Elek Tibor

Gion Nándor viharos pályakezdése
az Új Symposion áramában

Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb;
Véres patkányirtás idomított görényekkel

Gion Nándor pályakezdése a vajdasági magyar irodalom hatvanas évekbeli változásainak, az Új Symposion folyóirathoz tartozó nemzedék törekvéseinek és tevékenységének kontextusában értelmezhető leginkább. Nemcsak azért, mert első írásai, kritikái, esszéi, novellái és regényrészletei az Ifjúság című hetilap Symposion nevű mellékletében, majd az Új Symposionban jelentek meg a hatvanas években, hanem azért is, mert a nevét szélesebb körben is ismertté tevő, Testvérem, Joáb (1969) című második regényének ellentmondásos fogadtatása, a körülötte támadt irodalompolitikai vihar egyik látványos megnyilvánulása volt a korabeli szemben álló erők küzdelmének is.

Az Új Symposion a hatvanas–hetvenes években fogalommá vált az egész magyar nyelvterületen, egy olyan szellemi, irodalmi műhelyt és mozgalmat jelölt, amely a Vajdaságban nemcsak egy-két-három ma is alkotó nemzedék indulására hatott döntő erővel, hanem (részben ebből következően) az egész vajdasági (akkor inkább jugoszláviainak nevezett) magyar irodalom elmúlt évtizedekbeli arculatára is. Sőt, hatóköre még azon túl is terjedt: a hatvanas–hetvenes években a korabeli (egyetemes) magyar irodalomban uralkodó beszédmódokhoz, stílusirányokhoz képest radikálisan más, leginkább klasszikus avantgárd és neoavantgárd ihletésű, a szélsőséges kísérletezést is felvállaló törekvéseivel felhívta a figyelmet az irodalmi alkotásmódok pluralizmusára és – mivel legjelesebb szerzőinek alkotásaival érdemben tágította és gazdagította az egyetemes magyar irodalom szemhatárát – a magyar irodalom értékszerkezetének többpólusosságára is.

Az Új Symposion első nemzedéke (Bányai János, Bosnyák István, Domonkos István, Gerold László, Gion Nándor, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Várady Tibor, Végel László és mások) a hatvanas évek elején Újvidéken élő, illetve oda, a (számukra) modern nagyvárosba többnyire vidékről (Szenttamásról, Zentáról, Szabadkáról) felkerült fiatal magyar értelmiségiekből szerveződött. A többségében az 1959-ben Sinkó Ervin által az Újvidéki Egyetemen megszervezett Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre járó társaság gondolkodására nagy hatást gyakorolt az a többi szocialista országhoz képest mindenféle értelemben szabadabb, nyitottabb és gazdagabb, a délszláv és részben rajta keresztül a nyugat-európai kultúrák irányából is különböző impulzusokat kapó világ, amiben létezniük adatott. Ez a világ nemcsak sajátos felszabadultságélményt, de az idegen, megszálló hatalom érdekeitől mentes önigazgató szocialista gazdasági mechanizmus – akkor még érzékelhető – jóléti eredményei által is táplált magabiztosságot és elhivatottságérzést, küldetéstudatot is kölcsönzött nekik.

Az induló symposionisták – bár többségük elsősorban művészi, irodalmi terepen „harcolt” – célja „inkább az volt, hogy az irodalmat használható eszközzé, szóakciós fegyverré alakítsa a jugoszláviai magyar nemzetiségi mentalitás (szellemiség, kultúra, irodalom) átformálása érdekében” – állapítja meg az Új Symposion történetével sokat foglalkozó Szajbély Mihály egyik írásában.¹ Az első szövegeiket az Ifjúság 1961-től Symposion elnevezésű mellékletében, majd 1965-től az immár önálló Új Symposion című folyóiratban publikálók forradalmi hevülete – egy győztes forradalom után – kénytelen volt beérni azonban az előttük járó, a vajdasági kulturális tereket 1945 után elfoglalt generáció(k) elleni harccal: provincializmussal, „tópartisággal”, „templomtorony-perspektívával”, esztétikai nívótlansággal vádolva őket. „Kalapácsos” kritikáikkal alaposan felzavarták a vajdasági magyar közélet állóvizét, de írásaik nemritkán olyan igazságtalan és megalapozatlan bírálatokat tartalmaztak, amelyeket később maguk is megbántak, mint ahogy a két háború közötti Szenteleky-féle couleur locale-irodalomhoz való viszonyuk is sokat változott a későbbiekben. Szerbhorvát György az Új Symposion történetéről írt monografikus igényű – bár inkább csak ideológiakritikai, kultúrpolitikai, mintsem esztétikai szemléletű – munkájában (Vajdasági lakoma)² számos olyan tévhitet igyekszik eloszlatni, amely az Új Symposion körüli mítoszképzésnek vagy éppen a vele szemben megfogalmazott vádaknak, előítéleteknek alapjául szolgálhatott. Így például azt, hogy a jugoszlavizmus koncepcióját és a délszláv népek, irodalmak felé orientálódást vagy a szocreállal, a provincializmussal, „parlagisággal” szembeni harcot a symposionisták vitték volna be a vajdasági magyar kultúrába, ugyanis mindez már elődeiknél is jelen volt. Arról, hogy a symposionisták tevékenysége eredményeképpen miért, hogyan és mennyiben zajlott le mégis, délszláv és nyugat-európai ösztönzésektől is megihletve, a történeti avantgárdnak mint hagyománynak a felfedezésével, de a fentiekkel is összefüggésben, a jugoszláviai magyar irodalom „modern fordulata”, leginkább Bányai János és Virág Zoltán írásaiból alkothatunk fogalmat.³

A konvencionális irodalmi ízléssel, beszédmódokkal, formákkal szembeni lázadást a nemzedék tagjai nemcsak kritikában, esszében, de versben és prózában is igyekeztek megvalósítani. A továbbiakban én itt, értelemszerűen, csak a prózában mutatkozó új jelenségekkel foglalkozom. Az Új Symposion 1965-ös első számaitól folytatásokban közölte Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok, majd Végel László Egy makró emlékiratai című regényét, melyekben Bányai János, az egykori nemzedéktárs – immár az elmúlt évtizedek prózatörténeti tapasztalatainak távlatából visszatekintve – paradigmatikus műveket lát. Tolnai regényében nemcsak hogy a szövegszervező beszédmódok ütköztetését, szöveg és a szöveg körülményeinek neoavantgárd jellegű szembeállítását, de a szövegszervező önreferenciális posztmodern beszédmód jellemzőit is felfedezi. Végel regénye pedig, Bányai értelmezésében, nem is a regénypoétikai megoldásaival kavart nagy port, „sokkal inkább világ- és létszemléletével, a létkérdések megfogalmazásával és felmutatásával az élőbeszéd alulretorizált és alulstilizált alakzataiban. Naplószerű felépítésével a regénykánonon kívülre akar kerülni, mert nem akarja visszavonni a modern regény beszédmódját, hanem közvetlenségével, vallomásosságával, idézet formájú direkt közléseivel egy nemzedék művészet- és világszemlélete nyelvi megelőzöttségének közérzeti protokollja kíván lenni. Paradigmatikussága mellett így lesz, már megjelenése pillanatában, viták és bírálatok célpontja, közben pedig kultikus könyv.”⁴ A hatvanas évek második felében nemcsak ez a két regény jelezte azonban, hogy új szelek fújdogálnak a jugoszláviai magyar prózában. Virág Zoltán az Új Symposion poétikai jelentőségét is összegező tanulmányában már bővíti a kört: „…Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok és Végel László Egy makró emlékiratai című alkotásai (ez utóbbi könyv alakban 1967-ben jelent meg), majd a Symposion Könyvek és a Forum Könyvkiadó regénypályázatának sorozatából melléjük illő további prózai művek, Tolnai Ottó Rovarház (1968), Gion Nándor Kétéltűek a barlangban (1968), Testvérem, Joáb (1969) című munkái, Végelnek A szenvedélyek tanfolyama (1969), Domonkos Istvánnak pedig A kitömött madár (1969) és a Via Itália (1970) című regényei, továbbá kiváló versek, novellák, drámák, irodalomtudományi, művészetelméleti, zenei és filmművészeti szövegek az irodalmi és kulturális konvencióból való kilépést sürgették, kezdeményezve a belépést a nyelv poietikus dimenziójába.”⁵ A korabeli „regénykérdést” és Gion Nándor első regényeit alaposabban szemügyre véve ugyanakkor egyrészt a hatvanas évekbeli vajdasági próza helyzetének bonyolultságával, ellenmondásosságával, másrészt a prózaváltozatok különbözőségeivel is szembesülhetünk.

