Léka Géza

Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya

Kortárs Kiadó, 2008

„Mindnyájan megérezték, a Gondviselés különleges kegyelméből és akaratából szerepük túlmutat, túlnő önmagán, valóban történelmi pótlék, egyfajta vigasz a megbicsaklott (modern) nemzetté válásért, a csökevényes polgárosodásért, a Kossuth–Széchenyi–Deák és a többi nagy magyar államférfi által elgondolt liberális magyar álom (és állam) 1918–1920-as szertefoszlásáért és mindenért »ami utána következett«. Ha ebből a szemszögből nézzük újra a londoni 6:3 filmjét, lehetetlen nem gondolni arra, hogy nem futballmeccset, hanem a balul sikerült XIX–XX. századi »magyar történet« kompenzációját látjuk. Jóllehet »csak« szimbolikus térben” – írja az egykori labdarúgó, a történész Borsi-Kálmán Béla a Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából alcímet viselő új könyvében. Ám e néhány sorból is kitűnik, hogy az egyébként rendkívül reprezentatív kiadvány nem a hagyományos értelemben vett – s amúgy évtizedek óta megújulásra képtelen – sportkönyvek számát szaporítja csupán, hanem sokkal inkább a ma még elnevezésében is csak fehér hollóként létező, ám a korábban megszokottaknál jóval igényesebb, ebből eredően nagyságrendekkel tartalmasabb sportesszé egyik műfajteremtő gyűjteménye. Legörömtelibb hozadéka pedig, hogy nemcsak e sok szempontú (történelmi, szociológiai, pszichológiai, sőt nemzetkarakterológiai) kölcsönhatásban vizsgált „szimbolikus tér”, tehát a labdarúgás sajátos világa, hanem az annak mélyrétegeiről tudósító írástudói szerep is elnyeri benne magasabb értelmét.

Borsi-Kálmán Béla oly alapossággal és megejtő alázattal – történészi  kvalitásainak imponálóan visszafogott, leginkább a búvópatakhoz hasonlatos fölbukkanásaival – térképezi föl a magyar futball legfényesebb korszakának bonyolult viszonyrendszereit, hogy a titkokra éhes olvasóban esetről esetre érlelődik a felismerés: míg ő a Farkas Mihállyal parolázó nagyszájú Puskásról, esetleg a berni döntő előtt a szállodai büféslánnyal éjszakázó Zakariásról vagy éppen az EMKE bárjában kótyagosan pisztolyt rántó Cziborról olvas, addig a szerző egy klasszikus értelemben vett szervezetről, tehát a legkülönfélébb státusok és a hozzájuk rendelt szerepek végletekig hierarchizált világáról, ősidők óta megkerülhetetlen törvényszerűségeiről beszél. Mert tévedés ne essék: a földkerekség leghíresebb magyarja, az Aranycsapat halhatatlan kapitánya, Puskás Ferenc nemcsak a játék, de legalább annyira a futballpályákat körülvevő világméretű mikroközösség egyetemes zsenije is volt egyben, öltözőkön belül és kívül egyaránt. Puskás nem mindennapi személyiségjegyeinek idehaza való hasonlíthatatlanságára már monográfusa, Szöllősi György is nem kis nyomatékkal hívta föl a figyelmet, Borsi-Kálmán Béla azonban már egyfajta ellenpontként, ha úgy tetszik, csalhatatlan etalonként használja, mind a korszak (sőt korszakok!) társadalmi-politikai, mind a magyar futball előbb csak morális, később szakmai ellehetetlenülésének jobb megértéséhez. A kétségkívül legizgalmasabb momentum mindebben az, hogy az Erdélyből áttelepült fiatalember 1968–70 között a Ferencváros tartalék csapatának játékosaként úgy lett maga is részese a magyar futball kezdődő zuhanórepülésének, hogy annak tényéről s mibenlétéről lényegében fogalma sem lehetett. Akitől megtudhatott volna egyet s mást, a Puskás utáni nemzedékek máig legtehetségesebbnek mondott játékosegyénisége, az ócska kis hazugságokra, pitiáner megalkuvásokra abszolút képtelen Varga Zoltán ekkor már elhagyta a Fradit, de még az országot is. Itt maradt viszont mindenestül az „Albert-jelenség”-nek is nevezhető kis magyar abszurd, amelynek hajmeresztő epizódjairól s főként azok sportpályafutásokat, sőt egész életutakat befolyásoló utóéletéről az akkortájt nappali tagozatos egyetemista Borsi-Kálmán Bélánál lényeglátóbban eleddig senkit se hallhattunk beszélni – utólag. Mert ahhoz, hogy az újkori magyar futballtörténelem lassacskán körvonalazódni látszó szellemi-morális struktúrája a Mengyelejev-féle periódusos rendszer kikezdhetetlen logikai láncolatához hasonlóan legyen értelmezhető immáron egyszer s mindenkorra, nos, ahhoz – a könyv megszületése a bizonyíték rá! – Varga Zoltánnak is, Puskás Ferencnek is haza kellett térnie. („Nem, nem tékozló fiúként, pedig / suttogták, súgták, hírelték róla, / múltját, nyelvét is elfelejtette, / korpán él a bibliai ólba’” – ahogyan az Szöllősi Zoltán Puskás Ferenc ravatalánál című versében olvasható az esszéket lezáró utolsó lapon, bár magam az elején talán még szívesebben láttam volna.)

