Lackfi János

Ahol a madár se jár

Előszó öt fiatal költő verseihez

Nem szeretem az atyáskodó előszavakat. Ezek csak arra jók, hogy az előszó szerzőjének pöfeteg tekintélyét növeljék, az olvasót pedig holmi negédes hangulatba ringatva felkészítsék az utóbb következő művek elnéző befogadására. Márpedig ha vonatkozó művek megállnak a lábukon, akkor az egész hacacáré felesleges, ha pedig nem állnak meg, úgy még feleslegesebb. Magam azt gondolom, hogy az alább olvasható szövegek egész egyszerűen érvényes, jó versek, s mint ilyenek nem segítségre szorulnak, hanem segítséget adnak, támpontot az élet nevezetű műfaj műveléséhez. Vagyis az elkövetők fiatal vagy hajlottabb kora, a tanulmányokban való jártassága vagy járatlansága, szakmájuk és családi állapotuk a művek élvezeti értékét a legcsekélyebb mértében sem befolyásolhatja.

A dodonai jellegű felkonferálásokat sem szeretem. Hogyan is jósolhatná meg íróember nemhogy a mások tehetségének további útját, hanem egyáltalán, akár azt is, hogy ő maga létrehoz-e még használható irományt másnap? Törekedni és óhajtani persze lehet, de mások helyett még azt is alig. A nagy handabandázások, miszerint „itt robog a jövő irodalmának derékhada, reszkessetek, nyápicok, mert ezek az ifjak aztán felfalják atyáikat!”, hamar kipukkadó marketing-lufik csupán. Ezeknek a romantikus retorikai konstrukcióknak a prototípusait a szürrealizmus prófétái hozták létre, eleinte önvédelemből, később területfoglaló mohóságtól hajtva. Nem, kérném tisztelettel, itt munkálkodó, elmélyült alkotókról van szó, akik minimum ennyit letettek már az irodalom asztalára, s kellő elszántsággal hasonlóan fényes eredményre juthatnak, hiszen tehetségük és manuális tudásuk megvan hozzá.

Még kevésbé szeretem az odadörgölős előhangokat, melyekben a szerző bizonyos szövegek bevezetése ürügyén támadásba lendül, megvéd vagy megtámad némely eszméket, elméleteket, hadakozik szellemi életünk bizonyos beidegződései ellen, oltalmazva más hasonlókat. A szövegek pedig ott állnak tanácstalanul, vagy inkább (Pilinszkyvel szólva) ott ülnek az ég korlátjain, mint elítélt fegyencek, és néznek szomorúan, mert ebből a műsorból ők kimaradtak. Itt őket használják, és nem bemutatják. Akárhogy is nézem, immár a harmadik bekezdést kezdem konkrét elemzőmunka nélkül, úgyhogy ideje nekilátnom. (Mentségem lehet, hogy eddigi mondókám talán hozzásegít a tisztánlátáshoz, az alábbi művek tisztábban látásához.)

Minden pályázat véletlen metszet, de minden véletlen metszet tartalmaz többé-kevésbé reprezentatív lenyomatokat. Alábbi versekről tényszerűen elmondandó annyi, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett verspályázaton kaptak díjat, a zsűri tagjai rajtam kívül Radvánszky Anikó irodalomtörténész és Vörös István költőkollégám voltak. Vagyis ezek egyetemisták versei, de nem egyetemista versek. Sokkal inkább teljes jogú, világegyetemista költemények, amint ez a részletesebb szemügyre vételkor kiviláglik. Az immár negyedik éve működő Kreatív Írás Programnak köszönhetően a Pázmány nem csupán egy az egyetemek sorában, itt komoly műhelymunka folyik kifejezetten a szépírás tanulása és elsajátíttatása terén. A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy az alábbi versek szerzői közül nem mindenki látogatta az említett szemináriumokat és előadásokat, tehát tanárként eszünk ágában sincs érdemeket magunkénak tulajdonítani. Ráadásul a szövegeket nem ismertük, a szerzők személyétől is jelige választott el. Még egy, talán fontos adalék: az itt közölt versek a díjazott költemények komolyabb regiszterét szólaltatják meg, hasonlóan erős szövegek születtek a svéd gyerekversek stílusában vagy éppen a formai játékosság jegyében.

