Baán Tibor

Bratka László: Az időjáró jelentéseiből

Kortárs Kiadó, 2006

Két éve, 2006-ban halt meg Bratka László. Az azóta eltelt idő nem volt, nem lehetett elég arra, hogy az életművét övező kérdéseket a kritika, mely amúgy is számos önértékelési zavarral küzd, megválaszolja. A bajok visszatérő oka a művek tartalmi elemzésének megkerülése és/vagy elmismásolása. Nem szerencsés, ha az elemzett művet a kritikus páratlan elmeélének demonstrációs tárgyává alacsonyítja le. Az is gond, mi több, hiba, ha a kritikus saját prekoncepcióinak szemüvegén keresztül (és csakis így) képes szemlélni az adott művet. Igazság szerint Bratka László életműve a felsorolt kritikai műtétek majd mindegyikét elszenvedte. Elmondható azonban, hogy az utóbbi két évben megjelent írások a korábbinál jóval több empátiával közelednek a tragikusan félbetört életmű rejtvényének megfejtéséhez.

A költő, író és műfordító legutolsó, még életében megjelent könyve, Az időjáró jelentéseiből csak látszólag jelent műfajváltást, hiszen Bratka László már indulása idején, a Ne mondj le semmiről című antológiában (Szépirodalmi, 1974), majd első verskötetében (Verseim idegen tájban, 1982) föllazította a vers keretét, mely valóban csak „keretet” jelentett számára, melyen aztán számos esetben át- és túllendült, mégpedig a verspróza és a prózavers irányába. A diszparát nyelvi rétegeket (ironikusat, köznyelvit, filozofikusat stb.) ütköztető beszédmód logikus végeredménye a mondanivaló tragikomikus összetettsége, amelyben az emberek és kultúrák közötti falak leomlani látszanak. Mindez visszautal az irodalomban (is) lezajló fordulatra, melyben az egységesülő világ mítoszai – a jungi világmodellnek megfelelően – hatalmas összefüggésrendszert alkotnak. A probléma – s ezen a váltón kanyarodik el Bratka László lét- és világértelmezése az abszurd felé –, hogy a világharmónia esélyét kínáló szakrális mítoszok és a profanizálódott hétköznapi valóság tényei képtelenek vegyülni egymással. Hit és hitetlenség, szakrális és profán kényszerházasságából bizarr világzavar, mindent betöltő szorongástudat születik. Bratka László szerves folytonossággal sorjázó versköteteiben (A mohóság hajtotta, a titkok szomja, 1992; Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében, 1993; Ecce volt, hol nem volt, 1998; Felhős, 2001; HÉTPECSÉTES város levéltáraiban, 2003) a fokozatosan kiteljesedő világzavar mint permanens értékválság lepleződik le. A jelen és múlt, ember és ember, eszme és valóság közti találkozások a valóság fölé emelt irracionalitás síkján fogalmi tartalmat hordozó képként funkcionálnak. Az amfiteátrum közelében repülő csészealj suhan, az ember a városgép alatt nyaggatódzik.

Bratka László költészetének, azaz ironikus téridő-ugrásainak logikus folytatása Az időjáró jelentéseiből című prózakötet, mely a megtalált forma felszabadító hatásának köszönhetően – támaszkodva Örkény formateremtő eljárásaira (egypercesek), illetve a műfordításból nyert inspirációkra (különös tekintettel Viktor Pelevinre) – mindenképp új színt jelent a groteszk világértelmezés területén. A kötet többnyire rövid írásaiban, nem meglepő módon, kevés a hagyományos értelemben vett cselekmény. A gépiessé vált élet mint iparosított folyamat („városgép”) nem sok teret enged a személyiség kibontakozásának. Aligha véletlen, hogy Bratka László szereplői vagy beszélő nevekkel jellemzett figurák, főleg a korábbi prózaversekben, vagy – ez az újabb fejlemény – valamely embercsoporthoz, réteghez tartozó alig-személyiségek. A Volt két ikerfivér című írás szereplőinek igazi nevére nem derül fény, mi több, nem is találkoznak, holott megpróbálnak eljutni egymáshoz. Bratka valójában a szereplők létét meghatározó külső körülményeket írja le mint létezési módot. Egy olyan irracionális valóságot, ahol nincs igazi állandóság, minden folytonosan és folyamatosan változik, így igazi megértés, igazi emberi kapcsolat sem alakulhat ki. Vagyis „össze nem mérhető minőségek sikeres összemérésének látszatát kelti lázasan a világ”. Az idézet szellemében érthető, hogy a pályamunkások között élő födélzeti cicógyerök (a hasonló című írásban) méreteit változtató vízióként lebeg, néha „aszalt szilva formájúra, méretűre töppedve, kénes bűzt pöffentgetve”.