Miért fontos ez? Döntően azért, mert a hazatérésük utáni ösztönös eufória elcsitultát követően egyre inkább érezhetővé vált, mintha egy titokzatos, Magyarországon eladdig ismeretlen kontrasztanyagot árasztottak volna magukból mindketten, amely a köröttük élők egyre szélesebb tömegeiben csalhatatlanul képes kimutatni az évtizedek óta fennkölten hanyagolt szellemi-morális artériák amúgy életveszélyes elzáródásait. A végeredmény szempontjából azonban legalább ilyen hangsúlyos az az egymással merőben ellentétes földrajzi-történelmi-társadalmi közeg is, ahonnan visszajöttek. Puskás „második”, spanyolországi szocializációja, személyiségének, született intelligenciájának minden korábbi tévhitet (a fizetetteket meg pláne!) alapjaiban cáfoló végső kiteljesedése nemcsak mesébe illő karrierje miatt válik itt igazán érdekessé és fontossá, hanem sokkal inkább azért, mert a történész szerző az európai társadalomfejlődéstől a klasszikus polgári értékkategóriákon át egészen a nemzetkarakterológiáig merészkedő okfejtései közben olyan területekre is kiterjeszti a vizsgálódást, amelyeken előtte még nemigen jártak. (Igen izgalmas és merőben újszerű eszmefuttatást olvashatunk például Puskás edzői tevékenységének választott színhelyei s az adott országokban uralkodó diktatúrák esetleges relevanciájáról.) Akár az Aranycsapatról fennmaradt s mára már javarészt folklorizálódott anekdotákból szemezget, akár a még mindig folyamatosan gyarapodó „Puskás-életszilánkok” megszámlálhatatlan történeteiből válogat, azt egyetlen cél szolgálatában teszi: a rendelkezésre álló mozaikdarabokból összerakni, rendszerezni, de főként megérteni és megértetni az 1954-es berni világbajnoki döntőig ívelő, majd az azt követő fél évszázadban a magyar futballt a nemzetközi nívó és a társadalmi közmegítélés legaljára süllyesztő (sport)történelmi folyamatot. Ez utóbbi szakasz első harmadában pedig már ott látjuk a fiatal Borsi-Kálmán Bélát is a pályán, zöld-fehérben, a mindenkori húszévesek rendíthetetlen hitével és tisztaságával, szíve közepében az Aranycsapattal. Az ifjúság szentséges illúzióiba otrombán belerondítani azonban a világon mindenütt a megbocsáthatatlan bűnök közé tartozik, talán még nálunk is. De nem akkoriban!