Mindezen megszorításokkal mégiscsak vegyük egyfajta nemzedéki hangmintának az itt közlendő szövegegyüttest, és próbáljuk meg kifürkészni, hogy a szembeötlő formai-tartalmi különbözőség mellett milyen közös lírai tartományok rajzolódnak ki bennük. Napjaink ifjúságát szokás öregesen azzal vádolni, hogy kulturális háttere nem elég elmélyült, tudása felületes, olvasni csak interneten olvas, zene helyett zörejt hallgat, nem adja át a helyét a villamoson, nem köszön tisztelettudóan, nem fújja ki rendesen az orrát, nem eszi meg a spenótot, és focilabdával mindig betöri az ablakokat. Ha egyáltalán szükséges lenne efféle betegesen általánosító generációs vádak alaptalanságát bizonyítani, a mai huszonéves nemzedékek, egyebek közt a Dokk, a Telep vagy az Előszezon honlapok körül csoportosuló fiatalok lírája elégséges ellenérvvel szolgálhat: formailag hallatlanul profi, kulturális hátterét tekintve rendkívül kifinomult nemzedéki arcélek bontakoznak. A vádból annyi igaz, hogy valóban fesztelenül mozognak a cybertérben, de ez önmagában véve talán még nem számít halálos bűnnek.

Vegyük hát górcső alá az alábbi szövegeket, és nézzük, miféle közös metszeteket jelöl ki ez az öt versvalósághalmaz. Az öt versnek egyik elsőre szembeszökő karakterjegye, hogy mernek „nagyot mondani”, fennköltek, majdhogynem patetikusak lenni. Egyáltalán nem tízfilléres alapon snapszliznak, igenis bátran veszik a nyakukba a világegyetem gondját, és azt is világosan érzékelik, hogy jelenbeli megszólalásuk koordinátapontjáig komoly tradíciók törekvései vezetnek. Kay Ádám és Szabó Dóra eleve egy-egy szerző (Keats és Kosztolányi) konkrét megidézésével indít, de Csemiczky Jánosnál is sejteni Pilinszky, Pion Istvánnál Oravecz Imre szellemujjai lenyomatát. Epigonizmusról nincs szó, hiszen nem üres díszletekkel, formai sallangokkal, hanem gonddal megformált, hagyománytudatos művekkel találkozunk. A hagyomány jelenlétére másként is rájátszanak a költők. Ráolvasásszerűen ismétel sort, és zsoltáros vonzatot alkalmaz például Csemiczky János: „Pataknak hajlítod a térded”. Mindvégig antikizál, olykor konkrét, időmértékes ritmikai képletek sejtelmeit is felvonultatja a mind témájában, mind modelljében hellenista Kay Ádám-vers: „Ember volt szülőd vagy az istenek?” Pion István nem haboz a poétikailag talán a legarchaikusabbak s éppen ezért legelhasználtabbak közül való „szív” fogalmát egy kúp formájában némiképp hasonló, ám lezáratlan, ráadásul igencsak más jelentéskörbe kapcsolódó valóságelemhez közelíteni: „Bombatölcsér legyen a szív helyén, /csak háborús legenda”. Így egyszerre köti magát a hagyományhoz, és meg is újítja azt. Szabó Dóra egyenest „égi üzenetről” beszél, s ha nem fognák vissza nagyon is biztos kézzel adagolt, evilági ellensúlyai, a szöveg könnyen elszállhatna a fennköltség kétes magasságai felé. Zsolnai György  kitűnően orkesztrált zárlata majdhogynem romantikusan komor, természetesen egzisztencialista-abszurd felhangokkal: „csak hogy még többet áshassunk / az éhes litoszférába, / sírhely gyanánt”.

A „kevesebb több” elve alapján e lendületes, nagy távlatú célkitűzések vissza is üthetnének, kezdő íróembereknél szokásos patetikusságba fordulva agyoncsaphatnák a verset. A költők hol fanyar, hol évődő józansága azonban megmenti ettől a veszélytől, komoly számvetéssé avatja mind az öt szöveget: „És újra fázol majd a Hold alatt” – rántja vissza versét Csemiczky a szférák köréből a konkrétum talajára egy erős fizikai ingerrel. Kay Ádám éppígy a testi érzékelésekhez, pontosabban azok hiányának különösen plasztikus ábrázolásához folyamodik túl-ántik verstárgya „röghöz kötésekor”: „Ajkadról régen elkopott a bőr, / s szádban szerelmes nyelve nem járkál”. Még sallangtalanabb, szinte szótárian szikár a mitikus bombatölcsért körbejáró Pion István-vers megfogalmazása: „A nagy lyukról persze mindenki / ismerje fel”. Szabó Dóra megdöbbentően köznapi, mégis (vagy éppen ezért?) különösen izgalmas találkozást hoz létre két, egymástól nagyon is idegen természetű anyag között: „a vizespohárra már rárohadt a kezed”. Mi sem természetesebb a poharat markoló gesztusnál, de vajon gondolunk-e ilyenkor arra, hogy áttetsző az átlátszatlannal, szilárd a rugalmassal, pusztuló a romolhatatlannal találkozik, miközben a maga módján mindkét valóságelem roppant törékeny? Zsolnai György orvosi precizitással, folyamatos kórlapként ábrázolja az életet: „várnád a vörhenyt és mumpszot, / orrtövednél a pattanást”, így véve elejét a nagyszabású látomások gerjesztette esetleges szóinflációnak.

