|
András Sándor
In
memoriam Czigány Lóránt
(1935–2008)
Czigány Lóránt 2008. november 8-án
reggel egy budapesti kórházban halt meg, hetvenhárom éves
korában. Londonból a szokásosnál későbben, szeptember
17-én érkezett meg feleségével, Magdával, úgy tűnt,
megjavult állapotban, autón, mint mindig. Szokásuk ugyanis az
volt, hogy londoni házukban töltik a meleg nyarat és a hideg
telet, Lóránt egyiket se bírta, inkább az évi négyszeri
autózást választotta Hollandián és Németországon át, az
előbbiben beszerezte a számára anynyira fontos francia
mezítlábas cigarettaadagot, az utóbbiban viszont mindketten
szerettek megszállni. Másnap este, 18-án a szintén szokásos
vendéglői vacsorán jóízűen ettünk és örömmel ittunk,
egyikünk se gondolta, hogy utoljára. Három nap múlva
kezdődött a baj, három hét múlva ért véget. Magda
mindvégig csodálatos volt.
A temetés éppen arra a napra esett, november
21-ére, amelyiken Lóránt 1956 novemberében elhagyta az
országot, vagyis napra pontosan tért végleg haza.
Külhoni életét ő is Oxfordban kezdte, de
aztán továbbra is oxfordi ösztöndíjjal Londonban folytatta.
Választott tárgyához (Philosophy, Politics, Economy) meg
kellett volna tanulnia oroszul, erre azonban, miután azt itthon
sikeresen elszabotálta, nem volt hajlandó. Inkább Szegeden
megkezdett magyartanulmányait folytatta, arra viszont csak a
londoni egyetemen volt mód. 1960-ban végzett jelesen, utána
már londoni ösztöndíjjal doktorált le. Magdával még
1957-ben házasodtak össze – tavaly ünnepelték
aranylakodalmukat –, és a rákövetkező évben született
egyetlen gyermekük, Judit. Még Oxfordból került be abba a
londoni kisszámú, de igen jeles magyar társaságba, amelyik mindannyiunkat
felkarolt, elsősorban Szabó Zoltánra és Cs. Szabó Lászlóra
kell gondolni. Ez magától értetődő kapcsolatot jelentett a
müncheni Látóhatár, majd Új Látóhatár íróival, a
hollandiai Mikes Kelemen Kör híveivel, no és a párizsiakkal,
Lóránt számára mindenekelőtt Sipos Gyulával (Albert
Pállal).
Legbensőségesebb barátja Siklós István
volt, együtt alapították Szabó Zoltán és Cs. Szabó
László lelkes támogatásával 1964-ben a Szepsi Csombor
Társaságot (magam éppen akkor költöztem át Angliából
Amerikába). A Szepsi Csombor lett a nyugati magyarság egyik
legjelentősebb irodalmi központja: előadásokat,
felolvasásokat rendeztek, könyveket adtak ki, Londonba
látogató magyar írókat istápoltak, segítettek, igyekeztek
közvetíteni. Czigány Lóránt pedig eközben az egész nyugati
magyarság legjelentősebb magyar irodalomtörténésze lett. Ez
azután derült ki igazán, miután 1969-től négy éven át, a
magam ottani négy évét folytatva, magyar irodalmat és nyelvet
tanított Berekelyben, a Kaliforniai Egyetem berekelyi
részlegében. Ekkorra már elkészült első könyve, A
magyar irodalom fogadtatása a viktoriánus Angliában
1830–1914, bár csak évekkel később, 1976-ban jelent meg
az Akadémiai Kiadó „Irodalomtörténeti Füzetek”
sorozatában. New Yorkban kávéztunk a Czigány házaspárral,
Zsuzsa feleségemmel, mielőtt továbbrepültek San Franciscóba,
hogy aztán négy évig ne lássuk egymást. Talán legnagyobb
teljesítményét, a magyar irodalom angol nyelvű történetét (The
Oxford History of Hungarian Literature) amerikai tudományos
ösztöndíjjal (ACLS) írta, már Londonba visszatérte után.
