![]() |
Serfőző Simon
Fészekhagyók
Eltelt egy év, másfél is, megy az idő,
nem kell azt hajtani se, mint a lovat.
Közben kiderült, ha lassan is, mert
legtöbbször csak félmondatok jutottak el a füléhez, hogy
elődjét a ládacipelésben annak idején miért vitték el a
rendőrök.
Az esetről csak sutyorogva mertek beszélni az
emberek, hisz nem tudhatta senki, kitől kell tartani. Mindenkit
nem ismerhettek. Főleg azokat nem, akik az utóbbi időben
kezdtek dolgozni a műhelyben.
Ha ketten-hárman összeverődtek, néhány
mondat után, elmondva a legújabb értesülésüket egymásnak,
szét is oszoltak, nehogy gyanúsak legyenek. Valaki rájuk
fogja, hogy szervezkednek.
Voltak közöttük, akiket az irodában
kérdőre vontak, ezt vagy azt az illetőt ismerték-e, mit
tudnak róla. Ha tudtak is véletlenül valamit, hallgattak, mint
földikutyák a lukban, nehogy bajuk essen: kiderüljön valami
róluk is, ami miatt meghurcolhatnák őket.
S mért ne derült volna ki? Mindig nem ültek
otthon. S lakatot se tettek minden esetben a szájukra.
Végül is nem sikerült semmit se kiszedni
belőlük, nem úgy a fiatalemberből, aki a forradalom idején
állítólag belekeveredett valamibe, s a nyomozók csak évek
múlva értek a nyomába.
S talán fegyvert is találtak nála.
– Mért nem tüntette el?
Az illető, aki ezt mondta, vagy inkább
kiabálta, hogy szavát a műhelyzajban a másik meghallja,
gyorsan szétnézett maga körül, valaki illetéktelen nincsen-e
a közelükben.
– Kimehetett volna Nyugatra. Mért nem ment
ki? – mondták mások.
– Azt hitte, nem kapják el? Dehogyisnem!
Ezek-e?
Mikor két-három mondatnál messzebbre
jutottak a beszélgetésben, majdnem mindig feltűnt valaki,
akiről úgy gondolták, jobb lesz tőle távol tartani magukat.
Ekkor másfelé fordították a szót, hadd kanyarodjon el, mint
utcasaroknál a járda.
Régebben nem is egyszer megorrolt ezekre az
emberekre. Ha sok munka volt, előfordult, hogy túl keményen,
türelmetlen hangon szóltak hozzá, ne csellengjen annyit, hol
volt ennyi ideig.
Hol lett volna? Mondjuk, az
impregnálórészlegben, ahová épp ők küldték, hogy hozza el
a következő munkadarabot. Vagy a raktárba kellett neki menni,
netán a balanszírozóműhelybe. Mindenütt mindig nem lehetett.
Attól az időtől kezdve azonban, hogy
meghallotta, milyen együttérzéssel vélekednek az
elődjéről, megváltozott róluk a véleménye. Sőt,
fölnézett rájuk, főleg azután, amikor az is világossá
vált számára, hogy miért szimatoltak egyikük-másikuk után.
Semmiségekért, amelyek azonban mégis
alkalmasak lehettek volna arra, hogy számon kérjék őket, hol
tartózkodtak ekkor vagy akkor. Hogy ne kerüljenek ilyen
helyzetbe, igyekeztek meghúzni magukat. Ha véletlenül
elszólnák magukat, ki tudja, mi történne velük.
Jó nemigen.
Ennyi erővel persze a fiú után is
szaglászhattak volna. A falujában, amikor a templomtéren az
emberek összegyűltek azon a bizonyos október végi napon, s
kiabálták, hogy le a vörös csillaggal, a kiskabátjában ott
volt közöttük ő is, tüzelt benne a lelkesedés. Sok mindent
látott, hallott akkor, míg él, nem felejti el.
S azt se, hogy alig telt el néhány hónap,
három embert is elvittek, s csak a következő évben jöttek
haza. Ismerte őket, hisz a közelükben laktak. Hogy mi
történt velük, nem beszéltek róla.
Nem is kellett, tudta azt mindenki. S láthatta
is, alig bírtak a lábukra állni.
De azt se lehet elfelejteni, ami később az
apjával történt a községházán. Szégyelli azóta is. Bár
tudta, azt nem neki kellene.
Sokszor nézett csak maga elé, mikor mindez
fölmerült benne. S megértette lassan, miért azokat az
embereket érzi magához közel, akik között mostanában él. A
szíve mért nem azokhoz húz, akik az irodákból sunnyognak
közéjük, akikről azt sem tudni, mit akarnak. Csak azt
lehetett észrevenni, hogy feléjük fordítva állandóan a
fülük, úgy hallgatóznak. Biztos, hogy pénzt kapnak érte.
Többet, mint akik dolgoznak.
Vagy nem azért teszik? Besúgni szeretnek
csak? Ártani másoknak?
– A szagukat se bírom – hallotta valakinek
a szájából.
A Szaki bácsiéból. Így hívta mindenki a
műhelyben. A balanszírozógépen dolgozott. Az egyenáramú
motorok forgórészeit föltenni a gépre hívta legtöbbször.
Nem a legjobb véleménnyel volt róla. Amilyen
hangon szólt néha hozzá, nagyon meg tudta bántani.
A bántásban nem volt egyedül. S hiába fájt
neki, szeretett ezekkel az egyszerű melósemberekkel lenni. Amit
egy idő után ők is megéreztek. Kezdtek úgy nézni rá,
mintha a fiuk lenne. S ekkortól kezdve inkább kérték, mint
parancsolták, hogy miben legyen a segítségükre, mit
hozzon-vigyen.
A bevásárlóládát is másképp fogta
reggelenként, mióta tudta, hogy azt őelőtte ki cipelte.
– Épp ideje, hogy elvitték! – vélekedtek
többen is. – Megérdemli!