Az abszurd méretváltozással, a szereplő személyének elbizonytalanításával szemben a helyszín (mint létmód) többé-kevésbé pontos, realista ábrázolása sajátos ellentétet képez. Például így: „A megfigyelt személy négy települési forma találkozásánál lakott: az egyik a faluból kerületmaggá alakult rész volt; a másik az ipari negyed… a harmadik a hajdani falvak közti mezőkből megmaradt kerületközi gyepű, amelyből ugyancsak akkor nőtt ki egy panel lakótelep. Focizni a negyedik részre, a múlt század elején egy őstölgyes, -fenyves maradványaira épített tisztviselőtelepre járt.” (A liget) A pontos, fekete-fehér képeket idéző helyszínrajz minden, csak nem mozdulatlan. A történelmi idő különböző utakon-módokon keresztül belopakodik az írásokba, melyeknek élményalapja az író ifjúságának vidékeire vezet. Mindezzel együtt Bratka László a Kádár-korszak melósait, kispolgárát, értelmiségi figuráit mint kívülről, a korszak intézményei által meghatározott tudatformákat vizsgálja. A focicsapat, az úttörőmozgalom, a fonógyár, ahol fél évet töltött el, egyszerre van a valóságos téridőben és belül az emlékezésben, még akkor is, ha ezek a társadalmi formációk időközben a történelem szemétdombjára kerültek, ám az író – mint ezt maga vallja meg, szinte lírai személyességgel – „a fantomfájdalomhoz hasonlóan létező fantomlátással” (A dühöngő) rekonstruálja. Antihősei kénytelen-kelletlen reflektálnak a művilágra, megkísérlik azt megtölteni valamiféle tartalommal, a szabadság vágyképeivel. Hogy miképpen, arra jó példa A kultúrház című viszonylag hosszabb, a szociológia szempontjait is kamatoztató írás, mely az intézmény történetén keresztül, tehát sajátos görbe tükörben mutatja meg a korszakot. (A mű középpontjába állított épületről a következőket tudjuk meg: „…a hatvanas évek elején épült, az akkor divatozó álfunkcionalista tundra-megalit stílusban…”)

Bratka László iróniája számos forrásból táplálkozik. Legfőbb módszere, hogy nevetségessé teszi, karikírozza a tollhegyre tűzött témát. Eközben a végső igazságnak kikiáltott hatalom primitív hazugságairól rántja le a leplet. Így arról a körülményről, hogy minden illegitim hatalom az erény ruháiba öltözve hajtja végre „népboldogító” tetteit. A megidézett történelmi vízió (az írások laza időrendben követik egymást) a jelen irányából reflektál a már lejátszódott múltra. Például így: „…az első húsár-űrhajófellövésre az alábbi viccel legyintett komoran a nép: Megkérdezik Kádárt, hogy harminchat vagy negyvenhat forint legyen a hús, amire így válaszol: Mindegy, csak ötvenhat ne legyen!” A kultúrház ironikus korkritikája is logikusan jut el a kilencvenes évekhez: „A kultúrház előbb diszkontáruházként próbált fölkapaszkodni a managernyelvűség uborkafájára…” Valójában az egész megragadásának ez a szándéka magyarázza az író látásmódjának filozofikus természetét. Az emberhez a korszak uralkodó tendenciáin keresztül közelít.