Ő ott – saját szavaival – „a British Museum magyar
könyvek vásárlásával megbízott tisztviselőjeként”
dolgozott, és a köz szolgálata mellett hozzájuthatott
mindahhoz, amire irodalomtörténeti munkájához szüksége
volt.
Érték ezt a munkát – az Orwell
regényében megcélzott 1984-es évben jelent meg – magyar
recenzensek részéről elmarasztaló kritikák is, ami magunkat
ismerve nem meglepő, pedig ennél jobb, informatívabb és
könnyedebb, angol nyelvű olvasók számára kongeniálisabb
összefoglaló a magyar irodalomról, úgy hiszem, nem készült
előtte (de azóta sem). Csak olyan ember írhatta meg, aki már
jól ismerte az angol nyelvű irodalmat, és ezért olvasóinak
elvárásait is. A doktori disszertációból készült első
könyvet egyébként azért sem fogadta üdvrivalgás, mert a
magunk külhonivá vált nemzedékének pátosz nélküli
hozzáállásával, tárgyilagosan, nem sérülten állapította
meg: „Így azután a magyar irodalom különálló világa
voltaképpen terra incognita maradt, eltekintve néhány alkalmi
kötet megjelenésének idejétől.”
Ez a két első könyv Czigány Lóránt
munkásságának szinte csak töredéke. Az 1995-ös Czigány
Lóránt Válogatott Bibliográfia 1955–1995 című
kiadványban 381 tétel található, és nem nehéz elgondolni,
hogy ezek száma tetemesen nőhetett az azóta eltelt tizenhárom
év alatt. Nem érdemes most itt felsorolni megjelent könyveit
sem, tanulmányairól, cikkeiről, hozzászólásairól,
elbeszéléseiről nem is szólva. Csak példaként lehet
néhányat említeni: Iványi-Grünwald Béla hungarikumgyűjteményének
katalógusát, Cs. Szabó László 1949–1984 közötti
írásainak bibliográfiáját, az Új Látóhatár
repertóriumát, József Attila Szabad öteletek jegyzéke
kiadását (in Arkánum, 1983), Szabó Zoltán két
esszékötetének szerkesztését; jelentős esszétanulmányait
az irodalom államosításáról, az 1967-es nemzedéki vitáról
(„A méhsár megkülönböztető jele”), a nyugati
magyar költészet jellegzetességeiről („Gyökértelen,
mint a zászló nyele”).
Az 1970-es és ’80-as években tevékenyen
részt vett az Anyanyelvi Konferenciában, és ezért sok
támadás is érte. Aki azonban ismerte őt, tudhatta, hogy ő
sohasem árulta el az ’56-os forradalom ügyét; csak az akkor
egy életre borostyánkőbe fagyottnak tűnő helyzetben művek
és írók megjelenését igyekezett segíteni. Hogy ez így
volt, arra legjobb bizonyság az a bizalom lehet, amellyel Szabó
Zoltán, aki pedig nem engedékenységéről volt híres, fordult
hozzá ismételten, vagy az, amellyel Antall József
miniszterelnökségének – a szó több értelmében is –
megbízott minisztere volt a londoni követségen. 1990-től
kezdve a Kortársban, ahol a „nyugatiakat” nagyon is
felkarolták, szívesen közölték, gyakran publikált (egyéb
díjai és kitüntetései mellett Kortárs-díjban is
részesült).
Nemcsak a szavak szállnak el, az élet is, a
teljesítmény azonban marad. És ha dicsérni jöttem
Lórántot, bár temetni is, hadd dicsérjem, munkásságától
nem egészen függetlenül, a több mint ötven át tartó
barátság emberét: csillanó humorát, sőt kajánságát,
emberek és ügyek iránti hűségét, elkötelezettségét;
furcsán összetett egyéniségét: vehemenciája mellett
érzékenységét, publikus kirohanásai mellett nagyon is
privát szemérmességét; és persze a szenvedélyes sakkozót,
az indiai konyha értő rajongóját, a Pékné módra
készített csülök odaadó hívét, „sétáló Jancsi”
sohasem irigy cimboráját, no és a londoni Times magyarokra
emlékező nekrológjainak türelmes készítőjét, akire most,
ez nagy és minden bizonnyal nem múló szomorúság,
nekrológgal kellett itt emlékezni.