S egyszer csak azt lehetett látni, hogy
közülük ketten is új ruhában feszítenek. Úgy lépkedtek a
pufajkában, mindenki csak nézett. Dolgozni már nem jártak be
a műhelybe. Mint irodisták jártak-keltek.
Csinálták a semmit.
Ekkoriban történt, hogy a műhelyvezető
behívatta az irodájába.
– Na fiam – kezdte –, akarsz-e gépre
kerülni?
Hogyne akart volna!
A tekercselőrészlegbe mentek, annak is a
leghátsó felébe, ahol három gép sorakozott egymás mellett.
A harmadikon senki nem dolgozott. Amint meglátta, egyből tudta,
hogy mért nem.
Az egyik, akit pufajkában látott, innen ment
el.
Mikor ez eszébe villant, majdnem
visszafordult, hogy ő nem fogadja el az ajánlatot. Hogy ő egy
ilyen ember helyére kerüljön? Aki beáll azok közé, akik az
elődjét elvitték?
Egyből lehervadt a kedve. Pedig mióta várt
erre a lehetőségre!
Úgy érezte, mintha azt a fiatalembert, akit
nem is ismert, mégis mintha a testvére lenne, ha igent mond,
azzal megtagadja.
Az árulója lesz.
– Barátkozzál meg vele – mondta a
műhelyvezető.
A gépre értette. A fiú fejébe, hogy ott mi
zajlik, nem láthatott bele. Észrevéve a tétovázását, kis
időre magára hagyta. Nők is dolgoztak a részlegben, azokkal
elegyedett szóba. Dróttekercseket szigeteltek, belegörnyedtek,
annyira siettek, hogy minél több darabbal végezzenek.
A fizetésük függött tőle.
Mikor a műhelyvezető visszament a fiúhoz, az
még akkor is mozdulatlanul állt, s nézett kifelé a piszkos
ablakon. Annak látta a világot is, amitől, hiába szeretne,
nem tud tiszta maradni. De végezze továbbra is a vigyed-hozzad
munkát? Hazudja továbbra is az ellenkezőjét otthon, hogy az
anyja, apja ne tudja meg az igazságot?
Ne jusson előbbre se?
Választania kellett.
– Na? – biztatta tekintetével a
műhelyvezető. – Vannak itt, akik segítenek a betanulásban.
Vannak, bólintott, de ő egészen más
betanulásra gondolt, mint a munkafogások elsajátítására.
Azzal biztosan nem lesz gondja. Az a két tekercselőmunkás,
akik az ő gépe mellett dolgoztak, megmutatták neki, a formát
hogy kell felszerelni a gépre, amit elindítva, egy dobról a
drótot hogy kell rátekercselni. Arra kell ügyelni, hogy a
drót ne összevissza tekeredjen a formára, hanem szorosan
szépen egymás mellé, s hogy meglegyen a menetszám.
Ügyesnek kell csak lenni.
S ő mért ne lenne az? Itt az alkalom, hogy
megmutassa, mit tud. A géppel kell megbarátkoznia, kiismerni a
szokását. A többi megy magától.
A műhelyvezető kezébe adott egy
mintatekercset, hogy akkor tessék, ebből a fajtából kellene
húszat készíteni.
Az elsőt, egy órába se telt, amikor levette
a gépről. Miután megmutatta a munkatársainak, ment, hogy
lássa a műhelyvezető is. Szerinte sok hibát nem találhat
benne. Az egy-két megjegyzést tett rá, amúgy jónak találta.
– Csak így tovább – mondta.
Szerette volna megmutatni másnak is,
eldicsekedni vele, hogy nemcsak a söprögetéshez ért, meg
darizni a talicskával. Más munkát is rá lehet bízni. De
senki nem került az útjába. Aki akadt volna, az elé nem akart
odaállni: nem ismerte, vagy még nem került olyan viszonyba
vele. Pedig tett egy kerülőt is, hogy legalább valamelyik
falubelijével összetalálkozzon.
Azzal nem számolhatott, hogy Topa Imrébe
botlik, mert az már rég nem dolgozik itt. Máshol járkál az
orra után.
Vagy inkább járkáltatják! Felöltöztetve
csíkos ruhába.
– Ha azt a divatot szereti! – mondják rá
a falubelijei.
Őt is a rendőrök vitték el. Persze nem
azért, amiért másokat elvittek abban az időben. Ő a
késelésre szokott rá, s már rákapott a betörésre is.
A fiú ezek után megnyugodhatott, nem kellett
tartani tőle, hogy valahol öszszefutnak.
Nem úgy, mint azután jó ideig, amikor
rárontott a vonat kupéjában.
S már a kést is a kezébe markolta.
*
Azóta, hogy Topa Imrétől már nem
kellett félni, nemcsak az történt, hogy gépre került, nem
kell kulimunkát végeznie, hanem az is, hogy legutóbb, mikor
otthon járt, Rebike azzal állt elé, hogy az iskolát munka
mellett szeretné befejezni. Egy éve van még hátra.
– S jössz hozzám? – kérdezte a fiú.
– Megyek.
Felkapta a lányt, s megforgatta örömében.
Csak úgy szállt a szoknyája!
A jövetelét mára ígérte. Épp
délelőttös műszakban volt. Ha siet, idejében kiér az
állomásra.
A vonat egy-két perce állhatott be a
pályaudvarra, nagyokat szusszantott a mozdony. Mintha elfáradt
volna a hosszú úton, s jólesik kifújnia magát.
Mikor a sokadalom elhömpölygött, akkor
pillantotta meg a lányt. Könnyű piros ruhában volt, két
kisebbfajta csomaggal a kezében. Ragyogott a szeme. A haja
copfba fonva, mint mikor először találkoztak.
Az anyja nem nagyon bánta, hogy elmegy a
háztól. Legalább pénzt keres, tud valami ruhát venni
magának, cipőt. S ha az iskolát is elvégzi, mért ne engedné
az útjára?
– Hadd menjen csak – vélekedett. – Hadd
próbálgassa az életet.
Megbeszélték, hogy a fiú, aki már szinte
családtagnak számított, segít majd neki albérletet keresni.