Szembeötlő összekötő motívum az egymás mellé (egymásra) helyezett szövegeknél a körforgás motívumának hol többé, hol kevésbé explicit megléte. Csemiczky János – főként a versvégi gyermek megszületésével – az egymást váltó generációk víziójává avatja amúgy égre irányuló figyelmű opusát. Kay Ádám az emberlétekkel „lapdázó” történelem folytonosságát képezi le. Pion István az emberirtó bomba tölcsérében növekvő, embert tápláló halak és a szájról szájra terjedő legendák motívumaival vázol köröket. Szabó Dórának a Hajnali részegséget parafrazeáló költeménye a versből-kibeszélés, a lírai „te” megszólítása révén kalauzol ébrenléttől álomig, álomtól ébrenlétig. Zsolnai György Végtelen története pedig már címében is centrifugális, mindig újrakezdődő mozgást jelenít meg.

Már a hangütésről szólva megállapíthattuk, hogy mind az öt szerző magasra teszi a mércét, s ha nem is tragikusra vagy szükségképpen komorra, de mindenesetre komolyra hangolja művét. A versek alapgondolatát keresve ugyanígy leszűrhetjük, hogy a játék minden esetben legalábbis egzisztenciális, de olykor kifejezetten metafizikus tétre megy. „A testek romolhatatlanok” – pendíti meg üzenetét Csemiczky János. „Az emberek istenné foszolnak”, vonja le a konklúziót Kay Ádám. „Farmer volta rajta és glória” – idézi a hajnali jelenés hippi-Krisztusát Szabó Dóra. Pion István tölcsére „valaminek maradéka”, feltehetőleg valami nagyobb szabásúnak, s ez a „valami” talán a háború, talán maga a halál, ám könnyen lehet, hogy valami ennél nagyobb szabású, egyetemes hiányérzetről van itt szó. A szerelmes éjszakákról beszélve Zsolnai György megállapítja, hogy ezekből „néhány tíz- vagy százezer / év paralel sorsa kinő”, madártávlatból látjuk hát az emberiség gigászi tömegsírjait, égbe temetett cserépkatonáinak seregét. A leghatalmasabb kínai császároknál is hatalmasabb égi uralkodó jelenléte-hiánya erőteljesen kísért a művek köznapi-kozmikus terében.

Néhány érdekes, közös motívumot halásztam össze az alábbi versek kísérőszövegéül, ám mindannyiszor igyekeztem az egyes értelmezésbeli különbségekre, sajátosságokra is utalni. Öt vers jelentésmezői korántsem szűkülnek le a belőlük dedukálható elemzés létrehozta fogalmi hálóra. Az ítész mindössze erővonalak, sűrűsödési pontok meghatározására tehet kísérletet. Ennél jóval többre invitál maga a vers, elvezet oda, ahol a madár sem jár, Isten háta mögé vagy éppen orra elé. Kövessük bátran ezen az úton!

Csemiczky János

Az ötödik elem

A Hold fölötti területeken
A testek romolhatatlanok.
A Hold alatt ha egyedül bolyongsz,
A szférák zenéjét hallgatod.

Mi lehet az az ötödik elem?
A tűzhöz borul a hódolat.
De az elalszik minden estelen,
És újra fázol majd a Hold alatt.

Szomjasan ha már soká bolyongasz,
Pataknak hajlítod a térded,
A nap feledteti egy pillanatra,
Milyen hatalma van a télnek.

A kisfiú nekiiramodik,
Lerogy, és bárányt kér a földből.
– A gyűlölt, a kegyetlen harmadik. –
Sebeidből a vér előtör.

S amíg csatázol, majd a levegő
Emlék lesz már öreg tüdődnek,
A Hold fölötti területeken
A testek romolhatatlanok.

Egy furcsa pillanat, s a lebegő
Levelek az ablaknak ütődnek.
Megszületett az ötödik elem.
Gyermeked sírását hallgatod.

Kay Ádám

Óda egy görög csontvázához

Ó tűnt idők arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend,
mikor régész ásója lel meg épp,
s mint valami kincset tart kezében.
Mely korban éltél, megkövült hellén,
Ember volt szülőd vagy az istenek?
Spártába vitt a harci kedv, vagy Athén
bohém világa jobban csábított?
Karod könnyedén forgatott acélt,
vagy márvány volt rajtad szövet és izom?

A tengermorajlás, a szirének,
Poszeidón hullám-szimfóniája,
pásztorsíp, fiúsírató ének,
koponyádon bár nincsen hallójárat,
mégis van füled e múlt zenéhez,
mert örök a jókedv és a bánat.
Szép ifjú! Asszony volt szeretőd,
vagy csókot serdülő fiúktól vártál?
Ajkadról régen elkopott a bőr,
s szádban szerelmes nyelve nem járkál.

