legotthonosabb,
szabadjára eresztheti iróniáját, emellett pompás, hiteles
képét adja a hatvanas–hetvenes éveknek. Kitűnő novellája
a Piramis, egy fölöttébb zavaros család belvilágának
rajza, megtoldva egy házvezetőnő (hajdani méltósága)
remekbe szabott portréjával. Hitelesen ábrázolja a hatalmába
szédült vámos ostobaságát A határban (az efféle
vámosok ugyancsak hatalmasságai voltak annak a korszaknak).
Olvassuk, olvassuk ezeket az írásokat, s egyetértve
bólogatunk a Rablóulti megállapítására: „a
hattyúk büdösek”, a látszat szépsége mögött ott lappang
a rútság, amelynek ott és akkor nem lehetett feltárni igazi
természetét. Meg lehet írni az igazságot? – morfondírozik
Madaras, akit riportra küldenek egy vidéki lagziba, s ott
szembesül a valóság és látszat kiáltó ellentétével (Közkatonák).
Ez a közeg dobja a felszínre az olyan vezetőket, amilyen
Ebedly Iván, az Addig jár a korsó a kútra!…
teljhatalmú, intrikus vállalatigazgatója, akinek csak
hízelgő alattvalói s nem munkatársai vannak, s akiből a
gyávák csinálnak szobrot. Még a halálát is csodálatosnak
jósolja a halottlátó: „Ebedly is meg fog halni. Ez biztos.
Nyolcvanöt és kilencvenkilenc között.” Halálának
körülményeit is pontosította: „Ebedly mandulavirágos
tavaszi napon, álom közben, egy luxusszálló teraszán csak
úgy beleszunnyad a tenger morajába örökre…”
A romlás jele a szadizmus is. Ennek
ábrázolására született a Magyar Csaba a téren, ebben
a közegben azonban Jókai Anna nem igazán otthonos. A tér nem
az ő világa, hanem Mándy Iváné, aki legremekebb novelláit
írta erről az öntörvényű kisvilágról.
Jókai Anna novelláiban két karakteres
fordulópontot észlelünk. Egyet ábrázolt világában, egyet
ábrázolásmódjában. Az előbbi kezdete a Történet a
megbocsátásról. 1992-ben, tehát a rendszerváltás után
íródott, amikor a társadalomban felbukkantak az újsütetű
karrieristák, akik – nem meglepő módon – az előző
rendszernek is haszonélvezői voltak. A novella
középpontjában – mint a címe is jelzi – a megbocsátás
gesztusa áll, s a volt áldozatok nézőpontjából elemzi.
Egyetérthetünk az egyik szereplővel: a piti ügyekben fel sem
merül a probléma. De mi lesz a szőnyeg alá söpört,
szándékosan ködbe vont nagy disznóságokkal? Vajon ezek
kárvallottjai is bocsássanak meg? Feledjük el a besúgásokat?
Nézzük tétlenül, ahogy a bűnök elkövetői ismét
kivételezett helyzetbe kerülnek? A következő évek
elbeszélései ezeket a kérdéseket exponálják, történetek
arról, mit tehetünk, mit kellene és mit lehetne tennünk. A
válasz egyáltalán nem egyszerű. Át kell vágnunk magunkat a
hazugságok szövevényén, hiszen – amint az Egy tévedés
történetében olvassuk – olyan korszakot éltünk át,
amelyben a szavak „megbüdösödtek”, elveszítették
igazságtartalmukat, s a mestereik, akiknek hitelesnek kellene
lenniük, azaz az írók, „elvették az olvasás
gyönyörét” (Történet arról, mit tehetünk). A
novellákból az a történelmi folyamat is feltárul (az
„is”-t hangsúlyozni kell, hiszen jól egyénített emberek
sorsából olvashatjuk ki), amelynek kezdetén a „kicentizett
lépésszabályok” jelentették a kötelező mintát, s
ezekből nem volt szabadulás. Ezt a tényt már 1970-ben
egyértelműsítette Jókai Anna A labda című
kisregényében, amelynek az volt a legfontosabb mondanivalója,
hogy a romló (megromlott) korból nincs menekvés.