S itt kapcsolódik be a történetbe a „hűvös és barátságtalan” Németországban fölvérteződött s a rendszerváltozás után a Ferencváros által hivatalosan segítségül hívott egykori idol, az 1968-as mexikói disszidens, az olimpiai esküjét önző módon egyéni boldogulásáért megszegő, távollétében szabadságvesztésre ítélt Varga Zoltán. Az ember szinte érzi a szavak közül áradó dohszagot, ám mintha a matematika törvényei is önkéntelenül működésbe lépnének ennyi hebehurgya féligazság, azaz hazugság fölidézésekor, hiszen amit a korabeli propagandaszövegből az idő tájt még csak kevesen olvastak ki, az napjainkra mindennapos tapasztalatukká lett immár, nevezetesen, hogy a hazugságokat sokszorozó szándékok és műveletek törvényszerűen vezetnek el az igazsághoz. A legfőbb bizonyíték rá, hogy a Borsi-Kálmán Bélánál mindössze három esztendővel idősebb Varga Zoltán az idegenben eltöltött évtizedek múltán is (a szurkolók szemében) valóságos erkölcsi orákulumként léphetett be az Üllői úti klubház kapuján. Kettejük ily módon kényszerűségből megkésett barátsága pedig – Puskás Ferenc és a többiek életének és pályafutásának legfontosabb tanúságaival kiegészülve – már elegendő volt ahhoz, hogy Borsi-Kálmán Béla is megkezdje az itthon maradottak számára megspórolhatatlan oknyomozást, amely lényegét tekintve egyenértékű azzal, amit e sorok írója egy idős cipészmestertől hallott még a múlt század nyolcvanas éveiben: „S ha néha gond ütött, hát az unokámmal hozattam könyveket, hogy a sorsomból megértsek valamit.” Mert ami a doni bakáknak hadiparancsra bakancsokat varró Hegedűs Imrének a megerőszakolt szakma, az a fiatalon, titokban megcsalt Borsi-Kálmán Bélának a futball, tehát az a választott közeg, amelyben a személyiség leginkább azonossá érik önmagával, s ahol éppen ezért nincs helye a hamisság árnyékának sem. A kommunista titkosszolgálat által már tizenhét éves korától megfigyelt Varga Zoltán azonban nem egyszerű, primer adatközlő – hiperérzékenysége motívumait csak egy hoszszabb tanulmány tárhatná föl részletesen –, szerepe leginkább a lakmuszpapíréhoz hasonlatos. Ahogy az 1968 utáni Kádár-rendszernek nem volt érdeke, hogy nemzetközi elismertségéről, sikereiről beszámoljon (háta közepére kívánt egy „második” Puskást, mert megérezte benne a tömegeket befolyásolni, lelkesíteni képes karizmát), úgy Varga Zoltán is csakhamar rájött, hogy a Ferencváros kizárólag erre a tulajdonságára apellálva hívta haza, pontosabban, hogy a legsúlyosabb strukturális problémákat is elfedni képes népszerűségével „láthatatlanná tegye” a továbbra is csupán a langyos dagonyázásban érdekelt klubvezetés valódi szándékait. Ám ami a Fradi kicsiben, az Magyarország nagyban. Varga Zoltánnak az idei könyvhétre jelent meg Valahogy mindig félúton címmel az eddigi életútját összegző kötete, amely egyes hírek szerint a rendezvény legsikeresebb kiadványának bizonyult. Borsi-Kálmán Béla elemző esszéinek gyűjteményét forgatva Varga Zoltán alábbi gondolata még ennél is mélyebb, fájóbb és elviselhetetlenebb. „Ami itt ma van, ami ma uralkodik a magyar köz- és szellemi életben, az utcán és minden »előkelőnek« mondott helyen és persze a futballban is, romlottabb, mint ami miatt valamikor (csaknem negyven éve) elmentem.”

Nyitólap