Az az első, hogy legyen hol laknia, s utána igyekezzen valahol
elhelyezkedni. Azt nem kötötték a lány anyjának orrára,
hogy összeköltöznek, együtt akarnak élni.
A fiúnak csak olyan albérletet sikerült
kinéznie – pedig napokig keresgélt megfelelőt –, amelyik
nem biztos, hogy elfogadható lesz Rebikének. Talált volna ő
jobbat is, de annak nagyon megkérték az árát.
Jobb volt onnan eljönni.
Amelyiknél végül is megállapodott, olyan
volt, amilyen. Egy régi bérház első emeleti szobája. Két
sezlon benne, egy asztal, régi fotel előtte, az egyik oldalon
kétajtós szekrény, a másikon kályha: télen legalább itt
lehet fűteni.
Annál jobb helynek ígérkezett, mint ahol
eddig meghúzta magát. Rebike nem is kifogásolt semmit. A
táskájából, amint szétnézett maga körül, csipketerítőt
húzott elő, s az asztalra terítette. Aztán elmentek virágot
venni, amit az ablak elé helyeztek. Mindjárt hangulatosabb lett
a szoba.
Amikor megjött a háziasszony, össze is
csapta a kezét:
– De szép lett itt minden!
Kedves arcú, dundi asszonyka volt, hatvan év
körüli.
– Ez az összes mindenük? – s kereste a
szemével, hogy mit hoztak még magukkal Rebike csomagjain s a
fiú táskáján, hátizsákján kívül.
– Van még egy rádió – vallotta be
félénken a fiú. Nem sejthette előre, milyen hatást vált ki
vele: idehozhatja-e vagy sem.
– Egy rádió! – csapta össze kezét
megint a háziasszony, s nagyot kacagott.
A két fiatal ekkor jutott tudatára, hogy hol
is kezdik ők az életet. Hogy tulajdonképpen egymáson kívül
semmijük nincs. Mégis milyen gazdagok, hogy szeretik egymást!
Hiszen hiányt semmiben nem éreztek. Akkor meg? A boldogságon
kívül mi kellene még? Az meg ott van bennük. Mindennél
többet ér.
Nevettek ők is, együtt a háziasszonnyal, aki
hamarosan magukra hagyta a fiatalokat. Megnyugodott: rendes
népeket fogadott a lakásába, nem kell tőlük tartani.
Rebike hozott lábast, fazekat is. Nem
főzőcskézési szándékkal pakolta a táskájába, csak hogy
ha kell, legyen kéznél. Attól függ, a házinéni megengedi-e.
Nem akar ő útban lenni.
Különben is, a fiú a gyári ebédlőben
eszik, ő meg ott, ahol dolgozik majd. Este hideget vacsoráznak.
Meglesznek ők. Igyekeznek nem zavarni senkit.
A mosással lesz csak gond. Ki kell menni a
konyhába, ott van a falicsap, szárítókötél. Lavórt muszáj
lesz kérni, de vehetnek is, hogy ne a másét használják.
A pakolással, tervezgetéssel úgy elment az
idő, hogy azt vették észre, odakint felgyulladt az udvari
villany, este van, a boltok rég bezártak. Ágyneműjük meg
nincs, mivel takaróznak? Valamit venni kellett volna.
– Levesszük az egyik sezlonról a pokrócot,
s azzal – talált megoldást a fiú. – Ezen nem akadnak tán
fenn?
Akkora viháncolást tudtak volna csapni, a
takaró olyat még biztosan nem látott! Csakhogy a falon minden
nesz áthallatszott. Amit onnan lehetett tudni, hogy ők is
meghallották, ha csak egy tű leesett odaát a földre.
– Pssz! – tették ujjukat a szájukra.
Csendben kellett lenniük, úgy ölelték,
szorították egymást. A lélegzetüket visszafogták. Nem
először voltak már együtt, de talán még sohasem váltak
ennyire eggyé, mint most. A szívverésük is mintha egy lett
volna. A fölszakadni akaró öröm sikolyától, amit vissza
kellett tartaniuk, majd megfulladtak. Torkuk kiszáradt, mint az
árok.
Aztán már csak feküdtek egymás mellett.
Közben eszébe jutott a fiúnak, ami egyszer álmában, első
szerelmeskedésük után történt. Akkor még a mostaninál is
hatalmasabb érzés kerítette hatalmába. Nemcsak ölelte, hanem
szinte gyömte, teperte maga alá a lányt, aki nem tiltakozott
ellene. Karját széttárta, hogy azt tegyen vele, amit akar.
Akkor érezte úgy, mint most, hogy amint tenyerével rátapadt
kerek, lágy mellére, az megfeszült, lábát széttárta, úgy
fogadta magába. Lubickolt az ölében, amit hatalmasnak érzett.
Szinte az eszméletét is elveszítette.
Újra a lány mellét kereste, az ölét,
amiben, akárcsak álmában, ismét elmerülhet.
Úgy ébredtek reggel, hogy először nem is
tudták, hol vannak. Nem azért, mert idegen ágyban találták
magukat, hanem attól a kábulattól, amitől önkívületi
állapotba kerülve elaludtak.
Sokáig azonban nem pilloghattak a takaró
alól, legalábbis a fiú nem, mert neki dolgozni kellett menni.
Magára kapni a nadrágot, inget, s megkötözve a cipőfűzőt,
szaladni gyorsan. Mosakodásra se jutott már idő.
Rebike maradhatott volna még az ágyban, de
ahogy elviharzott mellőle a fiú, egyszeriben elszállt
szeméből az álmosság. Igyekezett rendbe szedni magát, hogy
utána elővegye táskájából azokat az újságkivágásokat,
amelyek állásokat hirdettek: kiválogassa belőlük azokat,
amelyek számára a legszimpatikusabbnak tűntek, s úgy induljon
el.