A hatvanas évek második felének regényeit már több évtizedes várakozás előzte meg a Vajdaságban, olyannyira, hogy a kor irodalmárai között voltak, akik a jugoszláviai magyar irodalom érettségének fokát látták a vajdasági magyar regény, illetve „a vajdasági magyar regény” hiányában, majd örvendetes megszületésében. Tomán László, a Híd című másik vajdasági folyóirat kritikusa (mellesleg a Forum Kiadó szerkesztője) a tíz-tizenkét művével mennyiségi tekintetben is áttörést hozó 1968-as regénypályázat (melynek első díjas alkotása Gion Testvérem, Joáb című regénye lett, második Major Nándor Hullámokja, harmadik Domonkos László Kitömött madárja, de erre a pályázatra született Tolnai Ottó Rovarház, Végel László A szenvedélyek tanfolyama, Bányai János Súrlódások, Deák Ferenc Métely című regénye is) eredményeit látva így kiált föl: „Itt van a vajdasági magyar regény! Ezek a regények a jugoszláviai magyar regényirodalom létét, értékeit, súlyát bizonyítják, irodalmunk egy pillanatát, egy korszakát, igazi születését jelzik, sőt nagykorúságáról, érettségéről tanúskodnak.”⁶ 

A harmincas évek elején az irodalomalapító, a „helyi színek” elméletét kidolgozó Szenteleky Kornél kezdte el először sürgetni a vajdasági regény megszületését, amit ő úgy képzelt el, hogy „a magyarok és a szerbek regénye, a legújabb idők regénye” legyen, „amely bácskai színeket, típusokat és sajátos bácskai levegőt sűrít a könyv lapjai közé (…) a magyar közönséget szenvedélyesen érdekli a szerbek mentalitása, érzésvilága és etnográfiai sajátossága (…) Könnyű tehát elképzelni annak a regénynek a sikerét, amely biztosabb kézzel, több hozzáértéssel, igazi esprit és couleur locale-lal dolgozná fel a magyarok és szerbek életét és egymás közötti viszonyát.” Ezek mellett Szenteleky „az élet színét és ízét, az élet igazságát” tartalmazó regényt várt, amely „csak helyzetképet adhat, amelynek bonyodalma szinte beleolvad az életbe, de semmi esetre sem adhat olyan történetet, amely valószínűtlenséggel elválik a vajdasági háttértől, hogy valami tételt vagy szándék-jogosságot bizonyítson.”⁷ Mindazok, akik a későbbiekben ezeket a szempontokat és kívánalmakat normatívvá tették, és a nekik megfelelő műben látták (csak) „a vajdasági regényt”, egyrészt megfeledkeztek arról, hogy Szenteleky saját korának viszonyaiból kiindulva az irodalomteremtés programjának részeként kereste az ezekhez igazodó regény küldetését, másrészt megfeledkeztek a regény műfajának, illetve a regényvilágoknak végtelenül gazdag formai és tartalmi variációs lehetőségeiről. Érdekes, hogy Erdélyben nem (talán az ottani irodalomtörténeti hagyományokkal és a két háború közötti regényváltozatok sokszínűségével magyarázhatóan), de a Felvidéken is kialakult, megfogalmazódott hasonló regénykoncepció. Ennek adta ironikus kritikáját Grendel Lajos, amikor azt mondta: „Én nem hiszek abban, hogy lehetséges valamiféle »szlovákiai magyar regény«, ez nem irodalmi kategória. Erről nekem az jut eszembe, hogy például: szlovákiai magyar csirkepaprikás. Ha bebizonyítja nekem valaki, hogy van ilyen, akkor megadom magam.”⁸ Tomán László ugyanakkor nagyon jól látja, hogy a Forum regénypályázatára befutott művek csak egy részében és részben vált valósággá, amit Szenteleky várt, s ahhoz, hogy „a jugoszláviai magyar regény aranykoráról” beszélhet, ettől egészen eltérő jellegű művek is hozzájárultak. Másrészt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy már maga Szenteleky, majd Herceg János és Majtényi Mihály is írt figyelemre méltó regényeket, illetve hogy a valóban nagyon eredményes pályázatot a korábban említett Tolnai- és Végel-regény mellett olyan művek is megelőzték, mint Major Nándor Dél, Varga Zoltán Méregkeverő, Burány Nándor Összeroppanás, Gion Nándor Kétéltűek a barlangban című regénye.

A kortársak közül Bányai János figyelmeztetett a legnyomatékosabban arra, hogy a jugoszláviai magyar regényeknek „alig vannak közös vonásaik, közös programról, közös célokról pedig nem is beszélhetünk. Voltaképpen még az sem közös bennük, amit elutasítanak. (…) Varga Zoltán vegyészmérnöke, Végel makrója, Burány összeroppant hőse, Tolnai hős-fikciója, Gion érzékeny, de rosszra berendezett és előkészített hőse teljesen ellentétes, ellentmondó, egymást kizáró világokban mozog; kutatásaik sem közösek, a Rovarház és a Testvérem, Joáb, az Egy makró emlékiratai és az Összeroppanás, a Méregkeverő és a Kitömött madár sem stílusukban, sem közlésmódjukban, sem világlátásukban nem mutatnak egymással semminemű közösséget, sőt legtöbbször kölcsönösen kizárják egymást; irányuk sem közös, és etikai tartásuk még annyira sem. Az új jugoszláviai magyar regény tehát a nemzedéki és irodalomszemléleti egyetértés látszatát robbantotta fel, de betöltött egy közös feladatot is, mégpedig az önértékek tudatosításának, tehát irodalmunk valóságos konstituálódása folyamatának beindítását.”⁹ (Kiemelés az eredetiben.)

A kortárs kritikus és szerzőtárs számára talán nem volt még igazán érzékelhető, hogy minden különbözőség ellenére, illetve azok mellett éppen a symposionisták (Bányai, Domonkos, Gion, Tolnai, Végel) művei között azért számos rokonság is megfigyelhető. Például az, hogy a legkevésbé Szenteleky elméleteinek akartak megfelelni (még ha végeredményben és több tekintetben néhányan meg is feleltek); hogy a hagyományosabb és a (szocialista) realista elbeszélésmódokon, regényformákon mindannyian lazítani és tágítani igyekeztek egészen a Tolnai Rovarházának radikális kísérleti prózájáig (függetlenül attól, hogy a kortársak a korszellemnek és az irodalompolitikai elvárásoknak megfelelően a regények többségének realizmusát hangsúlyozták); hogy ehhez sokkal inkább a modern nyugat-európai és amerikai irodalomban, az abszurd, az egzisztencialista regényben, a nouveau romanban, a beatirodalomban kerestek mintákat, mintsem a helyi és/vagy magyar hagyományokban (az avantgárdot kivéve); hogy a stílusnak, a nyelvnek a korábbiaknál és némely kortársnál sokkal fontosabb szerepet tulajdonítottak; hogy az individuális kérdések, az egyéni egzisztencia világban betöltött helyzete (lásd a gyakori monológformát!) mellett a nemzedéki élmény és látószög milyen hangsúlyos szerepet kapott műveikben.

*

Gion Nándor a hatvanas évek második felében tehát a jugoszláviai magyar próza, regényirodalom megújítására törekvő viszonylag gazdag és sokszínű kortársi regényáramban, attól nem függetlenül írta a maga első regényeit, a pályakezdő, írásgyakorlatnak tekintett kritikák, esszék, novellák után. A Kétéltűek a barlangban a Symposion Könyvek 12. köteteként jelent meg 1968-ban, és részletei már éppúgy olvashatók voltak az Új Symposion előző évi számaiban, ahogy nemzedéktársainak regényrészletei, s ahogy mellesleg az ő első írásai is. Gion pályája során számos alkalommal beszélt (interjúkban s egyéb vallomásokban) íróvá válásának körülményeiről. Arról, hogy egyetemi tanulmányai végével (melyek során irodalomelméletet is tanult Tyimofejev alapján, középpontjában, természetesen, a szocialista realizmussal) a rádiónál újságíróként elhelyezkedve tudatosan készült az írásra. Előbb Bálint György és Szerb Antal hatását őrző könnyed, szókimondó recenziókat, esszéket, illetve esszéprózákat,¹⁰ novellákat írt, például Izsakhárról, Arakhnéról, Hermészről, római legionárusokról, Ahasvérusról, a bolygó zsidóról, Szerb Antal, Krúdy, Mándy mellett Thomas Mannt és a legismertebb amerikai prózaírókat (például Hemingwayt, Faulknert, Steinbecket, Kerouacot) tanulmányozta, s amikor már úgy érezte, hogy szakmailag is elég felkészült, akkor fogott a hosszabb lélegzetű széppróza írásához.¹¹ 

„Az első könyvem a csapathoz tartozás érzésével íródott. És egy kicsit a csapat igényeinek a figyelembevételével is” – mondta 1981-ben Görömbei Andrásnak.¹² A regény megjelenése évében Hornyik Miklósnak adott interjúban pedig arról is vallott, hogy mi indította a megírására: „Valamit már életrajzi adataim is sejtetnek. Kerékpárjavító, autószerelő és géplakatos voltam. [A szenttamási általános iskolai tanulmányok befejezése után, mivel szeme korábban már begyulladt, talán a sok olvasástól, szülei kétkezi munkára szánták, előbb autószerelő-inasnak adták helyben, majd egy év után a szabadkai ipariskolába géplakatosnak, amit kitűnő eredménnyel el is végzett, de a belgrádi műszaki egyetemi felvételi vizsgája nem sikerült, s így iratkozott be hazafelé menet az Újvidéki Egyetem épp akkor induló magyar tanszékére – E. T.] Négy évig nagyon olajos és kormos volt a kezem. Ezt már annak idején is olyan sokszor mondtam, hogy végül magam is kételkedni kezdtem benne. Csak abban vagyok biztos, hogy akkoriban szerettem meg a haszon nélküli dolgokat, talán mert olyan kevés van belőlük. Később, amikor már nem kellett napjában többször is homokkal kevert mosóporral súrolnom a kezemet, erről meg is győződtem. Kellett erről írnom, még ha regényemben nem is tudtam igazán haszon nélkül való dolgokról írni. Bármiről kezdtem beszélni, mindnek egy sereg velejárója, utalása jelentkezett. Irodalmi szempontból így is van rendjén – azért beszélnek annyit hőseim: a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit« – de azért mégis sajnálom, hogy néhány igazán haszon nélkül való dolgot nem tudtam megmenteni azzal, hogy lejegyzem, mint az ősi népszokásokat.”¹³ 

