Prágai Tamás

Ágh István: Fénylő parnasszus

Nap Kiadó, 2008

Jelentős alkotók irodalmi tanulmányait, esszéit áthatja valami vallomásos íz. Ilylyés, Pilinszky, Nemes Nagy elődökről, alkotókról szóló írásait nehéz nem műhelymunkaként is olvasni. Ez alighanem a személyiség védjegye: akkor is magáról beszél, amikor másokról szól. Ez Ágh István esetében sincs másként. „Első októbereim valamelyikén különös régi vers hangján szólalt meg kertünk – olvasom a Balassi, Csokonai, Ady alcímet viselő Fénylő parnasszus első sorait. – Egyszerre éreztem a zöld pirulását és elfehéredését annak a piros csizmás alaknak a távolodásában, aki egy pillanatra megjelent, majd a nyári dolmányban végképp ködbe veszett.” Arról a Balassi-strófában írt bujdosóversről van szó persze, melyet sokáig Balassi alkotásának tartott a szakirodalom, később azonban vitatta szerzőségét. „Őszi harmat után, végre mikor aztán fújdogál a hideg szél...” Nem jelképes, hogy éppen bujdosódal áll Ágh István könyvének fókuszában?

Ágh rejtőzködő költő, finoman megmunkált versmondatait, képi megoldásait nem tolja a köztudat előterébe. (Az a kifejezés jut eszembe: tapintatos bravúrok költészete.) Ebben a könyvében sem a költő mutatkozik meg; a nagy elődök példáján keresztül nem saját munkáinak igazolását keresi – és ha rámutat is, csak halványan mutat a lehetséges kapcsolódásokra. „Versanyaggá válik a műveltsége, még a gyerekkori Volateranus könyvből az ovidiusi bölcs mondás is az ő sorává éled...” – írja Balassiról. „Irodalmi minta a három humanista költő sorsszerűen hozzá került, Párizsban kiadott könyve. Marullus, Johannes Secundus, Angerianus erős hatása a legtöbb énekben kimutatható, sokszor, a korabeli szokáshoz híven, szabad, átköltött formában jelenik meg. Balassi által az akkori világköltészet egyszerre teljes szellemével, mitológiai bőségével meggyökeresedik a magyarban, olyan természetes tökéllyel, hogy már gyanút kelt, ezt a hatalmas művet egyedül létrehozni képes volt-e valaki. Valami titokzatos, a szerelmi líra tiltása miatt illegális társaságnak, műhelynek kellett működnie, ahol befogadták a reneszánsz szellemet, s gyakorolták, versengve formálták a magyar szerelmi lírát. És kivált bizonyos értő közönségnek is az erre fogékony hölgyek és ifjak köréből.” Talán itt, a gondolat áttételességében beszélhetünk „vallomásról”. Nem titokzatos, illegális társaság volt-e a hatvanas–hetvenes évek magyar nyelvű költészete, részben baráti kör, részben titkos páholy, Illyés, Nagy László, Weöres „szabadiskolája” is? Ha születni fognak tudományos elemzések a tiltólisták által szabályozott korban a műveltség terjedéséről, akkor ki fogják mutatni, hogy ebben a titokzatos alkímiában milyen megfoghatatlan katalizátorok a költők, kötetek; hírek és értékek milyen hermészi hordozói. „A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások” – idézi Illyés Petőfi-könyvét. Nem, a magyar költészet e csúcspontja sem derült égből, bár valami csoda folytán született.

Az esszékötet elbeszélője, narrátora tehát nem a költő, hanem az olvasó – de sajátos és pontosan megrajzolt, mondhatni, a személyiség térképére terített olvasó –, konkrétan az, aki az iszkázi porta kerek udvarának közepén áll. (Talán ezért írja le olyan megkapóan azt a jelenetet, ahogy Ady Lédája, a férjes asszony megjelent az Ady család előtt a konzervatív Érmindszent világában.) Ezért a Fénylő parnasszus ma nem lehet népszerű könyv. Már a versolvasás is egyre inkább a kiválasztott kevesek élménye, a finom árnyalatok szakértői számára fenntartott ínyencség. (Ezt korántsem keserű szájízzel mondom, sohasem bíztam a tömegtermelésben.) Ágh az olvasás élményét követi nyomon, és ezen keresztül ajánlja fel az író személyiségét: az olvasónak. „...engem Ady Endre vadonatúj kötetének nyomdaillata bűvölt, s a téli Magyarországról szóló költeménye akkora ámulatba ejtett, hogy azt saját írásomban szerettem volna újraélni. Úgy hatott rám, mint valami természeti jelenség, s azt gondoltam, csak a természet megjelenítésével idézhetem elő.” Bár lenne sok ilyen olvasónk. Az olvasóról mint befogadóról beszél leginkább az irodalomtudomány, ritkán merészkedik odáig, hogy róla mint alkotótársról, sőt mint mesterről szóljon, akinek az olvasott mintát meg kell haladnia. Pedig nem ez volna az igazán nemes hitvallás, az igazán tétes párbaj?

Ebből az aspektusból értékelem a kötet választását. Balassi, Csokonai, Ady? Ami a költői gondolat invenciózus voltát illeti, aligha lehet találni meredekebb röppályát az övékénél. Balassi annak a hatalmas kísérletezésnek öszszegzője, melyet református énekszerzők kezdtek el a magyar versanyaggal – méregették, hogyan faragják dallamáról lepattintva nyelvi, tömör szoborrá. A Balassi-strófa szerzője nem Newton, akinek új gondolat szánt keresztül elméjén, hanem összegző, rendszerező, egy nagy gondolatkísérlet beteljesítője. Ugyanez áll Csokonaira is, aki a szimultán versritmus első tudatos művelője, a görögös és a magyaros verselést kovácsolja egybe, Ady pedig – Németh László mutatta ki meggyőzően – a tagoló magyar versnek adott új formát. A versben való gondolkodás nagy úttörői mindhárman. A Fénylő parnasszus szerzője személyiségüket kutatja, költészet és személyiség kapcsolatát keresi – ne kerteljünk: azt az élményt, ami versírásra kényszerít; vagyis a líra eredetét, hogy miért is muszáj verset írni.

E könyv tehát nem regényes hármas életrajz, hanem sokkal inkább a líra apoteózisa. Ha így olvasom, ebből a szemszögből tekintem, akár mottó is lehetne az Adyról jegyzett pár sor: „Azt hiszem, a Vajda János versétől elvarázsolódott régi diák, mikor már költő lett, olyan verseket szeretett volna írni, hogy olvasóiban, hallgatóiban ő is előidézze az egykori élményt, talán volt, aki sírva köszönte meg A föl-földobott kő borzongató hatását, s nem egyszeri csoda Gulácsy Lajos zokogó ölelése a Szeretném, ha szeretnének fölolvasása után. Ki tudja, hányszorosa a versből áradó szuggesztiónak az alkotó energia, s mekkora életerő s miféle lelkiállapot szükséges a létrehozandó műhöz?”

Nyitólap