Hogy lehet így élni? – vetődik fel a
keserű kérdés Melindában, a művelődési ház frissiben
kinevezett népművelőjében, miután átlátja a helyi
viszonyokat, s megismerkedik mindazokkal, akik sorsának
kísérői lesznek. Békességet, megnyugvást remélve érkezett
a csendes borvidékre, Hármashegyaljára, de kis híján
tragédiába torkollik a sorsa. Körülötte felbukkannak a
satnya „helyi intelligencia” tagjai, az álmaikról
lemondók, a kisszerű viszonyokat elfogadók. Melinda hatalmas
ambícióval kezd munkába, de rá kell ébrednie, hogy a tudat
megváltoztatása felülmúlja tehetségét. Gondolkodásában
lassú leépülést figyelhetünk meg, sorsának jelképe Balzac
regénye, amelyet betegágyán fog kezébe, az Elveszett
illúziók. Mert ebben a korszakban az illúziók elvesztése
volt az emberi sorsok jellemzője. Legtöbben a népművelő
Patkó Bélához hasonlóan lemondtak céljaikról, megelégedtek
azzal, hogy belesimulnak az unalmas hétköznapokba. A forma
reménysége elenyészett, maguk alá temették a hazugságok és
elvtelenségek. Van-e egyáltalán reménye a kitörésnek? A
jelek szerint nincs. Kitörési lehetőséget csak Gavallér
Mihály feltűnése sejtet, de a hajlékony modorú, nyálas
revizor talán a többieknél is rosszabb, mert azok önmagukat
tagadják, ő viszont színházat játszik, amolyan álarcos
szereplő. Nem meglepő, hogy Melinda öngyilkosságba akar
menekülni, de ez sem sikerül. Áthelyezési kérelme a
szemétkosárba kerül, s ő marad. Ha tíz-húsz év múlva
találkoznak vele, talán róla is azt mondják: régi bútor, de
a légynek sem árt.
Ez volna hát az a közeg, amelyet a
rendszerváltásnak meg kellene változtatnia, s ezek az emberek,
akiknek fel kellene ismerniük a szabadság addig szokatlan
lehetőségeit. Mert ha nem, akkor a régi „banda” ismét
átveszi a hatalmat (Egy tévedés története), újra
fájdalmas ellentéteket szül a pártosodás, amely nem teszi
lehetővé a régi rendszer teljes megbuktatását. Hiszen
bárhogy szeretnénk is, a történelem kérlelhetetlen
logikával irányítja sorsunkat, s csak úgy szabadulhatunk a
jelen anomáliáitól, ha „leszállunk” („Evezz a
mélyre!” – mondta Jézus), és őszintén vetünk számot
magunkkal. Erre figyelmeztet a Kórtörténet, kortörténet.
Tisztába kell jönnünk önmagunkkal és a múltunkkal, még ha
a közeg egy elmegyógyintézet is – elég képtelenséget
éltünk át, s ezek a fiatalabbak szemében nem tragikusak,
sokkal inkább komikusak –, Jókai Anna elbeszéléseinek
azonban egyik meghatározója egy mikroközeg megválasztása,
amely mégis modellálja az egész társadalmat. Dr. Csencsy
gondolatban ugyanazt a véleményt formálja meg, amely az
átlagember érzelmeiben is megnyilvánul: „Azt senki meg nem
jósolta volna, hogy egy hatalmas birodalom, egy világhatalom,
sutty, összeomlik, egyik napról a másikra… S aztán itt
állok, itt állunk, ilyen veszélyeztetett helyzetben,
egy dolgos élet után, a munkásárulók kezén…”
A rendszerváltás után írt novelláiban
gyakran vívódnak ilyen s hasonló kérdésekkel Jókai Anna
hősei. Igazi íróra vall, hogy ezeket legtöbbször a
cselekmény részévé, a szereplők tudatát jellemző epikus
anyaggá teszi, s az új korszak gondolkodásmódjában
megmutatja azt a folyamatot, ahogy az érzelmek és célok
redukciójának bekövetkeztével az egyéni érdek lesz az
uralkodó. „Csak legyen a Gramischban hó. Azért drukkolnak.
Már csak azért.” Így maradunk „leszállás” helyett a
felszínen, a mélyebb rétegek összefüggéseinek felismerése
híján, s amit nem ismerünk, azon miért is változtatnánk?…
„Kint vagy bent, majdnem mindegy” – gondolja Margaréta, az
elbeszélés főhőse, majd következik a talányos befejezés:
„De én (rálépett a süllyedő, majd
emelkedő lépcsőzetre.
nem akarom
így befejezni”
nem akarom
nem akarom
nem
akarom
nem akarom
nem akarom
nem akarom
Hogy egyetlen személy felismerése és
akarata elég-e a változtatáshoz, az kétséges. De hátha
egyre többen süllyednek és emelkednek a mozgólépcsőn,
hasonló gondolatokkal vívódva. Akkor talán…
Említettük, a kilencvenes évek közepén
Jókai Anna prózájában megváltozott az elbeszélés módja
is. Kísérletet tett a bonyolult gondolkodás leképezésére,
az ellentétek képi megjelenítésére:
néha
véletlenül néha
véletlenül
érvényesül
a jó és a rossz is
alulmarad
mintha
a lényegről csak a
lényegről
beszélnénk
ne beszéljen
tévhit
foglyaiként senki
hinni bármiben: az idegrendszer
a
kétely: bűn
fogyatékossága
bedeszkázott
horizont a szilárd meggyőződés: az
elme
kigúnyolt
Isten fogyatékossága
„a
nép akarata” kipingált
horizont
felhasznált isten
anyám,
én nem ilyen „a tömeg igényei”
lovat
akartam! anyám,
én ilyen lovat akartam?