A regényben a haszon nélkül való dolgokat az Első Amatőr Hegymászó Egyesület hét végzős ipari tanulója gyűjti, akik elhatározták, hogy esténként tizenegykor összejönnek egy gyár lépcsőzetes kapubejáratában, amit klubhelyiségnek tekintenek, hogy az elképzelhető leghaszontalanabb dolgokról vitázzanak. Hat alkalommal meg is történik a vita, sorban: a kopár hegyekről, a csúszómászókról, a Zöldinges Idiótáról, a szép nőkről, a legyekről, „melyek Hornyák tanár úr arcára szálltak, miután felakasztotta magát”, és vezetéknevekről, úgy, hogy minden témát az aznapi elnök választ és vezet föl. A regény szerkezete nagyjából ehhez a rendhez igazodik: egy bevezető rész és egy epilógus fogja össze a hét esti találkozót előadó fejezetet. A hetedik estén azonban új haszontalanságot már nem vitatnak meg, mert aznap reggel hal meg a Szegény Kis Rahmánovics, s ezzel az egyesületnek is vége, mert úgy érzik, túl kevesen vannak már ahhoz, hogy a haszon nélkül való dolgokról tovább beszéljenek. A diákok legokosabbja, a társai előtt is legnagyobb tekintélyű Baras (akit saját életútjának néhány jellemzőjével és a saját nagyapja alakjával is megajándékozott a szerző) az első, bevezető részben még egy vendéglő kerthelyiségében adja elő a többieknek, hogy meredekek a tudás hegycsúcsaira vezető utak (márpedig ők egyetemre készülnek, nem elégszenek meg a lakatosdiplomával): „Annyit azonban megtehetünk, hogy jó előre felkészülünk, nehogy a buktatók összetörjenek bennünket. Az embernek bonyolult, makacs, sokszor ellenséges környezetben kell megbirkóznia fennmaradásáért. Szaporítani kell hát a gondolatokat, mert a gondolatok megváltoztatják a legközönségesebb tárgyak halmazállapotát, és keményre döngölik a földet, ahonnan az elegánsan formálható közegekbe lehet elrugaszkodni, és itt megmutatkoznak az értéktelen dolgok értékei (…) Az embernek szilárd pontokra kell építenie a saját világát, csak úgy tudja valamiképpen megvédeni magát. Mindenkinek kell hogy legyen saját világa, és azt csak haszontalan dolgokból lehet felépíteni, mivel ma már csupán a haszontalan dolgok szilárdak. Amint valamiben értéket fedeznek fel, az megszűnik szilárdnak lenni (…) csakis a leghaszontalanabb dolgokról beszélgethetünk. Olyan dolgokról, amelyeknek nincs semmi gyakorlati hasznuk, de az örök értékekre figyelmeztetik az embereket.”

E nagyszabású célok érdekében az egyesület igazi gittegyletként működött, gitt nélkül ugyan, de mindjárt az alakuló ülésen jelvényt készítettek (hét hajszálpontosan egyforma hegycsúccsal, amit Fábián rajzolt hófehér hammerpapírra tussal), volt gyűjteményük, ahová a haszon nélküli dolgokat felvették, mindennap más-más elnökük és két alacsonyrendű tagjuk, akik a legalsó lépcsőn ültek, az egyik kávét főzött, a másik kipucolta a többiek cipőjét, s még egy tiszteletbeli tagjuk is, az általuk Jónásnak elnevezett éjjeliőr. Azonkívül, hogy a haszon nélküli dolgokról vitáztak, mást gyakorlatilag nem csináltak, a történések jelen idejében legalábbis, kivéve az Epilógust, amikor eltemették a szerencsétlen módon vízbe fulladt társukat. S mindez – a mű cselekményének legfontosabb paneljei, az is, hogy a Szegény Kis Rahmánovics meg fog halni, és ezzel vége is lesz az egyesületesdinek – már a bevezetőben kiderül, miért is van hát szükség a hat-hét vitaepizódra? Feltehetőleg azért, mert ez a fabulának csak prózapoétikai értelemben tekinthető cselekményváz, ez a játékos, már-már abszurd építmény és maguk a többnyire nem igazán épületes viták is csupán keretül szolgálnak valami másnak az előadásához. S ebben kulcsszerepe van a mű eddig még nem említett szereplőjének, bizonyos értelemben a főszereplőjének, az elbeszélőnek, aki nem csupán az egyesületbeli tevékenységet adja elő. „Hőseiről” gyakorlatilag mindent tud, ismeri az előéletüket és a későbbi életútjukat is, nemcsak a vitákat idézi föl, de elmondja azt is például, hogy a bokszoló Bresztovszky milyen gyerekkori élmény miatt fél betegesen a kígyóktól, de a fiúk felnőttkori találkozásairól, pontosabban mindig csak Baras és egy-egy társa későbbi találkozásáról, beszélgetéseiről is beszámol, hol összefüggésben a vitában elhangzottakkal, hol inkább csak asszociatívan vagy önkényesen. E későbbi találkozások, beszélgetések során feltáruló életutak arról tanúskodnak, hogy a felnőttek kamaszkorban elutasított világa „előbb-utóbb valamennyiüket felszippantja majd a megalkuvások és a kényelem szívókútjában”.¹⁴ Az elbeszélő nemcsak idézi a szereplőket, de gyakorta ki is egészíti, folytatja, esetenként le is leplezi őket, ide-oda ugrál az időben, egy meghatározatlan jelenből (vélhetően a hatvanas évek második feléből az ötvenes évek második felére) visszatekintve („mindmáig nem vitte többre”), hol személytelen narrátorként, hol fejedelmi többesben érzelmet és véleményt nyilvánít, ítélkezik, ironizál is akár („A hosszan tartó, összevissza csapongó párbeszédek után az elbeszélés kevésbé rázós szövegrészt kíván, afféle szellemi pihenőként, és erre az Egyesület harmadik összejövetelét használjuk fel, amikor is Angeli volt az elnök, és kívánságára a Zöldinges Idiótáról kellett beszélni.”). Úgy viselkedik, mintha a diákok közül is való lenne, meg nem is.

Ez volt Gion első nagyobb lélegzetű munkája, feltehetőleg egyszerre akart újítani és bizonyítani is, talán ez az oka annak, hogy igen összetett, kritikusabban fogalmazva: nem igazán átgondolt, sőt következetlen, tisztázatlan elbeszélői pozíciót és stratégiát választott. Esetleg még az is, hogy a gyerekesnek tűnő keretjáték és a kisregény-terjedelem ellenére is komolyan akart szólni a fiatal nemzedék felnőtté válásának, helykeresésének, társadalmi beilleszkedésének gondjairól, széles körű epikai tablót kínálva, önkritikusan, de egyszersmind kemény társadalomkritikát is gyakorolva, fityiszt is mutatva, és (Thomas Manntól tanult) alig észrevehető iróniával, szatírával¹⁵ is élve. Ehhez azonban nemcsak az elbeszélésmódot kellett megbonyolítani, de az alapvetően eseménytelen s hellyel-közzel érdektelen párbeszédeket, okoskodásokat beiktatott történetekkel, anekdotikus jellemrajzokkal dúsítani, élményszerűbbé is tenni. Mindez együtt, egyszerre, ebben a formájában nem eredményezett hibátlan művet, a jellemek és sorsok szükségszerűen kidolgozatlanok, vázlatosak maradnak, s a fölskiccelésük közben megpendített, megfricskázott társadalmi-politikai kérdésekkel, jelenségekkel (kétszínűség, alakoskodás, nacionalizmus, párttagság, a film, a sajtó szabadságának hiánya, a szovjetek második világháborús szerepe stb.) összefüggésben sem állnak össze valamiféle korképpé, ráadásul a kétféle idősík rendszer-, illetve társadalomképe között sem érzékeltetnek különbséget. A diákok vagy az elbeszélő elkalandozásai során született viszont néhány emlékezetesen megformált jelenete, lírai pillanata a kisregénynek, melyek általában kevés vonással is hitelesen megformált rendhagyó személyiségekhez kapcsolódnak, például az igazságtalanul szenvedő kőtörőhöz, az ellenzéki Őrnagyhoz, a Zongorázó Nőhöz, a javítóintézeti Alexandrához, Hornyák tanár úrhoz. Másrészt a mű minden hibája ellenére azt látványosan bizonyította, hogy szerzője már nemcsak megtanult írni, de a társadalmi problémákra érzékeny, sokoldalú mesterségbeli tudással felvértezett, kész író. Gerold László szerint modern regénynek tekinthető, „a szónak abban az értelmében, amely az időbeli »kuszaság«, az asszociációs pókháló egymást keresztező és egymásba fonódó szálain jut kifejezésre”.¹⁶ 

Herceg János, a jugoszláviai magyar irodalom már akkor is nagy öregje így írt Gionról a nagy feltűnést nem igazán keltő regény megjelenése után: „Festeni és nem ábrándozni semmit, beszélni és nem mondani semmit, de élvezettel és elokvenciával tenni, a színek és szavak önmagáért való varázslatával, körülbelül ez lenne az, amit Gion Nándor irodalmi változatban produkál. Persze a színek még nem mindig tiszták nála, a tónusok néha egymásba folynak, a varázslat is el-elmarad olykor (…) A modern próza nyugati képviselői alaposan kihasználták már az eseménytelen elbeszélés minden lehetőségét. Az új a mi viszonyaink között az, hogy Gion Nándor ilyen könnyen magáévá tudta tenni a teljes kötetlenségnek ezt a termékeny magatartását, a szabadságnak ezt a fölényes technikáját (…) Reméljük, egyszer még mondani is fog valamit.”¹⁷ (Kiemelés – E. T.) A szerző maga, amikor idősebb korában visszatekintett pályakezdő műveire, kivétel nélkül minden alkalommal megjegyezte, hogy első könyvét „elég gyengének”, „elég silánynak” tartja. Az egyik utolsó irodalmi beszélgetésében elmondottak szerint pedig mintha Herceg János utolsó mondata is elgondolkodtathatta volna annak idején: „Visszatérve a saját indulásomra: amellett, hogy a havi fizetésemért újságíróként kőkeményen megdolgoztam, írtam a regényeimet. Az első elég silányra sikeredett, kicsit trükkösködtem, moderneskedtem. A kritika szerencsére elég jól fogadta, kalapáccsal nem vertek fejbe, sőt időnként még dicsértek is. De akkoriban döbbentem rá, hogy kisebbségi magyarként túlságosan nagy luxus lenne az, ha csak moderneskednék, mondani is kellene valamit, mégpedig a valóságról. S a második (a pályadíjnyertes) regényem (Testvérem, Joáb, 1969) már ennek a szándéknak a szellemében született, s ebből lett az első bajom íróként, de valójában íróként is ezzel a könyvemmel szereztem nevet”¹⁸ (Kiemelés – E. T.).