Aztán meggondolta magát: úgy döntött,
megvárja, amíg hazajön a szerelme. Ahhoz, hogy valahová
eljusson, tudni kellene, melyik buszra, villamosra szálljon. S
neki fogalma se volt róla, hol van, melyik részén a városnak.
Amikor jöttek, a fiúra figyelt, itta minden szavát, mint a
tiszta vizet, nem az utcákat figyelte.
Délután azonban nem munkahelyet mentek
nézni, hanem a postára két lakásbejelentkezési lapot kérni.
A fiúnak ezenkívül kellett egy kijelentkezési lap is, hiszen
az előző albérletéből elköltözött, s azt is be kell
jelenteni a rendőrségen.
Kéz a kézben indultak el, mit sem sejtve,
miféle nehézségeknek néznek elébe. Most még nagyokat
nevettek, el voltak telve egymással, önfeledtek voltak.
A gond akkor kezdődött, amikor kiderült,
hogy ugyanarra a címre nem jelentkezhetnek be, hiszen még nem
házasok. Mikor a háziasszony lakásába engedte őket, arra,
hogy is lesz ez akkor, nem kérdezett rá. Ezzel csak most
szembesülnek.
Úgy döntöttek, hogy nem sietnek a
bejelentkezéssel. Tatárok nem járnak errefelé mostanában,
hogy hajtanák őket.
Van valamennyi pénzük, hozott magával a
lány is, a fiú meg pár nappal ezelőtt kapta meg a félhavi
fizetését. Kifizette, amit az albérletért kellett, s még
maradt is belőle. Nem olyan égetően sürgős, hogy Rebikének
azonnal dolgozni kelljen menni. Várhatnak vele.
Felmerült bennük, hogy különköltöznek, de
ők együtt szeretnének élni, nem akarnak szétválni. Hogy
elszakadjanak egymástól, esténként találkozzanak csak, el se
tudták képzelni.
Így viszont, hogy nem tudnak bejelentkezni
oda, ahol most laknak, a lánnyal egyik felvételi irodán sem
állnak szóba. Fordulhat vissza.
A háziasszony szeretett volna segíteni
rajtuk:
– Szerezzenek együttélési igazolást.
Biztosan van olyan.
Ha pár napja laknak is nála, megszerette
őket. Ragaszkodott hozzájuk, hiszen olyan aranyosak! Neki nincs
családja, a férje meghalt, egyedül van.
– Menjenek el a kerületi tanácshoz –
javasolta.
– Menjünk – lelkesültek fel ők az
ötleten.
Ezen a héten délutános volt a fiú.
Délelőtt ráértek, hogy felkeressék az anyakönyvi hivatalt.
Azt hitték, hogy a kerület központjában találják meg. A
kaputól azonban visszafordították őket, hogy az nem itt van.
Máshol kell keresni, s megmondták, hogy melyik utcába
menjenek.
Ott felgyalogoltak az emeletre, megtalálták
az ajtót is, amelyiken a kiírás eligazította őket: jó
helyen járnak.
Melyikük menjen be?
Mind a ketten, az lesz a legjobb. Legalább
kisegítik egymást, ha valamelyikük valamit nem tud.
Rebike azonban, mielőtt beléptek volna az
ajtón, meggondolta magát, nem mozdult a fiú után. Félt, hogy
elutasítják a kérésüket. Ugyanakkor szégyellte is: úgy
szeretne együtt élni valakivel, hogy nincsenek megesküdve. S
ez most kiderülne mások előtt is.
Hogy néznének rá?
Az is nyugtalanította, hogy ha az anyja
tudomást szerezne az együttélésükről, még tán ki is
tagadná a családból. A falu is mit szólna?
A fiú, amikor belül volt már a küszöbön,
akkor vette észre, hogy egyedül van az irodában, Rebike nincs
mellette. Az asztalok mögül három nő meredt rá kikerekedett
szemmel.
– Mi tetszik? – szólt rá valamelyikük.
Állt csak. Talán köszönni is elfelejtett.
Jó, hogy a sapkáját levette a fejéről. A három irodista nő
rokonszenvét azonban ezzel nem nyerte el, úgy néztek rá,
olyan ellenszenvvel, mintha ki tudja, milyen bűnt követett
volna el.
– Nem tud beszélni? – szóltak szinte
egyszerre.
– Bökje már ki, mit akar!?
Semmit, olyan papír úgy sincsen, amilyen
nekik kellene. Ez már akkor felsejlett benne, amikor az úton
idefelé tartottak.
S most egyszeriben eszébe villant a megoldás.
A három nőnek megmutatta a hátát, otthagyva
őket, mint levesestányér szélét a jóllakott légy. A
megoldás ugyanis olyan egyszerűnek tűnt, mint összeadás a
számtanpéldában.
Hogy ez eddig nem jutott eszébe!
– És mi az? – faggatta a lány, mikor a
kerékvetős, régi kapun kifordultak az utcára.
A fiú nem akarta elhamarkodni a választ.
– Mondjad már! – sürgette a lány.
– Csak te jelentkezel be – válaszolt
végre.
– És te?
Megrándította a vállát: neki nem fontos.
Van munkahelye.
– Hogy milyen okos vagy! – dicsérte meg a
lány, s egy puszit is nyomott az arcára.
Fölszabadultan, kipirult arccal érkeztek meg
az albérletükbe. A házinéninek lelkesen magyarázták, hogy
nem kell együttélési papír, Rebike egyedül jelentkezik be a
lakásba.
– Magának ebből nem lesz baja? –
figyelmeztette kérdésével a fiút.
Az ingatta a fejét, hogy neki biztosan nem.
Csak a házinéni engedje meg, hogy itt lakhasson.
– Én megengedem, csak ne tudja meg senki.
Aztán mintha rossz sejtése támadt volna,
bizonytalanná vált a tekintete. Mintha rájött volna, hogy az
engedékenységéből baja származhat. Tétovázott pár
pillanatig, s már-már úgy tűnt, hogy magukra hagyja őket,
amikor még valami eszébe jutott:
– Otthon tudják, hogy maguk együtt élnek?
