|
Dr. Rőder Edit
Bodnár György
(1927–2008)
Tisztelt Elnök Úr! Szeretett Barátunk,
Bodnár György!
A Magyar Tudományos Akadémia Füst
Milán Fordítói Alapítvány nevében szólítalak meg, Füst
Milán 1921-ben kelt naplóbejegyzéséből idézve, melynél
halálod estéjén nyílt ki a Napló. Szegény Golzicher
Ignác temetése kapcsán írja Füst Milán: „A 22. zsoltárt
énekelték néki, – azt akarta. – »Te vagy mellettem akkor
is!« … s a végrendeletéből citáltak: »Oda megyek a tiszta
szellemiség világába«. S ő szegény ott feküdt,
középpontja volt egy ünnepségnek… S most aztán – fejezi
be naplóbejegyzését Füst Milán – az arab, aram, szír,
chald, héber, perzsa tudás sejtjei szépen bomladoznak. Csak
néhány évre gyűjtötte ő össze ezt a rengeteget – s csak
azért, hogy aztán széthulljon semmivé! Ó, emberi, emberi
élet borzalmas tragikuma! Halál!”
Füst Milán pontosan tudta, hogy a rengeteg
tudás az ember halálával nem hullik szét semmivé, életműve
s tanítása, ha tanító is volt, mint Bodnár György, tovább
él, amint arról Bodnár György irodalomtörténész, kritikus,
professzor emeritus munkásságát méltatni hivatottak előttem
szóltak.
Arról a nyolc évről kívánok szólni,
melyet a Füst Milán Fordítói Alapítvány elnökeként
fejtett ki háromtagú kuratóriumunkban.
Nyolc évig dolgoztunk együtt. Nem tudom
megítélni, sok volt-e vagy kevés.
Ha – ahogy ő nevezte – „viharos
kurátorságunkra” tekintek vissza, mely évekre szólóan
megnehezítette alapítványunk cél szerinti működését azzal
a jogvitával, mely megkérdőjelezte, vitatta a Füst Milánné
Helfer Erzsébet által végintézkedésében foglalt közcélú
kötelezettségvállalásában megjelölt alapítványi formát s
az alapítvány céljára rendelt vagyon feletti rendelkezés
terjedelmét is – hosszú volt.
E témát a gyász e perceiben meg sem
említettem volna, ha Bodnár György ezek alatt az évek alatt
elhatalmasodó betegségével küzdve – egyik műtét követte
a másikat, egyik nehezen viselhető terápiát a még nehezebben
elviselhető követte – nem mutatott volna olyan példát
helytállásból, hűségből és barátságból, amelyről nem
szólanom nem lehetett.
Rövidnek ítélem a nyolc évet, ha az együtt
végzett munka összhangja, eredményessége s a kuratórium
tagjai közt kialakult és egyre inkább elmélyülő barátság
szempontjából nézem.
Félszavakból is értettük egymást.
Ha előterjesztése kapcsán a Füst Milán
fordítói nagydíj odaítéléséről vagy a Füst Milán
fordítói ösztöndíjpályázatra beérkezett, esetenként
ötven körüli pályázat elbírálásáról kellett dönteni,
bízhattunk széles körű irodalmi ismereteiben, de a fordítók
munkásságának és kvalitásának megítélésében is. Ezért
is: a három ország négy fordítója számára odaítélt
fordítói nagydíjról, illetve a tizenkilenc ország
negyvennyolc fordítója részére odaítélt fordítói
ösztöndíjról egyhangúlag döntöttünk.
2008-ban, Füst Milán születésének 120.
évében jelentette meg a Fekete Sas Kiadó Füst Milán
összes verseit, melyhez súlyos betegen Bodnár György írt
utószót: Utak Füst Milán költészetéhez címmel.
Ugyanebben az évben utószót írt a francia Cambourakis Kiadó
által megjelentetett, Szakadék című kisregényéhez A
magyar modernség és a kisregény címmel.
Bodnár György kuratóriumi üléseinket
kedves humorral előadott történeteivel tette emlékezetessé.
Néhány hónappal a halála előtt visszaemlékezett karcagi
gyermekkorára, mikor évekig ministránsfiúként szolgált.
Latinul énekelte a misét, betöltve a pap, a ministráns és a
gyülekezet szerepét is, majd a református gimnáziumi évekre
emlékezve zsoltárt énekelt, melybe mi is bekapcsolódtunk.
Énekeltük – mit énekeltük, áhítattal zengtük – a 42.
zsoltárt: „Mint a szép híves patakra a szarvas
kívánkozik…” – majd az utolsó sor elhangzása után:
„Vajon színed eleibe mikor jutok, élő Isten” – óráknak
tűnő másodpercekig nem szólaltunk meg. Ránéztem, a távolba
nézett, és mosolygott.
A következő emlék már egészen közeli.
Kuratóriumunk szeptember 19-én ülést tartott, melynek
napirendjén az alapítványunk honlapjára felteendő anyag
meghatározása szerepelt. Mindig pontosan, sőt a kitűzött
időpontnál előbb érkezett. Ez alkalommal több mint
félórát késett. Sovány volt és sápadt, sőt fáradt is,
amikor belépett. – Újabban nehezen készülök el reggel –
exkuzálta magát.
Több mint négy órán át dolgoztunk, s ő
egyre élénkebb, alaposabb és szellemesebb lett, egyszóval
régi önmaga volt. Az ülés végén hozzám fordult, s mint
annyiszor, most is azt mondta: csütörtök kivételével szabad
vagyok, ha bármiben segíthetek, rendelkezzék velem.
Utánanéztem, lassú léptekkel, hajlott háttal ment kifelé…
Ekkor láttam utoljára.
Utána már csak a szomorú hírek jöttek:
gyenge, sokat szenved, oxigént kellett adni… Hát igen –
rövidül a lélegzet… az élet elfogy! Elfogyott…
Füst Milán Látomás és indulat a
művészetben című esztétikájában, a 12. előadás
összefoglalásában arra az önmaga által feltett kérdésre,
hogy a művésznek „sikere van-e vagy nincs”, így válaszol:
„Ha a benne élő daimon halk szavára jól figyel, s egész
életét szolgálatának szentelve, híven követte parancsait,
akkor minden szeretetünkkel azt mondjuk neki, hogy helyesen
élt. És ennyi volt az egész!”
Kedves Barátunk, Bodnár György! Szeretettel
mondom, hogy helyesen éltél, s köszönjük, hogy életed
rövid nyolc évre megosztottad velünk.
Végül a mulandóság cáfolatára Pál
apostolnak a korinthusbeliekhez írt első leveléből, a
szeretet dicséretéből idézem: „A szeretet soha el nem
múlik!”
Így hát, kedves, nagyon kedves Bodnár
György barátunk, bár eltávoztál, de műveidben,
tanításodban, szeretetünkben itt maradsz velünk, mert a
szeretet soha el nem múlik.
Isten veled!
Elhangzott Bodnár György
temetésén, 2008. november 7-én.