A végső kérdés sok változatban
ismétlődött Jókai Anna elbeszéléseiben és kisregényeiben.
A tíz regényfejezetből álló Vörös és vörös címe
és a fejezetek mottói is Stendhalra utalnak. Szomjas Juli,
miután szakít addig csak a sikerre orientált magatartásával,
immár nem akar a kivételezettekhez tartozni: „Rájött,
milyen gyerekes elképzelés ezt hinni, minél magasabban
nyüzsög az ember, annál szabadabb. Viszonylagos szabadság ez,
a lényegtelen dolgokban; s éppen a lényegben csupa-csupa
megkötés. S közben a feszült figyelem… nagyon-nagyon
fárasztó.” Ha sikerül kiküzdenünk a viszonylagos
őszinteséget, mint Szomjas Julinak, akkor megízlelhetjük az
igazi szabadság édességét, az „öröm biztonságát” és
a „bizonytalanság keserűségét”. Ugyanilyen érzés hatja
át Reményit, a református lelkészt, aki nem tudott
ellenállni a lány csábításának. Feleségének megvallja az
igazságot, s vállalja korábbi vétkét. Épp ez teszi
lehetővé, hogy a hazugságok szövedékéből kiszakadva
újrakezdje: „máshol, más emberek között, megtépázva, de
újrakezd valamit. Valamit, amit önmagánál mindig többre
tartott, amiben hitt.”
A Vörös és vörös azért fontos
állomása Jókai Anna pályájának, mert befejezésében
pozitív erkölcsi tanítást ad, az igazságban élhető élet
aforizmáival, melyek mögött ott érezzük az evangéliumokban
leírtak szellemiségét. Néhányat érdemes tanulságul
idézni: „… valahogy nemkívánatos az élet, minél
zajosabb, annál üresebb, vezérlő eszme nélkül. A nihilnél
a tévedés is tartalmasabb, tanít.
Miért történt így, hogy végül is nem
történt meg? A középszerből valami kétségtelen többlet
kilökte, de a képzelt nagyság és a valódi rendkívüliség
küszöbéről egyaránt valami hiány miatt pattant vissza.”
Most már azt is látja, mi volt a
hiányosság, miképp lehet továbbhaladnia, szerényebben, a
fogcsikorgatva vágyott, színleléssel kiküzdött
érvényesülés szinte parancsoló megkívánása nélkül:
„Igazság, élet, halál, mulandóság és
örökkévalóság… nagy szavak.
De talán nagyon is egyszerű dolgok annak, aki
olyan hatalmas érzékszerveket fejleszt ki, amellyel
fölfoghatja őket.”
Reményi Balázs gyengeségében is megőrizte
ezeket az érzékszerveket. Szomjas Julinak ezután kell
kifejlesztenie őket. Teljesen ideillő az utolsó fejezet
Stendhal-mottója: „Adjatok nekik még öt órát: meglátják
és megértik az éjszakát.” De hogy bekövetkezik-e az
éjszaka természetének teljes felismerése Szomjas Juli
gondolkodásában, azt csak egy hatalmas kérdőjel mutatja.
Reményi, a református lelkész bukásában is
a regény példaadó alakja, aki épp ezért tud őszinte,
önmagával szemben is kérlelhetetlen maradni. Tanulni lehet
tőle: „Szívósságot, diplomáciát, türelmet,
önzetlenséget, az emberek előítéletmentes szemléletét,
nemes fölháborodást, szigorú kritikát olykor – és az
igazi megbocsátás képességét minden őszinte bűnbánatra.
De Reményi nem elégedett meg ezzel. A szellemi látóköröket
kívánta tágítani. Fölfedeztetni részben legbelül, részben
más síkon a halál szituációjában is érvényes fogódzót.
Ez a fogódzó óvta meg… őt is… Kínok között, hullámok
között, de megóvta.”
Szomjas Julit most hullámok dobálják. De
számvetése, önvizsgálata peremén megjelenik egy új érzés,
a részvét, amelynek adója talán őt is óvni fogja. (Széphalom
Könyvműhely, 2007)