– Megmondjuk, ha hazamegyünk – vágta ki
magát a lány. – Úgyis össze akarunk házasodni.
Ez meglepte a fiút, a házasságról mint
távoli jövőről beszéltek csak. Persze nem lenne ellenére,
de hát hol van az még! Előtte katonának is el kell menni,
Rebikének elvégezni az iskolát.
Aztán az jutott eszébe: nehogy gyerek is
legyen már! Ha ilyen gyorsasággal haladnak, a lány máról
holnapra még azzal is előállhat.
*
Igyekeztek nem mutatkozni a ház lakói előtt.
Nemcsak a házinéni, maguk miatt sem. Nem szerették volna, hogy
kitudódjon, az albérletben nem egy lány lakik egyedül, ott
lakik a fiúja is.
Mindjárt szóbeszéd kerekedne belőle.
Elkezdenének érdeklődni utánuk. Azt pedig jobb lenne
elkerülni: a házinéni kerülne kellemetlen helyzetbe.
Jószívű hozzájuk, elnéző is. Ha innen el kellene menniük,
hol találnának másik ilyen albérletet?
A házinéninek mégsem sikerült elkerülnie a
firtató kérdéseket:
– Ki az a fiatalember, aki idejár
mostanában?
Aztán:
– Nem marad tán éjszakára is?
Ha eddig igyekezett a fiú úgy feljutni a
lakásba, hogy senkivel se találkozzon a lépcsőházban,
ezután még óvatosabb volt. Lépteket hallva inkább
visszafordult, s az utcán várakozott valamennyi ideig. Amikor
úgy gondolta, hogy tiszta a levegő, akkor vett egy nagy
lélegzetet, s kettesével-hármasával szedve a lépcsőket,
eltűnt gyorsan a függőfolyosó végén.
Előre lehetett tudni, hogy előbb-utóbb
gyanút fog valaki: nemcsak látogatóba jár ő a lányhoz.
S ez eljut a házbizalmi fülébe is.
Egy kukacos, sántikálós lábú vénember
töltötte be ezt a tisztséget. Hátul, a szenesfészer melletti
lakásban élt a feleségével eléggé nyomorúságos
körülmények között. A házinéni elmondása szerint régi
pártember az öreg. Mindenkit, aki a házban lakik, megfigyelés
alatt tart. Csoda, hogy eddig nem vette észre a fiatalokat.
Harmadik hete laktak már a mostani helyen,
amikor egyik nap reggelén arra ébredtek, hogy valaki közeledik
a lépcsőház felől, az egyik lábával nagyobbakat lép, mint
a másikkal, s a botja végével nagyokat koppantgat a
függőfolyosó kövére.
Azzal verte meg a bejárati ajtót is.
Rebike nyitotta ki neki, hogy tessék:
– A házinénit tetszik keresni?
– Azt is. De magácskát legelőször.
A lány álmos volt még, nemrég lépett ki az
ágyból. De azért sejtette, kihez van szerencséje.
– Beenged? – kérdezte a bicegős ember,
aki meg se várta, hogy Rebike félreálljon előle, nyomakodott
befelé. A szobaajtónál azonban a lánynak sikerült elébe
kerülni.
– Álljon már meg, jóember! –
szólította fel. Hogyne már! Más se hiányozna, csak hogy
bemenjen, odabent találja a kedvesét.
Amaz meghökkent egy pillanatra. Kicsoda ez a
fruska, hogy ilyen hangon beszél vele?
– Miért? Maga kicsoda? – vágott vissza a
lány önérzetesen.
– Mindjárt megtudja – öntötte el annak
szemét a vörös hályog. – Arra feleljen, eddig én mért nem
tudtam róla, hogy maga itt lakik. Magácska be van ide
jelentkezve?
Rebike nem mondhatta az ellenkezőjét, hiszen
még ki se töltötte a bejelentkezőlapot, hozzákezdett csak. A
rendőrségre főleg nem jutott el! Valaki bizalmi embert
emlegetett neki a házinéni, hogy előtte ahhoz is el kell
menni, jelentkezni nála, aki ugyancsak nyilvántartásba veszi.
De nem gondolta volna, hogy ezt ennyire komolyan kell venni: ez
az ember képes rájuk törni, számon kéri, milyen alapon lakik
ő itt?
Úgy, hogy fizetnek érte. Olyan alapon.
Azonkívül senkinek semmi köze hozzá!
– Nem úgy van az, kisasszony! Ha nem tudná,
rend is van a világon.
Na ne mondja! – szerette volna megvetően
odavágni, de jobbnak látta, ha lenyeli, nehogy az öregember
még jobban feldühödjön. S az kellene, hogy elkezdjen
kiabálni, az egész ház hallja!
Szerencsére a háziasszony nem volt otthon,
biztosan elment a boltba, valahova. Nagyon szégyellte volna
előtte, ha látja, hallja, mi történik a lakásában.
S ennek ők az okozói.
Állt a csukott szobaajtó előtt,
elhatározva, hogy azon túlra akárhogy erőszakoskodna is, ez
az alak oda a lábát be nem teszi. Pedig a szándéka
egyértelmű volt, beteszi ő!
De azt próbálná meg!
– Ki lakik még itt? – s a sántikálós
ember a szobaajtó felé bökött az ujjával.
– Ki lakna? – lepődött meg Rebike a
kérdésen. Tehát tudhat a kedveséről, villant át az agyán.
Valaki beárulta őket.
– Hadd megyek csak be! – s lökte volna
félre a lányt.
Majdnem elkezdtek dulakodni, merthogy az
öregember mindenhogy lépni akart befelé, amikor megjelent a
házinéni, aki nem volt meglepődve a látottakon.
– Jó reggelt, Jani bácsi! – köszönt.
– Intézik a bejelentkezést?
– Azt intéznénk.
A házinéni letette kezéből a szatyrot, s a
meglepett lány mellett kinyitotta a szobaajtót, hogy üljenek
már le, ne az előtérben álljanak a madzagra száradni
kiteregetett alsóneműk alatt, s tessékelte befelé az öreget.