Elízium mezőjén most tél van,
a tavasz bizony már búcsút intett,
kopasz ágak lakója mégse néma,
s megmaradt csontjaidban az isten.
A szerelem nem a tavaszé csak,
ha fázol, más még melegíthet.
Hiába ették idegeid férgek,
ismered októbert és a májust,
és emlékszel minden megtörténtre,
bár régen nincsen benned máj, hús.

Egy élettel fizettél életedért,
s oltárként őrizte koporsódat
a föld – mégis a régész keze elért –,
de nem őrizték meg híredet szóban,
mert földeden egy más kor népe él,
mely korban már antik lett az óda.
Városod, örülj, megmaradt, még áll,
de turistahely lett szállodákkal,
tárt utcáin sok idegen sétál,
s csöndje jobban hasonlít zsibvásárra.

Oh, antik karcsuság, szelíd csontok,
márványfiúk s lányok pajzánsága,
oh, szenzációhajhász régészcsoportok,
kik történelem-mozgatók után ásnak
– garasnál jobban ti sem ragyogtok –,
s nem hagynak nyugtot az elmúlásnak.
S te ott, kinek bordái között az ásó
először köszöntött jónapottal,
csak illúzió változatlanságod:
mert az emberek istenné foszolnak.

Pion István

Feltételek dala

Bombatölcsér legyen a szív helyén,
csak háborús legenda. Amiről az
öregek beszélnek félmondatokban,
elbizonytalanodott hogyanvoltokkal.
Mert ők ott voltak és látták, de
az is lehet, hogy csak hallották.
A nagy lyukról persze mindenki
ismerje fel. S legyen benne víz,
a madarak hordjanak bele ikrát,
a férfiak horgásszák ki a megnőtt
halakat, a nők süssék át paprikás
lisztben, s a gyerekek egyék meg.
Egyék meg, lakjanak jól, és tudják,
hogy az a bombatölcsér hala.
Valaminek maradéka.

Szabó Dóra

Hajnali üdvözlet

Ha nem veled élnék, el se mondanám
Órákig bolyongtam a körút vonalán
A városban, az utak és terek
Mint elhasznált rejtett erezet
– a vizespohárra már rárohadt a kezed –
Nem figyelsz, de folytatom tovább…

Régi-új párok és megállóhelyek
Átszállási kapcsolatok az emberek
S ahogy a lámpafény szétvetül az asztalon
Ott hagytam egy-egy életdarabom
Az arcokon, az Oktogon
S mint már annyiszor, beesteledett
Ha fáradt vagy, hajtsd csak le a fejed

Tudom, jobb, ha nem magyarázom
Ahogy az éjfél szétterült a tájon
A házak magányos paplanokba fúlva
Álmodták, hogy másként ébredek a valóra
S visszacsendült az egésznapos forgalom
Ahogy a víz tükrözi a ráncokat arcodon

Nem tudom, meddig vártam még ott
Fedezet nélkül, hogy hitelt kapok
Arra, hogy van értelme itt lennem
Hajnalig állni egyedül Budapesten
És ekkor, mint égi üzenet
A távolból egy alak közeledett

Egy idegen férfi jött
Nem kellett szólnia
– neked a külső fontos –
Farmer volta rajta és glória
Meztelenül a talpa
Besüppedt az aszfaltba
Mindenkit ismert
Mindent tudott
Követni nem mertem
nem nézett hátra
És lassan eltűnt
Ahogy jött a homályba

Vártam, hogy megremeg az égbolt
Valahogy, ahogy hajdanában rég volt
Hogy felmordulnak a neoncsövek
Leolvadnak a műanyag szívek
S az emberek megbabonázva
Elindulnak egyszerre utána
Másként máshol élik a holnapot
De csönd volt, még a közöny is halott

Maradtam, csak bámultam tovább
Beitta a hajnal a lámpák vonalát
S bevallom kissé megtörötten…
– de látom, már elaludtál közben.

Zsolnai György

Végtelen történet

Aztán már nem változtatnál,
véresen jönnél világra,
várnád a vörhenyt és mumpszot,
orrtövednél a pattanást,
direkt meglepődnél a csók
dianáscukor-ízein;
de mire rájönnél ismét, hogy
túl kevés az a valaki,
akinek nem egy másik vagy,
mögötted mint égett könyvlap
kunkorodna fel a múltad.
Persze újra töprengenél
minden mozdulatod vízbe
mártott üvegtégla-súlyán.
Magatok mellé guggolnál,
hogy kifigyeld a fél tucat
izzadt éjszakát, amiből
majd néhány tíz- vagy százezer
év paralel sorsa kinő,
csak hogy még többet áshassunk
az éhes litoszférába,
sírhely gyanánt.

Nyitólap