A regény utólagos szerzői elmarasztalásában a létező hibái mellett valószínűleg az is közrejátszott, hogy az évek múltával Gion némiképp átértékelte az Új Symposion szerepéről vallott korábbi nézeteit és a saját viszonyát is hozzá. Többször is beszélt a mozgalom tevékenységének ellentmondásairól, a kívülről való manipuláltságáról, s hogy ennek hatásai alól nem lehetett mentes az ő első műve sem. Füzi Lászlónak mondta el például a következőket: „Felforgattuk és egészségesebbé, mindenképpen korszerűbbé formáltuk az irodalmi értékrendet, ebben elöl jártunk a magyar nyelvterületen, és eddig rendben is volt minden. A kísérő-zöngékkel azonban nem mindig. A kozmopolitizmus egészséges elemeivel együtt belopózott valami nyegleség is, továbbá a jugoszlávság beteges hangoztatása. Amíg úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti taktikai húzás a felfutás érdekében, magam is beálltam a szajkózók közé, de amikor észrevettem, hogy egyesek túlzottan komolyan veszik, hátrább húzódtam.”¹⁹ 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián elmondott bemutatkozó előadásában még kritikusabban fogalmazott: „A pályafutásom legelején úgy nézett ki, hogy csatlakoztam egy csoporthoz, van, aki hallott róla, van, aki nem, úgy hívták, hogy Új Symposion Csoport. Abszolút kozmopolita, abszolút modern és minden, amit akarunk. Erre is volt igen sok pénz, azért, merthogy kozmopolita és modern volt, ebbe beletartozott a jugoszlávság is. Valahogy ez a csoport úgy vallotta magát magyarnak, hogy különb magyar, mint az anyaországi magyarok, akiket megszálltak a szovjetek, és egyébként is gyávák, meg amit akarsz. A romániai, csehszlovákiai magyarokról nem is beszélve. Mi vagyunk a legkülönb magyarok, mert mi valójában jugoszlávok vagyunk. Nagyon félrevitte a csoport legtöbb tagját ez a jugoszlávság, de bevallom férfiasan, az első könyvemet, az első regényemet kicsit én is ebben a szellemben írtam meg. Nem volt igazán jó regény, az volt a címe, hogy Kétéltűek a barlangban.”²⁰ Az utólagos visszatekintésekben Gion (ahogy részben már a fenti idézetekből is látható volt) az Új Symposionról való leválását, a „modernkedéssel” való szakítását, a valósághoz, a realizmushoz való visszatérését nagyjából az első két regénye közé teszi („Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nemcsak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek. Imigyen morfondíroztam, és azt hiszem, igazam volt. Mert ennek a világnak a magva adva volt, megformálódott még a régen átvirrasztott szenttamási éjszakákon, és azóta is mágnesként magára ragasztotta az újabb eseményeket. Otthon vagyok benne, messzire mutathatnak, akár Ahasvérus, talán tudok írni róla, sőt, esetleg alakíthatom is szerény írói eszközökkel és tekintéllyel. Huszonhét éves koromban a második könyvemben, a Testvérem, Joábban tértem ide vissza, még csak a peremét kaparásztam, így is kisebb botrány keveredett belőle, ami meggyőzött arról, hogy ügyesen fordultam”²¹). Nem lehet nem észrevenni ennek a felismerésnek a rokonságát Szenteleky Kornél sokat idézett mondataival: „A lényeg az, hogy igazi életet, igazi mát adjon az író. Az, aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásművésszé nőheti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába… Az író már nem csupán művész, a mai írói elhivatottság már sok tekintetben etikai irányú.”²² 

Az én fenti olvasatom szerint azonban már a Kétéltűek a barlangban is, ha (a szerző szóhasználatával élve) trükkösködve, moderneskedve is, de próbál a valóságról, a vajdasági magyarság korabeli világáról szólni, viszont – ahogy a továbbiakban látható majd – a Testvérem, Joáb sem hagyományos realizmussal ábrázolja a kisvárosi társadalmat, a symposionista hatásoktól az sem mentes, sőt még a következő mű, a kötetben mindmáig meg nem jelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című napló sem. Tehát az első két könyv között sem az írói eszközök, sem a valósághoz való viszony tekintetében nem érzékelhető ma már olyan éles cezúra (a keletkezésük és a megjelenésük közötti egyetlen év alatt elég nehezen is képzelhető el ilyen fordulat), mint amiről az író előszeretettel beszélt. S ugyanígy a symposionista törekvésektől, szellemiségtől való eltávolodása is inkább néhány évvel későbbre, a hetvenes évek első felére (a Latroknak is játszott tetralógia első két kötetének írása idejére) tehető.

*

A felnőttkor határán álló fiatalok hamvába holt lázadását megjelenítő Kétéltűek a barlangban-nal szemben az egy évvel később megjelent Testvérem, Joáb a lázadás motívumát már föl sem villantja, épp ellenkezőleg, én-elbeszélő hőse, egy fiatal építésügyi ellenőr korrumpálódásának útját mutatja be (igaz, ezzel a fiatalság konformizálódásának problematikáját tovább boncolgatja, ahogy a kor számos más műve, szövege is,²³ a legismertebb közülük Végel László Egy makró emlékiratai című regénye), s rajta keresztül a kisvárosi társadalom egész politikai-gazdasági életét jellemző immorális romlottságot, belső sivárságot, mindenféle pozitív útmutatás nélkül. Mégsem elsősorban ezen, a korban még szokatlan írói magatartás miatt vált botránykővé a mű, még megjelenése előtt, hanem elsősorban az aktuálpolitikai és tabutémákat érintő utalásai miatt. Az 1968-as vajdasági regénypályázat díjnyertes alkotásáról szóló kiadói tanácsi közlemény (ami „az irodalmi közvéleményben egymásnak ellentmondó vélemények és értékelések” létével indokolja megfogalmazódását, miközben a mű még csak kéziratban létezett), amikor a regény kiadás előtti átdolgozására (változtatásra, törlésre) szólítja föl a szerzőt, fenntartásai között ugyan elsőként az egyoldalú, torz, negativista jellegű valóságképet, társadalomábrázolást említi, de ennél súlyosabban eshettek latba a mű némely külpolitikai kitételei. A regény egyik sajátossága, hogy gyakorlatilag egybeesik cselekményének és megírásának, sőt az első olvasatainak az ideje is. A hősei (még a cenzúrázáson átesett, megjelent változatban is) többször tesznek utalást a háború lehetőségére (az események 1968 őszén játszódnak, Csehszlovákia lerohanása után), arra, hogy a szovjet hadsereg és szövetségesei akár meg is támadhatják Jugoszláviát (az elbeszélő baráti társaságának egyik tagja, Kovács Pali például így: „Most aztán szarban vagyunk. Nagy hirtelen könyvet adunk ki a légvédelemről, és osztogatjuk az embereknek, hogy felvilágosítsuk őket, mi a teendő a testvéri szocialista segítség esetén. Nagyon szeretnék most találkozni azzal az ezredessel, aki a légvédelmi tanfolyamon a szovjet barátságról és segítségről beszélt […] Lehet, hogy szocialista jóakaróink csak arra várnak, hogy letörjük és betakarítsuk a termést. Akkor aztán nem tudunk hová bújni előlük, és honnan lövöldözni rájuk”). Ennek 1968 őszén, a mű írásakor lehetett némi realitása, a felemlítései 1969-ben viszont már nem feleltek meg „az ország külpolitikai érdekeinek, amennyiben sérelmesek egyes országokra és nemzetekre, másfelől pedig külpolitikánk koncepciójának helytelen magyarázatára is okot adhatnak”, ahogy a Kiadói Tanács közleménye fogalmaz.²⁴ Gion évtizedekkel későbbi vallomásai szerint²⁵ a pártközpontban emellett művének azon passzusai miatt is önkritikára akarták kényszeríteni, amelyekben szereplői a második világháború végi magyarok elleni kollektív megtorlást, vérbosszút teszik szóvá (a műbeli kisvárosi kocsmában gyakorta idejét múlató társaság tagjai közül Kovács Pali, akinek az apját is ekkor ölték meg, rendre emlékezteti rá Opatot, a sánta pincért, aki akkoriban a kisváros rendőrparancsnoka, a megtorlások irányítója volt). 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémián tartott bemutatkozó előadásában már egyenesen azt állítja Gion, hogy a regénye körüli huzavona igazi oka ez volt, csak erről akkor egyáltalán nem volt szabad beszélni.²⁶ A symposionisták (Bányai János, Bosnyák István, Fehér Kálmán, Gerold László, Utasi Csaba, Tolnai Ottó és mások) természetesen méltán, okkal háborodtak föl, és álltak ki (előbb az Új Symposionban, majd a Magyar Szóban) a mű és Gion mellett, s ezzel az irodalom autonómiája mellett.²⁷ Talán kapóra is jött nekik a konkrét eset, hogy annak kapcsán az irodalommal, a valóságábrázolással kapcsolatos általánosabb érvényű esztétikai elveiket és az alkotói szabadságról vallott nézeteiket ismételten megfogalmazzák, és ütköztessék a hatalmon lévő kultúrpolitikusokéval. Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője visszaemlékezésében leírja ugyanakkor, hogy miután elolvasta a kéziratot, ő azonnal átlátta, „Gion valóban jó regényt írt, legfeljebb néhány olyan kitételt, kiszólást kell belőle törölni, amely valakinek szemet szúrt, és a körülötte fölvert por után szemet szúrhatna a megjelenéskor is”, többek között feltehetően a „szarok az oroszokra” típusúakra gondolt, amire éppen a Kiadói Tanács elnöke hívta fel a figyelmét. Majd arról is beszámol, hogy végül is sikerült érvényre juttatni a szándékát, és az írókkal lefolytatott heves tanácskozás, vita után néhány nappal alig félóra alatt teljes egyetértésre jutott a szerzővel.²⁸ Utasi Csaba egyik korabeli írása szerint Gion a felborzolt kedélyek lecsillapítása érdekében négyszeri alkudozás után egyezett bele néhány változtatásba,²⁹ de ez az eltérés ma már talán nem annyira fontos, a lényeg, hogy a könyv a második és a harmadik díjas művel egy időben, még 1969-ben meg is jelent.