Rebike megdermedve nézett, hogy most mi lesz.
A házbizalminak hogy magyarázza meg, ki az a fiú, akit a
szobában talál. Ott azonban nem volt senki. Amin nemcsak ő, az
öregember is meglepődött. Pedig már dörzsölte a tenyerét:
megfogja a jómadarat. Nem fog itt repkedni!
Bekukkantott az ajtó mögé is, de sehol nem
lelte, akit keresett. Egyedül a háziasszony nem kutakodott a
tekintetével. Tudta, hogy a fiú rég nincs a lakásban, a
lépcsőházban futott össze vele. Az ugyanis meghallva, ki
óhajtja őket látni, gyorsan magára kapta az inget, kabátot,
s még idejében ügyesen kilépett az ablakon. Aztán
végigosont a függőfolyosón, s pár pillanat múlva már lent
volt az utcán. Összevissza állt a haja, a slicce gombolatlan.
A cipőfűzőjét is úgy húzta maga után.
Rebike tudta, hogy nem mehetett messzire. Amint
megszabadult az öregembertől, figyelmeztetéseit is
beeresztette az egyik fülén, a másikon meg ki, sietett
megkeresni. Meg is találta a közeli mellékutcában, s azon
kezdtek gondolkodni, mitévők legyenek.
Az biztos, hogy ezek után nem maradhatnak
együtt. Valamelyikük veheti hátára a himihumit. Nem volt
kétséges, hogy a fiú lesz az. Úgy döntött, hogy
viszszakullog az előző helyére. Hátha nem foglalta még el
senki.
Ezt azonban nem ártana előre tudni. Nehogy a
betyárbútort hátára pakolva, mikor odaállít, derüljön ki,
hogy az ágyában már fekszik valaki.
Villamosra szálltak, csilingelt velük az
úton.
Az öregasszony most se volt otthon, akárcsak
a múltkor, amikor az egyik ajtóról mehetett a másikra.
Néhány pillanatig támasztották Rebikével a falat. Aztán a
fiú megunta a várakozást, s bekopogott a szomszédba, jönne
ki a volt szállásadója. Eszébe jutott, biztosan ott van.
A lányával együtt jelent meg az ajtóban, s
mindjárt kérdezte:
– Az anyukájával találkozott?
Kivel kellett volna találkozzon? Olyan
váratlanul érte a kérdés, szinte mellbe vágta.
– Nemrégen ment el – újságolták
egyszerre mind a ketten. Alig tudott választani, melyikükre
figyeljen.
– Itt kereste – toldotta meg az
öregasszony.
Őt? – tért magához a fiú. Hogy került az
anyja ide? Csak nem baj lehet otthon?
– Majd ő megmondja – titokzatoskodtak
mindketten. Aztán némi részvéttel a hangjukban hozzátették:
– De jóra ne számítson.
– És hova ment?
Érezte, hogy felesleges a kérdése. Hová
mehetett volna máshová, mint arra a címre, amit egy cetlire
felírva itt hagyott, hogy ha levele, bármije jön, tudják
hová irányítani a postát. Arra azonban nem gondolt, hogy arra
a címre az anyjának is szüksége lesz.
A két fiatal már fordult is, egykettőre kint
voltak a kapun. Amiért jöttek, kiszállt a fejükből. Más
ment a helyébe. Mi történhetett, ami miatt a fiú anyja képes
volt ideutazni? Nem kis dolog lehet. Már arra is gondolt, hogy
leégett a ház. Vagy betörtek hozzájuk, s kirabolták őket.
Négy hete nem járt otthon. Ilyen sokáig még
nem maradt el. Előtte hetente hazalátogatott. Furdalta a
lelkiismeret, szinte szédült bele.
Az anyja először a gyárban kereshette, onnan
elküldték ide, innen meg töri magát amoda, ahol most laknak,
gondolta végig a fiú, hogy juthatott el egyik helyről a
másikra. S a harmadikra is hamarosan odaérhet, ha ugyan már
meg nem érkezett.
Akkor pedig kiderül, hogy ők együtt élnek.
A házinéni biztosan nem hallgatja el. Mért is hallgatná?
Igaz, hogy éppen azon vannak, hogy különköltözzenek, amiről
ő még nem tud, de az mit sem változtat a lényegen: hetek óta
együtt laknak.
Biztosan elmondja majd, hogy össze akarnak
házasodni. Legalábbis ezt állította a lány. Ő meg nem
ellenkezett.
Látta maga előtt az anyja arcát, amint egyik
ámulatból a másikba esik. Semmit sem tud szólni.
Jobb lenne nem találkozni vele, hisz mit
mondjon? Mért nem tolta haza a képét mostanában? A pénzét
is inkább a lányra költi. Pedig most már neki gyűjtené az
anyja. Megígérte legutóbb, hogy vesz neki öltözet ruhát,
inget, cipőt, meg amit kell. Együtt él Rebikével, amiről se
a lány anyja, se ő nem tud. Eltitkolták előlük.
Szabad ilyet tenni?
Hol megtorpant, hol elindult. Aztán
meglódította az aggodalommal teli kíváncsiság, hogy mi
történhetett otthon. Vitte a lába, akkorákat lépett, a
kétágú festőlétra se nagyobbakat, a lány alig tudott a
nyomában maradni.
Fel az emeletre, be az ajtón.
Az anyja s a háziasszony ültek egymás
mellett az ágyon. A fiatalok minden dolgát
át-ki-megbeszélhették ekkorra.
A fiú kapkodva szedte a levegőt. Szedhette,
mert a szobában volt bőven: ahogy reggel hagyta, tárva-nyitva
az ablak. A léghuzat lengette a függönyt.
– Csakhogy megvagy, Gazsikám! – lépett
feléje az anyja. – Előkerültél. Istenem, már azt hittem,
hogy elvesztél.
– Dehogy vesztem! Látja, hogy itt vagyok.
– Türelmetlen volt. Sürgette volna az anyját: – Azt mondja
már, mi van otthon!