A kötet groteszk karcolatai, egypercesei, parabolikus víziói a mához közeledve a korábbi konkrétumokat részben levetve, illetve szimbolikus rekvizitumként alkalmazva (s ebben a tibetológiát tanult szerző makacs, egyszerre földhözragadt és ugyanakkor metafizikai jellegű érdeklődése nyilvánul meg) egyre személyesebb hangot ütnek meg. Az idesorolható írásokban a Bratka-féle világmodell, ez a megfejthetetlenül önmagába forduló Möbius-szalag a végtelen lehetőségek kozmoszában kutakodik. Vajon hány igazság van? Ahány igazság, annyi világ? S vajon a világépítő logika építőszekrényéből előhúzott létek a Játékmester létkiteljesítései-e? Létezik-e a durva kauzalitást meghaladó finom valóság, ahol a részellentmondások feloldódnak az egységben? A könyv címadó írásában (Az időjáró jelentéseiből) feltűnő tanító szájából a következő mondataprólék jön ki: „Tessék nekem megmondani, ki garantálja, hogy jól gondolom?” Az író válasza: „Jaj, jó uram, a sehonnanból megyünk a sehovába, mi sehonnai finom úriemberek. Egész életünk ennek a traumának a feldolgozására megy el, ráadásul úgy, hogy közben emlékeinkből és terveinknek élünk.” A két egymás mellett elsuhanó mondatnál erősebbnek bizonyul a valóságot megörökítő kép, ahol a tanító a már-már beteges birtoklásvágyát kifejező „töltöttgalamb-dundi, kurvás nőt tartalmazó karosszék mögött áll…”. Az író épp e kép alapján nyilatkoztatja ki, hogy „a beteges képzetek tíz körmével-karmával a jelenbe kapaszkodó percbefúlt ember ez a tanító”. A jellemzés az emberi szavak és a sors közti érzékeny kapcsolatot, a hitelesség kérdését firtatja. Csupa olyasmit, amire Pilinszky a jelenlétvesztés kifejezést alkalmazta.

Bratka László ezt a jelenlétvesztést mint éntelenedést, atomizálódást írja le. Nincsenek illúzói. Pontosan tudja, hogy a „százezred sűrűségűre hígult égi folyó az eső. Csak százezredrésznyire égi, hát nem csoda, ha nem sokat javít a világ állagán, égi volta inkább csak hasonlítási alap, kiindulási pont, cölöp, amelyhez a lehetne-lovakat ki lehet kötni.” (Égi folyó) Az idézet nemcsak a szerző filozofikus gondolkozásmódjának végső premisszáira utal, hanem arra is, hogy nem mondhatunk le a „lelökött kérdések” föltevéséről – akkor sem, ha nincsenek igazi válaszok, hiszen a kérdésekből újabb kérdések ágaznak el, vagyis: „a Himalája magasztalása: elfelejtkezni a Himalájáról!; a Himalája leszólása: diplomáciai kapcsolat létesítése a Himalájával!; ebéd sertéstenyésztőkkel: uzsonnareggeli buddhistákkal…” Az író ezúttal sem él a leegyszerűsítés technikájával. Ellentmondásaival együtt vállalja ezt a létező világot. Nemcsak egy „látásszituációból”, hanem sokból. Valahogy úgy, ahogy a Szemesnek sem áll a világ című, a kötetben nem ritka álomnovellában történik, félig itt, a valóságban s félig már odaát: „…mintha kívülről, szemből is látnám az arcomat. (…) Tehát megsötétedésként ér a felismerés, hogy a mindent elborító sötétből kimeredő két csontkéz az én kezem, a csontujjak az én ujjaim, és a végükön lévő szemekkel látom magam.” Az elmúlás (máshol is) súlyos és sötét előérzetként jelzi a bekövetkező tragédiát. Eddig láthatunk. Ami ránk tartozik, az a művek olvasása és értelmezése. Annak tudomásulvétele, hogy a kritikai doktrínáknál mindig gazdagabb a mű. A művekbe rejtett ember, aki az írás palackpostája segítségével üzen a jövőnek.

Nyitólap