A regény korabeli fogadtatásában a politikai szempontok mellett, s részben összefüggésben velük, meghatározó szerepet kapott időszerűségének hangsúlyozása, Tomán László egyenesen azt írta: „Gion regényének legnagyobb erénye az időszerűség. Csak akkor keletkezhetett, amikor keletkezett. Szinte végzetesen egy időponthoz van kötve. Egy kisváros életének rajzával a társadalom keresztmetszetét adja egy meghatározott pillanatban.”³⁰ Ma már a keletkezése és kiadása körüli bonyodalmaknál, az aktuálpolitikai vonatkozásoknál, a magyar kisebbség sebeire való rámutatásoknál, de még a korabeli társadalmi keresztmetszetnél is érdekesebb, izgalmasabb kérdésnek tűnik mégis a regény irodalmisága, egész nyelvi-poétikai rendszere, amely képes a korhozkötöttségétől is megszabadítani, még ha „provokativitása”, „ellenregény”³¹ volta már ebben az értelemben sem érvényes annyira, mint a kortársak számára. S jóllehet szereplői gyakori párbeszédeit Gion kihasználja arra, hogy számos aktuális üzenetet csempésszen a regényébe, hogy saját kora társadalmi viszonyairól kritikus képet mutasson (lásd a már idézett, korabeli, Hornyik Miklósnak adott interjúrészletét: „a párbeszéd közben lehet becsempészni a regénybe a legérdekesebb és legsúlyosabb dolgokat, miközben a tettes »mossa kezeit«”³²), a konkrét térhez (egy megnevezetlen vajdasági, leginkább Szenttamásra emlékeztető kisváros) és időhöz (szintén csak kikövetkeztethetően 1968 ősze) kötöttsége szövegszerűen jóformán csak a fenyegető szovjet veszélyre, illetve a második világháborút követő eseményekre való utalásokban nyilvánul meg. Tágabb világpolitikai és kultúrtörténeti (vietnami háború, beatkorszak, ifjúsági mozgalmak) vagy igazán helyi rendszerspecifikus (sajátos jugoszláv önigazgató, de mégiscsak pártállami szocializmus jellegzetességei, belgrádi ifjúsági megmozdulások stb.) korjellemző vonatkozásokkal, összefüggésekkel nem gazdagítja és/vagy terheli művét a szerző. Láthatóan leginkább csak egy jobb sorsra érdemes fiatalember hétköznapi leromlástörténete, ahogyan maga fogalmazta meg: „a lelkiismeret nélküli lezüllés”³³ ábrázolása foglalkoztatja. A nagy tudatossággal, fegyelmezetten és szikár pontossággal felépített regény minden elemét, cselekménymozzanatát, párbeszédét, nyelvét, motívumhálózatát, szimbolikáját e feladat megvalósításának rendeli alá.

Az egyes szám első személyű narráció is ennek szolgálatában áll, még ha paradox módon is. S. Tamás, a mű elbeszélője ugyanis nem saját elzüllésének történetét meséli, hanem csupán tárgyilagosan előadja életének azt a néhány hetét, amelynek hétköznapiságába látszólag csak az egykori iskolatárs, barát, Fehér Ló Németországból való hazalátogatása hoz eseményt, az ő érkezésével kezdődik és az elutazásával zárul a regény. A közben történtek megismerése nyomán azonban az olvasó tudatában összeáll egy olyan negatív „fejlődéstörténet”, melynek a végén már egy egész más ember búcsúzik Fehér Lótól, mint aki aznap fogadta, amikor Joáb I., a „városelnök” véglegesen megbízza az építkezések ellenőrzésével. A mű kezdetén az eszményi, tiszta értékek iránt fogékonyságot mutató fiatalember még azért örül például a megbízatásnak, mert szereti a szabályos és szép épületeket, és fontosnak tartja, hogy az emberek jól, szépen építsenek, szigorúan számon kéri az építkezési stikliket, s lelkifurdalást érez, mert az idegösszeomlással kórházban lévő kedvesének, Máriának nem írt levelet. A mű végén viszont már ő is vészkijáratot akar építeni, mint Joáb I., maga kezdeményezi az öreg mérleges (aki a mű kezdetén ledisznózta a részeg társaságukat) megverését, és gátlástalanul lép túl beteg kedvesén, akinek nem sokkal korábban örök szerelmet ígért. Közben, azonkívül, hogy barátaival esténként gyakorta Joáb II. kocsmájában beszélget, általában halat eszik, rumot és vörösbort iszik, Tom Jones egyetlen számát hallgatja folyton, előbb szerelmet hazudik a Zsuzsanna nevű barátnőjének, alkut folytat az őt megvesztegető építési vállalatigazgatóval, Sztanticscsal, önként a városelnök valutaüzletének közvetítőjévé válik, megbízást teljesítve, de megbízóját megzsarolva, meglopja Török Ádámot, végül az utált Akilev rendőrfőnök spiclijévé válik, és hajlandó a barátjáról, Fehér Lóról jelenteni neki. Ami meglepő, hogy életének ezeket a fordulatait is szenvtelenül, inkább csak a tényekre koncentrálva, stiláris és nyelvi egyhangúsággal adja elő, különösebben nem viszonyul hozzá sem érzelmileg, sem morálisan. Mintha nemcsak a város, de saját életének is csupán közömbös megfigyelője lenne. „A közömbösség szürke színeivel dolgozik tehát, mind monológ-prózájának közvetettebb, mind pedig közvetlenebb, a dialógusokra épülő változatában. Tényeket közöl – s ez az, ami a magatartását alapvetően jellemzi. Szürke mellé szürkét rak, az átlagosnak, a hétköznapinak felsorakoztatásával pedig nem kiemel, hanem közömbösít, s így akarja az általánosabb érvény erejéig eljutva világról alkotott képét realizálni” – írja Bori Imre, a mű legalaposabb és legértőbb egykorú elemzője, stílusának pontos jellemzője.³⁴  Gion láthatólag tanult a francia új regény részletező tárgyiasságából, de leírásaiban – ezt is jól látja Bori – nem alkalmazza olyan radikalizmussal azt, „egy pillanatig sem engedi öncélúvá válni, s így leírásai nem is függetleníthetik magukat a kontextustól, a motívumokból kialakuló rendszertől”.³⁵ S vélhetően sokat tanult a kortárs amerikai prózában népszerű, leginkább Hemingway műveiből ismert, a „behaviorista” lélektani irányzat hatását mutató narrációs eljárásokból is, a láthatón, hallhatón ritkán lép túl, szereplői pszichéjével nem sokat törődik, viselkedésüket, cselekedeteiket mutatja be, és párbeszédelteti őket csupán, ráadásul mondattani és stilisztikai szempontból is igen leegyszerűsített nyelvi formákban. A regény nyelvének többek által szóvá tett egyhangúsága, szürkesége, feleslegesnek tetsző ismétlései kapcsán Bányai János már a mű első olvasatakor „egyfajta nyelvi realitásról” írt: „a regény nyelve egészében fedi a regényben közölt jelenségeket, helyzeteket, állapotokat (…) a nyelv révén, tehát a nyelv eszközeivel teremti meg a reális világ látszatát. A Testvérem, Joáb nyelve egészében azonos azzal a világgal, melyet megteremtett, azzal a szürke és felszínesnek tűnő, állandóan önismétlő és önmagába maró világgal, mely így semmiképpen sem a külső világ tükre, hanem egy öntörvényű, autochton valóság. Gion Nándor regényének nyelvi realitása tehát nem a világ tükrözésének realitása, hanem egy reális regényvilág megteremtésének feltétele.”³⁶  (Kiemelés az eredetiben.) Ez a reális világot teremtő nyelv éppúgy őrzi a hétköznapi nyelvhez kötődését, mint a kor úgynevezett farmernadrágos prózája, például a már többször említett Végel-regény, az Egy makró emlékiratai vagy a műfaj jellegzetes, a symposionisták körében igen népszerű horvát képviselőjének, Antun Soljannak a művei. Végel László az Új Symposion első számában így jellemezte Soljant: „A mai ember fondorlatosan egyszerű, könnyű mondatainak a mestere. Soljan a próza olyan tisztaságát ápolja, amelyet már a modern amerikai és angol regényekből ismerünk (Hemingway, Updike, Salinger). Mondataiban nélkülöz minden irodalmi manírt, inkább visszatér a próza természetes és tiszta állapotához. (…) a modern ember hétköznapjaihoz, gondolkodásmódjához, fizikai létéhez, beszédjéhez stb. fordul.”³⁷ Gion műve már-már a legutóbbi évtizedek amerikai minimalista, újrealista prózája előhírnökének is látszik, például az igazság pozícióját mintha nélkülöző beszédformája, redukált nyelvi kifejezésmódja s a némiképp redukált személyiségű, „anesztéziás”, „érzéstelenített” antihősei miatt. A rokonság azonban csak látszólagos, Gion éppen hogy nem mond le a felszín mögötteséről, a kontextualizálás művészi eszközeiről, a determináló társadalmi miliőről s az artisztikus jelentésképzés lehetőségeiről.³⁸ Sőt, itt talál rá először arra a nyelvi kifejezésmódra, amelyet Bori Imre az „egyszerűség cseleként” jellemzett,³⁹ s amelynek különbözőképpen módosult változatait későbbi műveiben is gyakran alkalmazza majd (ha kevesebb radikalizmussal is). Elbeszélő, leíró nyelvi formavilága, dialógustechnikája bár egyszerűsített, szürkített, depoétizált, az esetlegesnek látszó hétköznapiság mégis képes lényegi jellemzőket, összetett érzéseket és sajátos líraiságot kifejezni, motivikai, szerkezeti elemekkel (de még a névadás lehetséges vonatkozásaival is⁴⁰) társulva, a nagyobb szövegegységek és a műegész szintjén pedig metaforikusan telített jelentésvilágot magába rejteni.