– Az, hogy nem jössz haza.
– Csak ennyi? – könnyebbült meg egy
pillanatra. Tenyerével végigtörölte homlokát. Gyöngyözött
az izzadságtól.
– Nem csak. Apád bent van a kórházban. A
gáton lezuhant a szénáskocsiról. Alig tud lélegezni. Enni
nem akar.
– De jobban lesz azért? Igen?
Szeretett volna az anyjától megnyugtató
szavakat hallani. Az csak sokára tudott megszólalni:
– Nem tudom. Mikor könnyebben van, téged
kérdez, mit tudok rólad. S mit mondjak neki? – Sírva fakadt.
– Semmi hírem nincs, mi van veled. Biztos rossz útra
tévedtél. Mást mit gondoljak?
– Dehogy tévedtem. Hogy mondhat ilyet?
– Akkor mért most tudom meg, hogy ti együtt
laktok? Mért mástól kell hallanom?
Mikor a szemrehányásokkal idáig jutott, a
háziasszony tapintatosan kiment a szobából. Hagyta magukra
őket. Nem akarta hallani, ami nem tartozik rá.
– Meg akartuk mondani – szólalt meg a
lány.
– Mégse mondtátok! A te anyád se tud
rólad semmit. Ennyit se érdemlünk, hogy hazajönnétek, és
megmondanátok, mi van veletek? Ennyire nem bíztok bennünk?
Eltitkoljátok inkább? Hogy esik ez egy anyának, mit gondoltok?
Felneveltünk benneteket, s ez a köszönet? Attól is meg
akartok fosztani bennünket, hogy tudomásunk legyen róla, ti
össze akartok házasodni? Pedig annak még nem lenne itt az
ideje. De nem baj. Azért dolgozunk, hogy segíthessünk
benneteket. Különben minek él az ember? Minek szenved,
mondjátok meg?!
Hangos zokogásba kezdett. Hiába ölelte
magához a fia, rázta a sírás. Mintha mindaz a bánat, ami az
életében összegyűlt benne, most egyszerre törne fel. S nem
lenne vége.
– Mi lesz velem, ha apátok meghal? Ha
egyedül maradok? – s hullottak a könnyei.
Fájt neki a világ minden égtája.
Nem lehetett megvigasztalni.
*
Nagyon sokan voltak a temetésen. Az
elhunytat utolsó útjára az utcából majdnem mindenki
elkísérte. Megadták neki a tiszteletet. Csak a gyerekek s a
nagyon öregek maradtak otthon. A rokonok is összeverődtek,
elsiratták szépen. Eljött Piros nénje is, aki nem tudta
megállni, hogy a koporsót le ne becsülje:
– Pesten csak szebbeket árulnak, na!
Nagyon bántó volt a megjegyzése. Épp
temetés közben.
– De azért biztosan drága lehetett –
próbálta magát kimagyarázni.
A körülötte állók hozzátették:
– Itt ilyet lehetett kapni! A halottnak
különben is mindegy, milyenben temetik.
Mikor visszaértek a temetőből, a magas
gyertyatartók még ott álltak az udvaron. Mielőtt
visszavinnék a parókiára, a kerítés mellé állították. A
helyére asztalokat hoztak ki a házból, fehér abrosszal
leterítették. Székek kellettek még, amire a vendégek
leülhetnek.
A szomszédasszony tegnap sütött fonott
kaláccsal kínálta őket, a kamrából néhány üveg bor
került ki.
Mindenki lehangolt volt, az arcokon
megrendültség látszott. Aki mondani akart valamit, suttogva
szólt a másikhoz. Láthatóan osztoztak a család gyászában.
Ott tébláboltak, telepedtek le a székekre,
ahol nemrég még – kihozva a házból – a halott volt
felravatalozva. Ahol égtek a gyertyák. Az özvegységre maradt
anya kisírt szemmel járt-kelt, nem lelte helyét. A fia
próbálta vigasztalni. Aki maga is vigasztalhatatlan volt:
odavan az apja. Ma látta utoljára. Az anya és a fia egymásba
kapaszkodtak, mikor a pap a búcsúztatót mondta. Az anya
hangosan zokogott, a fia hangtalan nyelte könnyeit. Rebike a
kezét szorította. Ott állt mellette.
A kutya az ólban nyűszített, oda volt
bezárva, hogy ne ugatna.
Akik kint voltak a temetésen, a köves úton
levert seregként jöttek aztán viszszafele. Az elöl
gyalogolók hozták a templomi lobogókat, lehajtva valamennyit.
Csak néhányan a legközelebbi hozzátartozók
közül tértek be hozzájuk. Menjünk no, biztatták egymást.
Ittak egy-két pohár bort, a kalácsból törtek.
– Áldott jó ember volt – mondta valaki az
elhunytra emlékezve.
Aztán egyesével, kettesével hazafelé
szállingóztak. Itt már nincs mit keresniük. Otthon meg ott a
sok dolog. Hiába mondogatta a fiú, hogy ne siessenek annyira,
megvárja az őket.
– Nem úgy van az! – válaszolgatták. –
Itt voltunk. Köszönünk szépen mindent. Jobb lett volna, ha
nem ilyen alkalomból kellett volna jönnünk. Szegény apád! De
hát ilyen az élet, nem lehet tudni, kinek mi van kiszabva. Abba
mi nem szólhatunk bele.
Egyedül Piros nénje maradt az asztal végén.
Az esti vonat indulásáig még volt valamennyi idő. Addig a
fiú is, az anyja is kerülgethetik. Időnként kis időre
magára hagyták, hátha észreveszi, hogy a terhükre van. El
nem küldhetik.
Csak akkor húzná meg magát. De nem.
Elkezdett kérdezősködni: mi lesz most már a férfi nélkül
maradt portával? A fiúval is mi lesz? Visszamegy dolgozni?
– Nem is jön haza! – Az anya válasza
eléggé durvára a sikeredett. Fáradt volt, megviselt,
szeretett volna magára maradni.
A fiú igyekezett finomítani az anyja
kijelentsén, mégse hasson olyan bántóan:
– Ott kell, hogy jó legyen, ahová kerül az
ember.
– Neked is ott a jó, nem? – kérdezte fia
szavait folytatva az anyja némi éllel a hangjában.
– Áldom is az eszem, hogy annak idején
elmentem innen.
Nem tudta megállni, hogy ne mondja el most is,
ami már a fiúnak a könyökén jött ki.
Csak ne albérletben kellene lakni, tette
hozzá magában. Panaszkodni azonban nem akart, hazudni még úgy
sem. Örült, hogy már nem nyomja lelkét: másfél éven át
elhallgatta, milyen munkát végez: utolsónak hívják. Persze
nem mondta az ellenkezőjét sem.
Azt sem bánja, akármilyen rosszul érezte is
magát a bőrében, hogy az anyja az albérletben rajtakapta
Rebikével. Legalább kitudódott, aminek ki kellett, s mint
kutya a rúgáson, most már túl van rajta.
Megnyugodott.
S ekkor a lányra gondolva eszébe jutott,
mégiscsak jobb lenne, ha az iskolát nappalin végezné el. S
inkább ő iratkozna be estelire. De ezt majd még megbeszélik.
Nem most, majd.
Röstellte, hogy néhány órája temették el
az apját, s ő máris a kettőjük jövőjére gondol. De már
nem tudott sírni. Kába fájdalom volt benne. Kisgyerekkorában
ha kikapott is az apjától, rég elfelejtette. Csak szeretetet
érzett iránta.
S most a hiányát, az ürességet utána, hogy
nincsen.
Ha az utóbbi időben ritkán találkoztak is,
tudta, ha hazamegy, láthatja őt. Szót válthat vele. Van,
akire számíthat. Jóleső érzés töltötte el, hogy a régi
munkakedve lassan vissszatért. Kukoricaföldet vállalt
megművelésre harmadába, aztán hagymaföldet. A gátoldalban
füvet kaszált nemrégiben. Bár ne tette volna!
Megfogadott valaki fuvaros embert, megszáradt
a széna, fölpetrencézte, haza kellene szállítani. Fönt volt
a rakomány tetején, amikor valamitől megijedtek a lovak, s
nagyot rántottak a kocsin. Akkor esett le.
A temetőben keresheti most már. De ott sem
ővele találkozhat, hanem egy kupac földdel, amit a sírásók
lapátoltak föléje. Eltakarították, mintha nem is lett volna.
Úgy volt, hogy a mostani tehén helyett egy
másikat vesz, fiatalabbat, annak kaszálta már a gátoldalt.
Emezt a jövő héten szállítják el. A
vágóhíd átvevőjével megkötötték a megállapodást.
Pénzt kapnak érte. Amit egy másik megvásárlására
költöttek volna.
Ezek után minek? Megmarad a pénz. Kell is az.
Most költekezett ki a megfogyatkozott család. A pap nem
semmiért szórta a szenteltvizet. A sírásók is tartották a
markukat.
Ha a tehén elmegy a háztól, végképp
kiürül a porta. A kutya marad csak. Őrizheti a semmit. De az
máshol is van. Senki nem akarja elvinni.
Nem úgy, mint a tyúkokat. Azokat nem olyan
régen összekapkodták egy éjszaka, s bele a zsákba.
Hátulról bontották ki az ólat. Senki nem tudja, kik voltak
azok. Gyanítani lehet csak.
Régen ilyen nem volt. Mi történt ezzel a
világgal?
Közben felkászálódott Piros nénje az
asztaltól, mert a lába elzsibbadt, már annyit ült, mondta,
majd a fiú felé fordult, aki a székeket hordta vissza a
házba: nézné már meg az órát odabent, mikor kell indulni a
vonathoz.
Többet mondott, mint amennyit az óra
mutatott: hadd menne el innen minél előbb. Elég volt belőle.
– Babot viszel-e? – kérdezte az anyja.
– Hogyne vinnék, ha adsz.
Nem szégyellte elfogadni. Mintha az nekik
semmibe lenne. Nem kellene megdolgozni érte.
A fiú egy hét szabadságot vett ki. A
temetés után nem akarta mindjárt magára hagyni az anyját.
Addig legalább kettesben lesznek.
Csak utána mi lesz vele?
Hamarosan itt az ősz. Jön a köd. A házba
befészkel a hideg. A konyhán kívül máshol minek, kinek
fűtsön? Főzni is kinek álljon a sparhelthoz? Magának? Azért
nem érdemes összepiszkolni a lábast.
Nagyon el volt keseredve.
Pedig a tehenet még el se vitték. Úgy
érezte, menten összeesik, amikor – a temetés óta alig pár
nap múlt el – az átvevő kivezette az istállóból.
Kezét kitárva szaladt oda hozzá, hogy a
nyakát átölelje. Bocsánatot kérjen tőle, hogy idegen
kezekre adja. Bele se mer gondolni, hová viszik. Hogy milyen
sorsra jut. Pedig milyen hűséges jószág volt! Úgy hozzájuk
tartozott, mintha családtag lett volna. Az ura hordta tőle a
tejet a csarnokba. Máshová is jutott belőle. Mért ilyen az
ember, ha megöregszik egy jószág, túlad rajta? Mehet a
portáról.
Még szorosabban szorította magához, nem
akarta elengedni, úgy érezte, a szíve hasad meg. A fájdalom
megöli.
A fia tehetetlenül állt, tele
megrendültséggel.
Az átvevő a hátsó kapun vezette ki a
tehénkét. Onnan föl a gátra. Mikor elhaladtak valameddig,
visszafordította fejét szegény jószág, mintha megérezte
volna, hogy utoljára látja az istállót, az udvart, gazdáját
a töredezett kerítés mellett. Elbődítette magát, ami
inkább hatalmas ordítás volt, fájdalmas búcsúzás, talán a
falu másik végén is hallani lehetett.
Azon is túl.
Mindenütt a világban.