Ahogy a fentebb vázolt leromlástörténet is megképződik az olvasó tudatában, úgy a figyelmes olvasó számára – nem direkt ellenpontként, de mégis – a rejtett líraisággal átszőtt ismétlődő motívumok, jelképes mozzanatok hálózatából megképződhet a szürke élettények, a kiábrándító nihil mögé szorult értékek poézise is. Tulajdonképpen ezt érzékelve, ehhez viszonyítva ismerhető fel csak a romlottság mértéke. A szerző nem mutatja, de műve igényli az olvasó aktív közreműködését, és bízik az olvasó moráljában. A lopás tényét például súlyosbítja, hogy Joáb II.-nek a megbízásából történik, és attól a Török Ádámtól, aki a Joáb II.-től eltulajdonított pénzen a halálra dolgoztatott bábugyári munkásokat akarja jóllakatni. A mű kezdetén az elbeszélő még mintha Török Ádám barátságát keresné, akiről kiderül, hogy a második világháború után a város egyik kommunista vezetője, a nagy társadalmi változások egyik irányítója volt, de a társai, például éppen a Joáb II. által elkövetett visszaélésektől, korrupcióktól megundorodott, ellenük fellépett, így hamar pozíciót vesztett, lecsúszott emberré vált, a többiek, a környezete számára terhessé, az eszményeihez korszerűtlenül ragaszkodó, kompromisszumképtelen, anakronisztikus figurává. Az ő egykori és aktuális élményein keresztül egyszerre nyit történelmi távlatokat Gion a jelen problémái mögé, és összekötve a folyó túlpartján szájharmonikázó fiú vissza-visszatérő alakjával (a mű végén, egyaránt kirekesztettekként, már együtt is laknak az elhagyott strandkabinokban) és Mária személyével is, sorsuk összhangzó szólama révén szinte észrevétlenül emlékeztet a kisszerű, az önérdeket kereső és érvényesítő hétköznapi valóságban veszélyeztetett, pontosabban már el is veszejtett humánus értékekre, az emberi tisztaságra, önzetlenségre, ártatlanságra, szépségre. A testvériesség gondolatát is Török Ádám fogalmazza meg éppen azután, hogy jó szándéka és idealizmusa a bábugyári munkások valóságától vereséget szenved: „»A szerencsétlenek vigasza, hogy szenvedéseikben társaik vannak« – mondta komoran és ünnepélyesen Török Ádám. – Az ember örül, ha látja, hogy társai és testvérei vannak.” Csakhogy S. Tamás és társai úgy döntenek, Kovács Pali ki is mondja, hogy inkább a Joábok testvérei lesznek, mert Török Ádám álom- és mesevilágából nem lehet megélni. A városelnök Joáb I. és a kocsmáros Joáb II. ragadványnevüket a szöveg szerint azért kapták, mert vélhetően ők a leggazdagabb emberek a környéken, ahogy a háború előtt egy Vanski Joáb nevű földbirtokos volt az. A bibliai Joáb, Dávid király hadvezére azonban a hatalmával visszaélő, a királyi akaratot, törvényt kijátszó, lezüllött vezető típusát is megtestesíti, s a regényben ilyennek, törvényt és nemesebb eszményeket nem ismerőnek, csak az önös érdekeiket érvényesítőnek, de egymással cinkosságban is lévőnek látszik a város egész politikai, gazdasági elitje. Az elbeszélő ehhez a világhoz hasonul, ennek a világnak válik alkotóelemévé, s ami igazán riasztó, hogy Gion különösebben nem indokolja és motiválja hőse beépülését, a körülmények összjátéka (a társadalmi környezet, a vezetői minták, a barátok ösztönzései stb.) eredményeként útja mintha csak természetes és törvényszerű lenne.

A regénye láttán természetszerűleg juthatott eszükbe már a kortárs olvasóknak is Móricz Zsigmond Rokonokja,⁴¹ az 1981-es második kiadás utószavában Bányai János a regényt „filozófiája”, hőseinek magatartása, nyelvhasználata alapján az Aleksandar Flaker leírta „farmernadrágos próza” (Salinger, Plenzdorf, Soljan) körébe sorolja,⁴² Pomogáts Béla 2000-es újraolvasata szerint pedig a Testvérem, Joáb a hatvanas–hetvenes évek azon „neorealista” látásmódját és regénytechnikáját követi, amely többek között Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre, Somogyi Tóth Sándor, Moldova György, Szakonyi Károly, Gáll István műveinek volt sajátja.⁴³ Nem zárom ki mindezen s a már fentebb említett (részben akár egymásnak ellentmondó) hatások megtermékenyítő voltát Gion prózájára, számomra mégis sajátosan egyéninek, a kortársi törekvések egy részével inkább csak érintkezőnek tűnik az az irodalmi eszközrendszer (középpontjában a tényszerűségre koncentráló, szenvtelen, retardált nyelvhasználat és a jelképes, szimbolikus kifejezésmód ötvözésével), amelynek révén a valóságábrázolás magyar irodalmi hagyományait megújítva sikerrel, időálló esztétikai formában valósította meg a hétköznapi helyzetekből kibontott és konkrét aktualitású társadalmi és morális problémák általánosabb érvényre emelését. Lehet, hogy a kortársak számára provokatívnak (is) hatott, de a fentiek miatt válhatott a kor egyik mindmáig üzenetet hordozó alapművévé, nem véletlen, hogy kihívást, termékeny újraolvasási lehetőséget nyújt irodalomtörténészeink számára is.⁴⁴ 

Kevesen gondolhatták a hatvanas évek végén Török Ádámnak a bábugyári munkásokhoz szóló – a cselekmény kontextusában még nevetségessé is tett – monológját olvasva, hogy nagyon leegyszerűsítve, de tulajdonképpen a szerző jövőbeli életművének programját olvassák: „A szép dolgokról kell beszélni, és a szép dolgokra kell gondolni. Még akkor is beszélni kell róluk, ha nincsenek; az álmokról is kell beszélni, és meséket kell mondani, egészen addig, amíg az emberek el nem hiszik az álmokat és a meséket.” A későbbiekben novellák, novellaciklusok, ifjúsági és felnőttregények sorozatában igyekezett megfelelni ennek a programnak Gion Nándor, még ha rendre megjelenítette azt is, amivel szemben a szép, az álmok és a mesék igazán elnyerik értelmüket.

*

Előttük azonban (illetve már az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regény megjelenése után) született még egy kitérőnek látszó, az életműbe nehezen illeszthető, önálló kötetben mindmáig meg sem jelent műve, a Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplója, naplóregénye, ami egyszersmind a pályakezdés viharainak részeként Gion nevét még ismertebbé tette. Az író úgy emlékezett vissza későbbi interjúiban, hogy a Testvérem, Joáb körüli külpolitikai implikációk miatt Magyarországon is felfigyeltek rá, s mivel „a szovjeteket gyalázta ez a fickó, nem engedték be a regényt. Itt Magyarországon feketelistára kerültem, Jugoszláviában pedig abszolút gyanús íróként kezdtek számon tartani, azzal együtt, hogy ez egy olyan tisztességes, rendes újságíró” – meséli a már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben.⁴⁵ Lehet, hogy így történt, de egy évvel később, 1970 őszén-telén körülbelül fél évig Budapesten tartózkodott, feltehetőleg valamilyen ösztöndíj révén, és az ott, értelmiségi körökben, de többnyire kocsmákban, csehókban, bárokban, házibulikon szerzett élményei, illetve egy kettős szerelmi élménye alapján írott naplóját az Új Symposionban folytatásokban, nyolc részletben (1971/5–1971/12.) frissiben meg is jelentette. Bizonyíthatóan gondolt a könyv formátumú kiadására is, de az újabb bonyodalmakat okozó várható reakciók miatt végül lemondott róla. Erről is beszámol Juhász Géza, a Forum Könyvkiadó akkori főszerkesztője már idézett visszaemlékezésében, igaz, egy név nélküli esetként, de azonosíthatóan. Elmondja, hogy maga is sokallotta a pesti újságírói, írói körökben elhangzottakat visszaadó szövegben a „zsidózást”, de mielőtt közölhette volna a szerzővel a kifogásait, levelet kapott az újvidéki zsidó hitközségtől, melyben a Symposion-közlés alapján, értesülve a kiadói tervről, a leghatározottabban tiltakoztak a könyv megjelentetése ellen, kilátásba helyezve, hogy ellenkező esetben „antiszemitizmus terjesztése, illetőleg fajgyűlölet szítása miatt” eljárást indítanak a kiadó ellen. Juhász szerint ezek után vita nélkül egyetértésre jutott az íróval, hogy „sem a szerzőnek, sem a kiadónak nem válna előnyére a megjelenés”.⁴⁶ Gion egy későbbi vallomásos naplórészletében ugyanakkor arról tesz említést, hogy „a naplót diplomáciai tiltakozások nyomán kivonták a nyomdából, könyv sohasem lett belőle, talán jobb is így, számos ostobaságot írtam bele, ma már nyomtatásban főként a szerelmi ügyeimet hagynám benne, azokat a részeket, melyekben elmarasztalóan szólok emberekről, akik akkor nem védekezhettek, sietve kitörölném…”.⁴⁷ Egy televíziós interjúfilmben pedig azt is állítja, hogy a napló miatt (nyilván a folyóiratbeli publikációja miatt) egy évre kitiltották Magyarországról.⁴⁸ Mivel az Új Symposion egykori számaihoz ma már nem könnyű hozzájutni, a napló a mai olvasóközönség számára szélesebb körben a legutóbbi időkig gyakorlatilag megismerhetetlen volt. Árpás Károly, a Gion-életmű egyik legalaposabb ismerője és kutatója azonban a 2008 nyarán megjelent tanulmánygyűjteményében közli az általa kiterjedt szöveggondozói munka után, magyarázatokkal, jegyzetekkel ellátott, kiadásra előkészített szöveget.⁴⁹ 

A Véres patkányirtás idomított görényekkel az Új Symposionban „pesti napló” jelzettel jelent meg, az író is következetesen naplóként, „pesti naplóként” emlékszik vissza rá a későbbiekben, az irodalomtörténészek viszont regényként tesznek említést róla,⁵⁰ és Árpás Károly is szépirodalmi alkotásként, naplóregényként tárgyalja. Nem egészen alaptalanul, mert nemcsak a publikálás ténye, a kötetben megjelentetés szándéka, de a szöveg megformáltsága, a beiktatott novellisztikus jelenetek is arra engednek következtetni, hogy Gion többre, másra törekedett, mint egyszerű naplójegyzetek írására. Árpás szerint az amerikai beatirodalom lehetett a szerző egyik mintája, közelebbről Jack Kerouac életrajzi, napló- és riportregénye, az Úton. Véleményem szerint a beszédmód, a nyelvhasználat rokonsága miatt (is) a számba vehető előzmények közé sorolhatjuk a már a Testvérem, Joábnál is említett Végel László-naplóregényt, az Egy makró emlékiratai címűt, illetve az úgynevezett farmernadrágos prózát általában.

A szöveg fölé helyezett mottószerű párbeszéddel mindjárt egy dupla fenekű, a fikció látszatát keltő keretbe foglalja a többnyire azért hihetőleg megtörtént eseményeket, tényeket rögzítő naplót: „Mindent megírsz majd, ami csak történt – kérdezte F. A., amikor eljöttem Pestről. – Igen – mondtam. F. A. sírt és mindenfélét kérdezett tőlem, én pedig mindenre igent mondtam, holott jól tudtam, hogy semmit sem fogok írni arról, ami történt. Legfeljebb majd kigondolok valamit. De azt is csak F. A. kedvéért.” A Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről című, már idézett, évtizedekkel későbbi szövegében Gion bevallja, hogy kétszeresen hazudott a mottóval, „mert végül is azt írtam meg, ami történt, néhol okosan, néhol ostobán sarkítva, a kettős szerelemről azonban őszintén szóltam, bár némi álszenteskedéssel”.⁵¹ A pesti naplónak éppen F. A. a címzettje is (az egyik szerető), illetve a megszólítottja (így kezdődik: „Nem fogod elhinni, Aranyos…”), akivel kezdetben mintha dialógust is folytatna a naplóíró („Mi? Nem ismered a Testőrt? Dehogyisnem ismered. […] Igen, ő az.”), de ez inkább csak az írói következetlenségek egyike, mert később már nincs rá nyelvi utalás. Aranyosnak számol be a névtelen, de egyértelműen Gion Nándorral azonosítható (háromkötetes, első novelláit Ahasverusról, a bolygó zsidóról író, egy alkalommal a Testvérem, Joáb című regényéből is idéző stb.) naplóíró a pesti élményeiről, kalandjairól és a másik lánnyal, Eszterrel kibontakozó szerelméről. Az élménybeszámoló nagyobbik hányada arról szól, hogy mikor, hol, kivel találkozott, és hogyan, miről folytatott eszmecserét. Ezeket a pesti beszélgetőpartnereket többnyire beazonosíthatatlan álneveken (Tölgyesi, Szőcs András, Rózsa Árpád, Kovács Sándor, Jean) vagy beceneveken (Testőr, Szerkesztő, Kicsi, Divatdiktátor, két Underground Költő) szerepelteti, a Pesten felbukkanó vajdaságiakat (Bányai János, Bori Imre, Deák Ferenc) azonosítható monogramokkal, míg számos korabeli ismert, de csak szóba kerülő vagy lényegtelen pillanatokra felbukkanó értelmiségit (Berek Kati, Juhász Ferenc, Nagy László, Major Tamás, Máté Péter, Zolnai Pál) valódi névvel, mint ahogy (Juba) Esztert is, a későbbi második feleségét. A névhasználat, illetve névválasztás is jól mutatja, hogy a valós élmények írásba foglalása, nyelvi megformálása során Gion alkalmasint fiktív elemeket is felhasznált, ezért sem nevezhette valódi nevükön szereplőit (no és azért sem, mert olyan intimitásokról, politikai szempontból számukra kényessé válható szövegekről is beszámolt, melyeknek nem igazán örültek volna). Amennyiben szépirodalmi alkotásként tekintünk a műre, a leírtak hitelességénél, valósághű beazonosíthatóságánál – a műfaj természetéből következően is – fontosabbnak látszik a naplóíró személyes, szubjektív viszonyulása az általa bemutatott világhoz s benne szerelmeihez. Nem az 1970-es Budapest értelmiségi kulcsregénye tehát a mű, és csak részben a magyarországi viszonyok kipellengérezése,⁵² inkább egyrészt egy vajdasági magyar irodalmár véleményének megfogalmazása némely Pesten aktuálisnak látszó kérdésben, másrészt egy kettős szerelembe bonyolódó fiatalember (némi lelkifurdalással terhelt) vallomása egyik kedvesének. Ez utóbbi természetes irodalmi szituáció, az viszont már kevésbé, és inkább mesterkélt irodalmiasságnak, elbeszélői alaphelyzet-teremtésnek tűnik (igaz, egyúttal a levél-, illetve naplóregény-hagyományok követésének), hogy a naplóíró Aranyosnak, a Pesten megismert, majd otthagyott kedvesének (akiről alig tudunk meg valamit) számol be azokról az intellektuális jellegű élményeiről, amelyekről anno, ott, helyben is beszámolhatott már neki. S ha akkor nem, utólag vajon miért?

Az írók, újságírók, szerkesztők, képzőművészek, zenészek, filmesek és mások társaságában – gyakorta az egykötetes fiatal író, Reményi-Benz (vélhetően Bereményi Géza) asztaltársaságában –, általában ivászatok, bulik közben lefolytatott beszélgetésekben számos esetleges téma (művészpletykáktól az MSZMP X. kongresszusáig) szóba kerül, de a naplóíró az azokról folyó beszélgetéseket idézi föl részletesebben, amelyek őt jobban foglalkoztatták, amelyekről a maga személyes álláspontját is kifejthette. S ezek gyakorta a nemzeti identitás kérdése körül forognak: mi az, hogy magyar?; milyen a magyarországiak viszonya a határon túli magyarokhoz?; mit jelent ma Pesten zsidónak lenni?; „kis ország vagyunk” mentalitás (Trianon). A magyarországi zsidókérdés leginkább azért foglalkoztatja, azért tér vissza újra és újra hozzá, mert nem érti, hogy miért kérdés az, ki zsidó, ki nem, ugyanakkor miért a kínos feszengés a téma szóba kerülésekor. Szerinte „az volna jó, ha erről komolyan beszélgetnének egymás között zsidók és nem zsidók. Inkább, mint egymás között szépen elmellőzni, s aztán pedig külön-külön fújni az ijesztően egyoldalú szöveget.” Amelyeket, de a zsidókérdéshez való viszonyulás árnyalatait is, ő szépen be is mutatja az „egymás szekerét toló, mindenki másnak a nyakát törő” zsidókat kárhoztató magyar állásponttól, a zsidóvicceken és a „magyar zsidó vagyok” önvallomáson át az antiszemiták kiirtását követelő zsidó álláspontig. A naplóíró Gion nemcsak a zsidókérdésben beszél tabudöntögető módon, de szinte minden témában szabadszájúan, kritikusan, ironikusan, sőt indulatos elutasítással nyilvánul meg. A zsidókérdés kibeszélhetetlensége mellett leginkább a „kisországozás” bőszíti fel: „az a baj, hogy amikor az a sok értelmes ember széttárja a karját, hogy mit tehetünk, kis ország vagyunk, egyúttal mintha azt is mondaná, hogy: mit tehetek, hiszen kis ember vagyok. Tulajdonképpen igénytelenséget hirdetnek saját maguknak, vagy ha úgy tetszik, a kis országok embereinek.” Végül Eszterre, a szerelmére zúdítja a pesti értelmiséggel szemben felgyülemlett összes indulatát: „Igen, valamennyien kicsinyesek és kislelkűek vagytok. Nem véletlen, hogy általánossá vált az az ordináré dilemma, hogy »kicsi vagy kocsi«, és az sem véletlen, hogy zsidóügyekben oda-vissza csak riadt figyelmeztetést tapasztal az ember, hogy egy tizenkilenc vagy húszéves költőcske, még ha az asztalfióknak is ír, előbb tanulja meg az elkenést, mint a verstant, hogy egy fiatal diáklány megkérdezi tőlem, hogy ha magyarul írok, miért telepedtem meg Jugoszláviában.”

Gion nem lát és nem is próbál (a zsidókérdést kivéve) a témái mélyére ásni, inkább csak felszíni jelenségeket sorol, alkalmi beszélgetőpartnerei esetleges állításait általánosítja, túlozza el és kárhoztatja (például a határontúliakkal szembeni kalmármentalitást). Szövegszerűen nehezen igazolható, de mintha a napló címadásában is a magyarországi viszonyok, illetve az általa megkonstruált pesti megalkuvó, konformista értelmiségi mentalitás elutasítása fogalmazódna meg. Magatartásában ott érezni a szabadabb, egzisztenciálisan is jobb körülmények között élő jugoszláviai magyar magabiztosságát, fölényét, a nonkonformizmust, az igényességet hirdető, a nagyobb művészi szabadságával valóban élő symposionista irodalmár vagánykodását, de mindezzel szemben egy csipetnyi öniróniát, önkritikát is. A személyes, vallomásos motivációkon túl a mű létrejöttében, Új Symposion-beli megjelentetésében is alighanem e kétféle mentalitás felmutatásának vágya játszott szerepet. A naplóformában, a szöveg nyelvi megformáltságában, a „jeans-prózát” idéző, szlengelemekkel fűszerezett élőbeszéd szinte alakítatlan alkalmazásában is ott érezni a sympós tempót. Ez a publicisztikus, esszéisztikus témákat és magánéleti élményeket, érzéseket egyaránt hétköznapi esetlegességekkel, pongyolaságokkal visszaadó nyelv azonban ezúttal nem tud esztétikai többletjelentésekkel telítődni, megmarad annak, ami. A cselekmény szegényessége, a történetalkotás hiánya, illetve a lehetséges szerelmi történet kiaknázatlansága, a két szál (a közéleti és a magánéleti) elkülönülése, minden összeillesztési kísérlet ellenére (kezdetben Esztert is zsidó lánynak véli a naplóíró), a nem mindig szervesülő régebbi múltidézések mind a regényszerűség ellenében hatnak. Így a mű szépirodalmi értéke csekély,⁵³ tisztában lehetett ezzel a szerző maga is, talán ezért sem tett kísérletet a későbbiekben megjelentetésére. Főként, hogy ezután bontakozik ki igazán az életmű, szinte évente jelennek meg újabb és újabb kötetei, az idézett Juhász Gézának már akkor, amikor az a napló kiadásáról lebeszéli, olyan másik kéziratot tud például átadni a fölvett előlegért cserébe, mint az Ezen az oldalon című remek novellafüzér, illetve regény, ami még abban az évben meg is jelent.

Részlet a Noran Kiadónál megjelenés előtt álló monográfiából.

JEGYZETEK

¹ Szajbély Mihály: Modern Annales. Alföld, 1995/8. 85–91.

² Szerbhorvát György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Kalligram, 2006.

³ Lásd Bányai János írásait: 1965: A (poszt)modern (?) fordulat éve (Folyóirat a korszakküszöbön). In uő.: Hagyománytörés. Forum, 1998, 88–95.; Diszkontuitásés versbeszéd (Az új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárdés posztmodern felé) In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 27–44. és Virág Zoltán tanulmányát: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

⁴ Bányai János: Diszkontinuitás és versbeszéd (Az Új Symposionhomályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és a posztmodern felé). In uő.: Egyre kevesebb talán. Forum, 2003, 30–31.

⁵ Virág Zoltán: A margó vándorai. Híd, 2005/6. 41–61.

⁶ Tomán László: Olvasónapló regényirodalmunk aranykorából. Híd, 1970/5. 495–507.

⁷ Idézi Tomán László. Uo.

⁸ „… a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd”? (Pozsonyi beszélgetés GrendelLajossal). In Elek Tibor: Szabadságszerelem. Magatartások és formák a kisebbségi magyar irodalmakból. Kalligram, Pozsony, 1996, 152.

⁹ Bányai János: A „felfedezés” regényei. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 17.

¹⁰ A Symposion-nemzedék Kontrapunkt című 1964-es bemutatkozó antológiájában is a Szerb Antalról és Bálint Györgyről írott esszéjével szerepel még.

¹¹ A korai, kötetben meg nem jelent írások, kritikák, esszék, esszéprózák külön elemzését az életmű későbbi alakulása szempontjából nem tartom szükségesnek. GeroldLászló GionNándor pályakezdése című tanulmányában, monográfiarészletében (Híd, 2008/6–7. 63–87.) igen kimerítően ismerteti őket. Gerold szerint „a kritikaírás elsősorban a mesélésre való képesség próbája volt. Azt szerette volna megtudni, van-e készsége arra, amire eleve vágyott, hogy szépíró legyen.” S ugyanezt a funkcióját találja a korai, mitologikus, bibliai alakokról szóló novelláknak is, idézve magát Giont is egy Hornyik Miklósnak adott interjúból: „Meg kellett bizonyosodnom, hogy át tudok mesélni régi történeteket, még ha én találtam is ki őket, olyanképpen, hogy mégis új történetekké váljanak.”

¹² Görömbei András: „A kimeríthetetlen forrás.” Válaszol Gion Nándor. In uő.: Kérdések és válaszok. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994, 202–220.

¹³ Hornyik Miklós: Gion Nándor. In uő.: Szabálytalan napló. Forum, Újvidék, 1981, 135–140.

¹⁴ Gerold László: Kétéltűek a barlangban. Magyar Szó, 1968. augusztus 4.

¹⁵ Hornyik Miklós kérdésére, hogy mit tanult Thomas Manntól, azt válaszolta: „az utánzástól való félelme érdekelt, és az a mód, ahogyan ezt megpróbálta kiirtani önmagából: vagyis a szatírának alig észrevehető szövegbe-szövése. Módszerét el is fogadtam. Az ötletet sokféleképpen lehet alkalmazni, de ma már semmiképpen sem úgy, mint Thomas Mann tette. Ő még türelmes és mértéktartó lehetett, vég nélküli szövegeket rótt, és grammra mérte az igazoló szatírát. Ma sokkal szűkebb helyen, nem matematikai pontossággal, nagyobb és látszólag esetleges adagokban kell alkalmazni.” Hornyik Miklós: i. m.

¹⁶ Gerold László: i. m.

¹⁷ Herceg János: Évek és könyvek. Forum, Újvidék, 1971, 165.

¹⁸ „… csak nézett ránk és hallgatózott” (Gion Nándor). InElek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram, Pozsony, 2004, 247–255.

¹⁹ „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget FüziLászló. Forrás,
1998/11. 5–16.

²⁰ Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

²¹ „Nincs időm észrevenni…”.

²² Idézi Bori Imre a Szenteleky Kornél című monográfiájában. Forum, 1994, 186.

²³ A hatvanas évek közepén a symposionisták egyik fő témája volt a konfromizmus–nonkonformizmus kérdésköre. Lásd erről (is) SzajbélyMihály Újvidék, hatvanas évek című tanulmányát. Jelenkor, 1992/7–8. 625–636.

²⁴ A Kiadói Tanács közleménye Gion Nándor Testvérem, Joábc. regényéről. Új Symposion, 1969. 51–52.

²⁵ Erről beszél az író például a Fábián Péternek adott interjúban: Miért boldog a Virágos katona? Népszabadság, 1992. február 8. 25. és a fentebb már idézett, Füzi Lászlóval folytatott beszélgetésben: „Nincs időm észrevenni…”

²⁶ Gion Nándor: „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk”. Forrás, 2002/12. 3–15.

²⁷ Lásd a sajtóban lezajlott vita részbeni felidézését, ismertetését Szerbhorvát György már hivatkozott Vajdasági lakoma című művében, 150–158., illetve Vajda Gábor Remény a megfélemlítettségben című kötetében, Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 2006, 476–477.

²⁸ Juhász Géza: A fordulat után. Életjel Könyvek 83. Szabadkai Szabadegyetem kiadása, Szabadka, 1999, 135.

²⁹ Utasi Csaba: A félrevezetés járhatatlan út – Válasz Bálint Istvánnak. Új Symposion, 1969. szeptember 30.

³⁰ Tomán László: i. m.

³¹ Bori Imre többek között ezt hangsúlyozta annak idején. Bori Imre: Évek és életek. GionNándor. Híd, 1970/5. Különmelléklet 47–48.

³² Lásd a 11. számú jegyzetet!

³³ Idézi Utasi Csaba: A teljesség felé – Jegyzetek Gion Nándor díjnyertes regényéről. Új Symposion, 1969. január 2. 45.

³⁴ Bori Imre: Kommentárok egy regényhez. Új Symposion, 1961. 51–52.

³⁵ Uo.

³⁶ Bányai János: A realista regény felé. In uő.: Könyv és kritika II. Forum, Újvidék, 1977, 34.

³⁷ Végel László: Bevezető jegyzetek Antun Soljan készülő regényéhez. Új Symposion, 1965/1.

³⁸ Lásd a témához Abádi Nagy Zoltán Az amerikai minimalistapróza című művét (Argumentum, Budapest, 1994) és BocsorPéter: Néhány szó az újrealizmusról c. tanulmányát (Literatúra, 2000/3. 330–337.).

³⁹ Bori Imre: i. m.

⁴⁰ Lásd Bence Erika tanulmányát: A nevek jelölte metaforikus tér GionNándor Testvérem, Joáb című regényében. Híd, 2007/8., 44–51.

⁴¹ Lásd főként Varga Zoltán Testvérünk, Joáb című írását. In uő.: Vajdasági könyvekről visszapillantó tükörben. Forum, Újvidék, 1971.

⁴² Gion Nándor: Testvérem, Joáb. Forum, Újvidék, 1981, 146.

⁴³ Pomogáts Béla: A bárányok hallgatása: Gion Nándor Testvérem, Joábcímű regényéről egykor és most. Új Forrás, 2000/8. 50–56.

⁴⁴ A fentieken túl lásd még Domokos Mátyás: Találtam egy könyvet – Testvérem, Joáb(Holmi, 1994/11. 1515–1516.) és Bence Erika: Prózaforma, aktualitás, kánon. GionNándor: Testvérem, Joáb (Forrás, 2006/5. 88–91.) című írását.

⁴⁵ „Nincs időm észrevenni…”.

⁴⁶ Juhász Géza: i. m. 135–136.

⁴⁷ Naplórészlet Aranyosról, illetve kettős szerelmeimről. In GionNándor: Mit jelent a tök alsó? Noran Kiadó, 2004, 21.

⁴⁸ „Beleszülettem a kisebbségi létbe…” Juhász György interjúja GionNándorral. Rendezte Jeli Ferenc, Duna Televízió, 1994.

⁴⁹ Árpás Károly: A gondozott szöveg – Egy filológiai munka állomásai. GionNándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel. In uő.: Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről. Bába Kiadó, Szeged, 2008, 299–388.

⁵⁰ Lásd például az Új Magyar Irodalmi Lexikon Gerold László által írt szócikkét (Akadémiai Kiadó, Bp., 1994, I. 682.) vagy Vajda Gábor nekrológját a Hét Nap folyóirat internetes honlapján (www. hetnap.co.yu/9.35/cikk14html).

⁵¹ Naplórészlet Aranyosról… 22.

⁵² Ahogy Vajda Gábor állítja, lásd már idézett nekrológját!

⁵³ Nem tudok egyetérteni Árpás Károllyal, hogy „Gion Nándor regénye úgy igaz és jó, ahogy van”, s „jelentős mű”. Inkább a filológus tárgya iránti elfogultsága megnyilvánulásának látom ezeket a megállapításokat, mintsem szilárd alapokon álló esztétikai értékelésnek. Lásd idézett műve 304. és 309. oldalán!

Nyitólap